Az ördög aranyszája

1. rész: A fakopáncsok üzenete

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a messzi, égbolt felé meredező hegyek között volt egy kis bányászfalu. Ott lakott Karol, a szegény vájár takaros feleségével, Mártával. Dolgos életük során két szép gyermekük született, a borzas hajú Áron, és a bogárszemű Marinka.

 Mikor Áron tíz éves lett, apja magával vitte őt a bányába. Végigvezette a gyermeket a tárnákon, megmutatta, hogyan fejtik az izzadó, füstös bőrű bányászok az ezüstöt, rezet rejtő zöldesszürke kőzetet.
- Már nagyapám, apám is ezt a munkát végezte – magyarázta a kisfiúnak Karol. – Most én keresem ezzel a kenyerünket, néhány év múlva pedig te is beállsz közénk.

Csengett, bongott a folyosó a bányászok munkája nyomán. A csákányok, vésők, kalapácsok újabb és újabb sebeket ejtettek a sziklafalon. Egyszer csak megszólalt egy kürt, a bányászok letették a szerszámokat, s kis csomagokat vettek elő a táskájukból. Eljött az ebédidő, nekiálltak falatozni, minden elcsendesedett.

Ahogy ott eszegettek, ütemes kopogás hangja törte meg a némaságot. Valahonnan a mélyből, a sziklafal túloldaláról jött a hang. Mikor a kopogás abbamaradt, az egyik bányász felállt, s ő kezdte el a falat kalapácsával ütögetni.

- Mit csinál az a bácsi? – kérdezte Áron.

- Beszélget a fiával, aki a szomszédos tárnában dolgozik – felelte az apja. – A bányászok kopogtatással tudnak szót váltani egymással, ha egyikük messzire kerül a másiktól.

Áront nagyon izgatta, hogyan kell kopogással beszélgetni, s este, vacsora után rá is kérdezett.

- Apa, megtanítasz majd engem is a kopogtatni?

- Hát persze, fiam, hiszen ha majd vájár leszel, neked is tudnod kell szólni a többiekhez.

Karol betartotta az ígéretét, s még azon a télen kiokította Áront, elmagyarázta a kopogtatásos beszéd fortélyait. A fiúcska pedig játék közben továbbadta tudását kishúgának, Marinkának. A kislány könnyedén megtanulta a jeleket, s tavaszra már bármilyen üzenetet le tudott kopogtatni a ház előtt álló öreg diófa törzsén.

Némely dologra a bányászoknak nem volt kifejezése. Ezekre a gyerekek saját jelzéseket találtak ki. Marinka el tudta kopogtatni, ha a rongybabájának leszakadt a karja, vagy ha elveszítette a szalagot a hajából.

Nyár vége felé, egy eső utáni hajnalon Áron és Marinka felment a Borzas-hegy oldalába gombát szedni. Kéz a kézben indultak otthonról, mindkettőjük karján egy-egy kosár himbálódzott. Az erdőben aztán, miközben a gombákat keresték, eltávolodtak egymástól. 

Egyszer csak elsötétült az ég, s szörnyű vihar söpört végig a hegyoldalon. Áron behúzódott egy sziklapárkány alá, ott várta ki, hogy az elemek tombolása elcsituljon. Mikor a förgeteg végre elvonult, a kisfiú előbújt a menedékből, s szólongatni kezdte húgocskáját. De hiába kiáltozott, hiába füttyentgetett, válasz nem érkezett. Egész álló nap Marinkát kereste Áron a Borzas-hegyen, végül mit volt mit tenni, sírva-ríva hazatért.

Még aznap éjjel felkerekedett az egész falu népe, s lámpásokkal kutatni kezdtek az eltűnt kislány után. A sok lámpástól szinte nappali fénybe öltözött az erdő, de hiába volt minden fáradság, Marinkának nem lelték nyomát. Másnap folytatták a keresést, egyre távolabbi hegyoldalakat, völgyeket jártak be, de a kislánynak híre-hamva sem volt. Újabb napok teltek el, s egyre kevesebb remény maradt, hogy a leány élve, vagy holtan valaha is előkerül.

