Adelinda
Valamikor réges-régen, egy ősi nagy birodalomban élt egy nemes lelkű vitéz, Eichenwald lovag. Hűségesen szolgálta császárát, derekasan helytállt a harcmezőn, jutalmul pedig az uralkodó birtokkal, kastéllyal ajándékozta meg. Mikor a háborúk véget értek, a lovag letelepedett birtokán, s hamarosan megházasodott. Ifjú hitvese egy év elteltével leánygyermekkel ajándékozta meg. A hófehér bőrű, fekete hajú kislányt Adelindának nevezték el, ami a környező népek nyelvén azt jelentette, „nemes szépség”.
Nem sokkal ezután pusztító járvány söpört végig a vidéken. Adelinda édesanyja is ágynak esett, és orvosok hada sem tudott segíteni rajta. A lovag és a kislány magukra maradtak.
A lovag nem akart többé megházasodni, és mivel fiú gyermeke nem volt, a kis Adelindát kezdte lovagi tudományokra tanítani. Hamar világossá vált, hogy Adelindának nagyobb tehetsége van a lovagláshoz, víváshoz, mint a keszkenők hímzéséhez. Tízévesen már minden korabeli fiút legyőzött a kastélyban. Mindegy volt számára, hogy karddal, lándzsával, vagy éppen íjjal mérték össze erejüket.
Ahogyan nőtt, növekedett, szépsége is kivirágzott. Tizenhat éves korára Adelinda a tartomány, de az is lehet, hogy az egész birodalom legszebb leánya lett. Nemes arcvonása, sudár, izmos alakja mindenkit elbűvölt. Ám a hibátlan külsőhöz vadóc, harcias lélek társult. Ha Adelindát elrabolta volna egy mesebeli sárkány, biztosan nem kellett volna a megmentő királyfira várakoznia. Hazatért volna másnap a saját lábán, és zsákban hozta volna vissza a sárkánynak mind a hét fejét.
Látta már az őszülő Eichenwald lovag, hogy nagy hibát követett el. Hiába próbált most már leányából úri kisasszonyt faragni, nem járt sikerrel. Fogadhatott mellé akárhány nevelőnőt, tanítót, Adelinda rendre megszökött az illemtan és táncórákról. Férfiruhába bújt, kilovagolt a kastélyból, és karddal az oldalán, íjjal a hátán a környező erdőkben barangolt.
Egyszer aztán a lovag leült leánya mellé, és megkérdezte tőle:
- Tudod-e, édes lányom, miért néznek rád a fiúk olyan nagy, kerek, vágyakozó szemekkel, amikor szóba elegyedsz velük?
- Hogyne tudnám – felelte hetykén Adelinda. – Mert ők is szeretnének úgy lovagolni és vívni, mint én. De sokkal ügyetlenebbek nálam, ezért irigyek rám.
Nagyot nevetett erre a lovag.
- Ó, dehogy, te butuska. Minden férfi az élete párját keresi. Egy olyan leányt, akit szerethet és védelmezhet egész életében. Ugyanígy a leányok is azt a férfit keresik, akinek az oldalán biztonságban élhetnek.
- Hát akkor én rám hiába bámulnak, még ha kiesik is a szemük – felelte a lány. – Nincs nekem szükségem védelmezőre, pláne nem olyanokra, akiket eddig utamba hozott a sors.
Tudni kell, hogy a kastélyban időről-időre estélyeket tartottak, s ezeken volt alkalma Adelindának a környékbeli nemes ifjakkal összeismerkedni.
- Soha nem dobogtatta meg egyetlen egy fiatalember sem még a szíved? Nem öntött el soha még forróság, mikor tánc közben egy ifjú lovag megfogta a kezed? – faggatózott tovább az édesapja.
Adelinda bevallotta, hogy bizony történt már ilyen, de csak álmában.
- Álmomban megjelent egy lovag, kinek délceg termete, nemes pillantása lenyűgözött. Ha egyszer valakit az életben páromul fogadok, az a férfi bizonyosan őrá fog hasonlítani. Vasból és kőből lesz gyúrva az én férjem, nem pedig kenyérből és vajból, mint a kastélyunkban megforduló úrfiak.
Szöget ütöttek Eichenwald lovag fejében leánya szavai. Pár nap és épp annyi álmatlan éjszaka után aztán remek ötlete támadt. Rögtön szaladt is, hogy megossza tervét Adelindával.
- Mit szólnál ahhoz, ha lovagi játékokat tartanánk a kastélyban? Arra biztosan eljönnének távolabbi tartományokból is a lovagok és más nemes ifjak. A viadalokon aztán csak megakad majd a szemed egy igazán vitéz fiatalemberen. Esténként meg táncmulatságokat rendezünk, ahol közelebbről megismerheted a választottadat. Legyen minden nap az egyik győztes jutalma, hogy veled táncolhat az esti bálon.
