A Holdköves Gyűrű
1. rész: A gyűrűvetés
Valamikor régen Tündérországban nem csak tündérek, hanem más varázserejű népek is éltek. Manók és koboldok, varázslók és boszorkák népesítették be az országot. Békesség honolt közöttük, míg meg nem született Zsarátnok, a számtalan galibát okozó parázsszemű manó. Ez a gonosz kis teremtés ritka képességgel rendelkezett. Úgy tudta váltogatni az alakját, ahogy senki más a világon. Leginkább valamilyen állat képében szerette ármányait elkövetni. Bármilyen lény bőrébe is bújt azonban, vörösen izzó szeme árulkodott róla, ki lapul az álca mögött.
Történt egy napon, hogy egy csapat tündérgyerek a királyi palota mögött a réten labdázott. Egy ízben túl magasra szállt a rózsaszirmokból varrott piros labda, belekapott a szél, és átlibbent a palota magas kőkerítése felett. Tanakodtak a gyerekek, hogyan szerezhetnék vissza kedves játékukat. Találtak a falon egy bezárt hátsó kaput, annak a deszkái között leltek egy szűk hasadékot. Odahívták a legkisebb tündérfiút, aki csak kétéves múlt, s olyan pici volt, hogy még éppen átfért a nyíláson.
- Bújj be, Szidonka, keresd meg a labdát, és dobd ki nekünk! Siess, nehogy észrevegyenek!
Azzal az aprócska tündérfiút áttuszkolták a résen, egyenesen be a palota kertjébe. Boldog volt Szidonka, hogy végre megkaparinthatja a labdát, a játék során ugyanis a nagyobbak őt mindig félrelökték. Jobbra-balra tekingetett a virágokkal borított kertben, s csakhamar megpillantotta a piros játékszert. Egy közeli, romos kút felett pörgött-forgott, táncolt a levegőben. Nem magától röpködött ott a labda, egy színes szárnyú, vörös szemű pillangó játszadozott vele. Szidonka odaszaladt a kúthoz, felmászott a kávájára, s ugrándozva próbálta elkapni a rózsaszirom labdát. Addig- addig ugrándozott, míg végül nagy baj történt. Megcsúszott a lába, és zsupsz, beleesett a kútba.
Hiába szaladtak a tündérek a palotából a segítségére, már késő volt. Az a kút a Feneketlen Kút volt, s aki, vagy ami abba beleesett, az lekerült Tündérországból az emberek földi világába. A földi világ pedig, tudjátok, olyan hatalmas, hogy abban bármit megtalálni szinte lehetetlen.
Az egyik tündér, aki a kúthoz szaladt, megpillantotta a pillangót és észrevette parázsló szemét. Tüstént jelentette a Tündérkirálynak, hogy a balesetben megint Zsarátnok volt a ludas. A Tündérkirály éktelen haragra gerjedt. Ha a kezei közé kaphatta volna, bizonyára ízekre tépi a gonosz kis manót. De Zsarátnoknak volt annyi esze, hogy időben elszelelt. Dühében a király törvényt hozott, hogy az országában ezentúl csak tündérek élhetnek. Mindenki másnak, manóknak és koboldoknak, varázslóknak és boszorkányoknak távozna kellett. Egyedül a vén Fondorfő kapott kegyelmet, s a palotában maradhatott. Ő udvari varázslóként már kétszáz esztendeje hűségesen szolgálta a királyi családot.
Telt-múlt az idő, eltelt csaknem egy emberöltő. A Tündérkirály legkisebb leánya, ki éppen a baleset napján született, szépséges hajadonná cseperedett. Május közepén, mikor Tündérkertben a bazsarózsa bimbója kibomlott, elérkezett Bibi hercegnő számára életének legfontosabb eseménye, a gyűrűvetés ceremóniája.
Napnyugtakor felcsendültek a fanfárok, és Bibi egy sereg izgatott tündérfiú kíséretében kivonult a tornácra. Fondorfő egy ládikát helyezett a tündérleány lába elé, és felpattintotta a fedelét. A ládikában mélyvörös bársony párnán ott csillogott a Holdköves Gyűrű.
- Csak bátran, hercegnő, ahogy egész héten gyakoroltuk! - súgta a varázsló a megszeppent lányka fülébe.
Bibi lehajolt, és a kezébe vette a nevezetes ékszert. Egy csókot lehelt az arany foglalatba zárt szürkés kőre, majd karját hátravetette, s egy hirtelen mozdulattal a gyűrűt a levegőbe hajította.
Morajlás futott végig a nézőseregen, a tündérfiúk dülledő szemekkel próbálták követni, merre repül, s hol hullik a földre a Holdköves Gyűrű. Hiábavaló volt minden próbálkozásuk, mert a gyűrű csak repült, repült a levegőben, átszállva Tündérkert minden látványossága felett. Nem pottyant le sem a rózsalugasba, sem a vérborbolya labirintusába. Nem esett sem az aranyhalas tóba, sem a zenélő szökőkútba. Erős varázslat segítette a gyűrűt, hogy olyan messzire szálljon, ahol már a tündérek szeme nem láthatja.
Hanem egy még élesebb szem mégiscsak észrevette a csillogó tárgyat. Váratlanul az égből egy vércse csapott le, elhúzott a liliomos pázsit felett, s mikor ismét a levegőbe emelkedett, csőrében ott fénylett, világított a Holdköves Gyűrű. Lett nagy riadalom a tündérek között, össze-vissza kapkodtak, nem tudták, mi tévők legyenek. Még szerencse, hogy Fondorfőnek a helyén volt az esze. Előkapta varázspálcáját, és varázsszavakat mormolva az aranyalmafa felé sújtott.
Láss csodát, az aranyalmák egytől-egyig leugráltak az ágakról, s mintha ágyúgolyók lettek volna, süvítve nekilódultak, célba vették a menekülő madarat.
A vércse egy darabig ügyesen lavírozott a levegőben, jobbra-balra kitért a lövedékek elől, épp csak a tollát borzolta fel egyik-másik golyóbis. Ám végül egy sistergő aranyalma mégiscsak telibe találta a begyét. A madár megszédült, kiejtette csőréből a gyűrűt, s a becses ékszer, mint egy darab kő, lehullott az égből. A vendégsereg megkönnyebbülten felsóhajtott, de csak pár pillanatig tarthatott az örömük. A Holdköves Gyűrű ugyanis, melyet ekkor már nem segített semmiféle varázslat, egyenesen beleesett a Feneketlen Kútba. A vércse bosszúsan felrikoltott, még egy kört írt le a palota felett, majd eltűnt a messzeségben.
- Láttátok? Láttátok a szemét? - súgtak össze a tündérek. - Vörösen fénylett, mint az izzó parázs!
Mindannyian tudták, hogy nem más tört be Tündérországba ezen a napon, mint Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.