Úgy egy hét múlva a rapsic véletlenül kihalászott a Nádas-tóból egy kosarat, s abban Márta a kislánya kosarát vélte felismerni.

- Beleeshetett szegény a Csörgő-patakba, s elsodorhatta őt az ár egészen a tóig – mondták az emberek. – Bizonyára odaveszett szegény.

Marinkának szép temetést rendeztek, de mert egyebet továbbra sem találtak, a kosarat, s a kislány legkedvesebb rongybabáját helyezték a koporsóba.

Telt-múlt az idő, Áron felcseperedett, de kishúgát soha nem felejtette el. Ha Marinkáról kérdezte őt valaki, mindig ezt felelte:

- Tudom én, hogy Marinka nem halt meg. Elrabolta őt egy óriás, vagy a hétfejű sárkány, és most fogva tartja a palotájában. Ki fogom deríteni mi történt, és megmentem őt. Az én hibámból került bajba, az én feladatom hát, hogy kiszabadítsam.

Lassan a harmadik esztendő is eltelt azóta, hogy Marinka eltűnt. A szörnyű nap évfordulóján Áron kikísérte édesanyját a temetőbe. Rendbe tették az apró sírt, friss virággal beborították, gyertyákat gyújtottak a fejfa mellett. Már éppen hazafelé indultak volna, mikor Áron ütemes kopogásra lett figyelmes. Körülnézett, honnan jöhet a hang. Egy kiszáradó félben lévő öreg nyárfa állt a sír közelében, azon munkálkodott egy tarka tollú fakopáncs.

„Haj, mi is így beszélgettünk egykor Marinkával” – gondolta nagy búsan a fiú.

Ahogy Áron tovább fülelte a madár kopácsolását, egyszeriben olyan fehérre váltott az arca, hogy a frissen fejt tej malátakávénak tűnt volna mellette.

A madár csőre folyvást ugyanazt a ritmust játszotta a fa törzsén. Az pedig nem más volt, mint az a jelzés, amivel a bányászok az ördögöt illették. Nem mintha a föld alatt gyakran találkoztak volna ezzel az alvilági szerzettel, de a nevét szitkozódásaikban gyakran felemlegették.

Még fel sem ocsúdhatott Áron a döbbenetből, odaröppent két másik fakopáncs is a fára, s azok is elkezdtek kopogtatni. Az egyik azt a szót ismételgette, hogy „arany”, a másik pedig azt, hogy „száj”. Ez utóbbi szó a bánya bejáratát és a pálinkás üveg nyakát is jelentette, így szintén mindennapos volt a bányászok jelbeszédében.

Hazaérve Áron elmesélte édesapjának, milyen különös dolog történt a temetőben. Eltöprengett Karol a hallottakon, s mert józan ember volt, igyekezett evilági magyarázatot találni. Hosszas gondolkodás után végül ezt mondta:

- Nem olyan varázslatos dolog ez, fiam. Talán egy olyan akna közelében laknak ezek a madarak, ahonnan felhallatszik a bányászok kopogása. Az idők során leutánozhatták a leggyakoribb jelzéseinket. Hiszen sokféle madár van, amely a hallott hangokat másolja.

Áron fejében ekkor szöget ütött egy gondolat. Ha Marinka valahol még életben volna, esetleg egy óriás, vagy egy sárkány rabságában, biztosan kopogással próbálna jelt adni magáról. S ha élnének arra fakopáncsok, talán az ő jelzéseit is megtanulnák.

Másnap a fiú telepakolta a tarisznyáját élelemmel, s nyakába vette az erdőt. Három napig járt-kelt tisztásról tisztásra, s fülelte tucatnyi harkály kopogását. Mindhiába, értelmes szó nem ütötte meg a fülét. A negyedik éjszakán, mikor elszunnyadt, Marinkával álmodott. Ismét együtt voltak, s nagyokat kacagtak, miközben az udvaron a porban golyókkal játszottak.

Felriadt hajnalban Áron, s álombéli jókedve egyszeriben borúra váltott, mikor ráébredt a valóságra. Hanem a következő pillanatban meghallotta a feje felett a fakopáncs hangját.

„Üveggolyó” – ezt kopácsolta a madár az égerfa törzsén ötször, tízszer, százszor egymás után.

Nosza, nyakába kapta Áron a lábát, s hevesen dobogó szívvel futott haza az örömhírrel.

- Édesapám, édesanyám, hírt kaptam Marinka felől!

S elmesélte, hogy mit hallott az erdőben a harkálytól.

- Miféle buta beszéd ez – korholta a fiát Karol. – Hiszen szavuk sincs a bányászoknak efféle gyerekjátékra, mint az üveggolyó.

- De nekünk bizony van, mi magunk találtuk ki – felelte Áron. – S éppen ez bizonyítja, hogy az üzenet Marinkától származik. Mert ezt a szót csak mi ketten ismerjük az egész világon.

Hitték is, nem is a szülők, amit a fiú mondott. Azt gondolták, talán csak véletlen volt, hogy a harkály értelmes szót kopogott, vagy pedig Áron képzelődött. A fiú azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Arra jutott, hogy biztosan az „arany”, a „száj” és az ördög” is Marinka üzenete volt. Talán éppen azt akarta ezzel üzenni, merrefelé keressék őt, hol tartja őt fogságban valami gonosz lélek.

Elkezdett kérdezősködni a fiú a bányászok között, mit jelenthet együtt ez a három szó. Azok persze kinevették, vagy sajnálkozva néztek rá.

- Lehet, hogy igazad van, de ha tényleg maga az ördög ragadta el a húgocskádat, az rosszabb, mintha meghalt volna – felelték. – Még ha aranyból van is a szája, az ördöggel nem jó ujjat húzni. 

Eljutott végül Áron az öreg, ősz szakállú Kolomán apóhoz. Őt is hasonló bánat emésztette, mint Áront és a szüleit. Az öregembernek a kis unokája, Petruska tűnt el az előző télen. Egyik reggel Petruskát nem lelték az ágyában, és azóta sem hallottak felőle hírt. Kolomán apó nem nevette ki a fiút, sőt nagyon is komolyan vette minden szavát. Végighallgatta a történetet, elpöfékelt egy pipa dohányt, aztán elgondolkozva azt mondta:

- Nagyapám idejében úgy hitték, a Borzas-hegy gyomra aranyat rejt. Fúrtak is egy aknát a Csörgő-patak völgyében. Siheder legényként még magam is dolgoztam az ottani tárnákban, de bizony aranynak nyomát se láttuk. Aztán sorra jöttek a balesetek, s a nagy robbanás után a bányát végleg bezárták. Jómagam szerencsésen megmenekültem, de sok társam odaveszett. Akkoriban úgy hívtuk azt az aknát, hogy az „ördög arany szája”. Ha igazad van, és ezek a bűvös madarak Marinkához vezetnek, akkor én azt mondom, ott kellene szétnézned.

Hazament Áron, elmesélt mindent, s bejelentette, hogy másnap ő leereszkedik abba a régi aknába. Hiába siránkozott édesanyja, hogy most leánya után a fiát is elveszíti. Hiába próbálta édesapja józan érvekkel marasztalni. A fiú eltökélte, hogy a végére jár a dolognak.

Másnap reggel Áron az öreg Kolomán apó kíséretében elindult fel a hegyekbe a Csörgő-patak mellett. Egy csacsi húzta kordén vittek magukkal több napi eleséget, kötelet, szerszámokat, lámpásokat, mindent, amit csak össze tudtak szedni. Még indulás előtt a fiú előkereste a játékos ládából a régi üveggolyókat, s azokat mind a tarisznyájába rejtette.

Délre érkeztek a völgybe, ahol a pataktól olyan húsz lépés távolságban egy régi kőház állott. A ház a hegy meredek falának támaszkodott, s egy óriási vízikerék volt az oldalán. Ha valaki ismeretlenül arra téved, egy elhagyott malomnak gondolta volna az épületet. A kerékhez egy széles árok vezetett a pataktól, de víz abban annyi sem volt, mint egy tyúkitatóban. Az árok felső végénél magas vasfal zárta el a hullámok útját.

-  Húsz éve zárva van a zsilip, nem lesz gyerekjáték újra megnyitni – dörmögte Kolomán apó.

A ház elején a magas, kétszárnyas deszkaajtót egykor vaspánttal és lakattal zárták le. Mostanra már sok haszna nem volt, a deszkák úgy elkorhadtak, hogy bárki könnyedén ki-be bújhatott közöttük.

Odabenn vaksötét, lejtős alagút indult a hegy gyomrába. Kolomán apó lámpást akasztott egy fali kampóra, s világosságot gyújtott. A remegő fényben küllős vaskereket pillantott meg Áron a falon. Olyan forma volt, mint egy hajó kormánykereke, csak éppen ez a zsilip szabályozására szolgált.

Nekiveselkedtek a keréknek, próbálták elfordítani, de az úgy berozsdásodott, hogy nem mozdult egy tapodtat sem. Jó darabig izzadtak felette, végül Kolomán apó kötelet kötött a kerék küllőjére, a kötél másik végét a csacsi hámján átfűzte, s szegény párát addig noszogatta, míg a vaskerék fémes csikorgással végre odébb fordult. Ezután már kézzel is bírták forgatni a kereket, s a zsilip vasfala lassan, komótosan leereszkedett.

- Csak óvatosan – mondta Kolomán apó. – Ha túl sok vizet engedünk az árokba, még a végén elárasztjuk az egész bányát.

Éppen annyira nyitották meg a zsilipet, hogy a vízikerék szépen zakatolva forgásba jöjjön. Ahogy ez megvolt, elindultak befelé az alagúton. Tíz lépésenként az öregember újabb és újabb lámpásokat gyújtott a falon. Mikor a negyedik lámpás is kigyúlt, ott álltak az akna szélén, pontosan az ördög arany szájánál. Az akna fölé egy kerekes kútra emlékeztető szerkezet magasodott. A vaskos gerendákra támaszkodó henger zakatolva forgott a tengelyén, a vízikerék mozgatta láncok és csigák hosszú során keresztül. Egy csörlő volt, mellyel a terhet lehetett a mélyből felhúzni, vagy éppen oda leengedni. Egy jókora rúd átfordításával tudták megállítani.

A csörlőn csak egy rövid, elszenesedett kötéldarab himbálódzott, annak helyére feltekerték azt a rengeteg kötelet, amit magukkal hoztak. Áron magához vett minden felszerelést, amit hasznosnak gondolt, aztán megragadta a kötél végét, és máris indult volna a mélybe.

- Ne olyan ész nélkül, te! Így hamarább leérnél, mintsem szeretnéd – korholta Kolomán apó a fiút, s megmutatta neki, miként hurkolja a kötelet kezére, lábára, hogy biztonsággal meg tudja magát tartani. Mikor ez megvolt, elbúcsúzkodtak.

Áron azt mondta: - Ha három napig nem térek vissza, vigye meg a hírt, apó, a szüleimnek, aztán cselekedjenek belátásuk szerint!

Az öreg bányász pedig így felelt: - Egyet se félj, fiam, ha bajba kerülsz, nem hagylak cserben.

Hosszú percekig ereszkedett Áron az aknában lefelé. Egyik kezében lámpást tartott, s jól látta, mikor a tárnák éjsötét bejárata mellett elhaladt. Kolomán apótól tudta, hogy a bányának három szintje van. Már a harmadik szintet is elhagyta, de az akna alját csak nem érte el. Összeszorult a gyomra az izgalomtól, mi lesz, ha rövidnek bizonyul a kötél? Ám éppen akkor az akna hirtelen kiszélesedett. A következő pillanatban pedig a lába talajt fogott, s ő lehuppant egy kemény sziklára. Egy tágas barlang közepén találta magát.

Miután a fiú feltápászkodott, leakasztotta derekáról a kalapácsot, s megkopogtatta vele a barlang oldalát.

„Rendben leértem” – küldte az üzenetet.

Rövid ideig fülelt, aztán fentről meghallotta a választ, amivel minden bányász búcsúzni szokott a mélybe indulótól:

„Jó szerencsét!”

Vissza az elejére