Adelinda megvonta a vállát.
- Ha édesapám úgy kívánja, én nem vagyok ellene. De hogy kit tüntetek ki azzal a keggyel, hogy táncolok vele, azt magam szeretném kiválasztani.
Eichenwald lovag már másnap hozzálátott a szervezéshez. Egy hét múlva pedig hírnökök vitték szét a viadal hírét szerte a birodalomban.
Hamarosan özönlöttek a kalandvágyó úrfiak a kastélyba. Kíséretükkel letáboroztak a környező réteken, minden talpalatnyi helyet szekerek, sátrak leptek el. Aki véletlenül tévedt ide, azt hihette, most indítják az újabb keresztes hadjáratot. A fiatalemberek mellett nemes kisasszonyok is érkeztek, akik abban bíztak, hogy egy-egy jóképű lovag szerelmes szavakból, kacér pillantásokból szőtt hálójukba akad.
Az első napon kardvívást tartottak a kastély udvarán. Könnyű vértekben, sisakban küzdöttek meg egymással az ifjak. Nem életre-halálra ment a harc, minden összecsapás csak az első vérig, vagy a lefegyverzésig tartott. A küzdőtér körül korlátot emeltek, azon túl pedig padokat állítottak fel. A hölgyek ezeken ülve nézhették a párviadalokat, Adelinda is itt foglalt helyet. Kezdetben jól mulatott az ügyetlenül vagdalkozó úrfiakon, és az őket visongva buzdító kisasszonyokon. Hanem ahogy múlt az idő, egyre jobban eluralkodott lelkében a bosszúság.
„Hogy lehet ilyen fakezű mamlasz mindegyik?”- dühöngött magában.
Végül nem bírta tovább, felpattant, és visszavonult a szobájába. Már éppen a győzteseknek járó babérkoszorút adták át, mikor visszatért. A kor szokása szerint a legjobb tizenkét kardforgatót jutalmazták meg.
Adelinda páncélba öltözve, egyik kezében karddal, másikban sisakkal lépett a küzdőtérre. Fennhangon így szólt a bajnokokhoz:
- Nemes ifjú urak! Biztosan hallottátok, hogy a ma esti bálon egyikőtök az én párom lesz a táncteremben. De hogy ki lesz az, azt a magam módján szeretném eldönteni. Aki tehát vágyik erre a kegyre, először le kell győznie engem. Csak az maradjon a porondon, aki vállalja, hogy kiáll ellenem.
Összesúgtak a vitézek, hallottak már történeteket Adelinda vívó tudományáról, de igazából soha nem hitték el. Végül hatan döntöttek úgy hogy maradnak, a többiek megalázónak tartották, hogy nő ellen vívjanak.
Adelinda akkor feltette sisakját és előre szegezte kardját.
- Gyertek hát, és támadjatok! Nem akarom, hogy bárki közületek hátrányban kerüljön, gyertek egyszerre!
Az ifjú vitézek nehezen álltak kötélnek, nem lovagias dolog hatan támadni egy ellenfélre. Adelinda azonban addig ingerelte őket, míg végül sorra harcba bocsátkoztak. A leány kezdetben könnyedén hárította bátortalan támadásaikat, s közben csúfondáros megjegyzéseket tett a fiúkra.
- Ej, úrfi, a te kezedben jobban állna a seprűnyél, mint a kard! – mondta az egyiknek.
- Nem olyan ördöngösség ez, csak három dolgot kell tudni! – magyarázta a másiknak. – Hárítás, kizárás, visszaszúrás!
S mire ezt kimondta, kardjának hegye éppen az ifjú szívére szegeződött. Ha nem lett volna ellenfelén páncél, keresztül is döfte volna.
A fiatalemberek egyre hevesebben próbálták a szemtelen leányt letámadni. Ő azonban olyan sebesen és ügyesen forgatta a kardot, hogy ellenfeleinek esélye sem lehetett.
Mikor Adelinda már mind a hat ifjút vagy négyszer szíven szúrta, kétszer kardjával, kétszer pedig nyelvével, egyszer csak ledobta fejéről a sisakot, meglobogtatta hosszú, fekete haját, és így kiáltott:
- Ideje áttérnünk az utolsó leckére! Megmutatom, hogyan történik a lefegyverezés.
A következő percben röpködtek a kardok a küzdőtér felett, s az ifjak, hipp-hopp, máris fegyvertelenül álltak a porondon. Mit volt mit tenni, fejüket lehajtva, megszégyenülten elkotródtak sátraikba.
Adelinda körbepillantott, a kisasszonyok döbbent csendben ültek a nézőtéren.
- Úgy tűnik, ma nem sikerült partnert találnom a tánchoz – mondta akkor a leány. – Legjobb lesz, ha nem is veszek részt az esti bálon. Azért mindenkinek jó szórakozást kívánok hozzá.
Ezekkel a szavakkal lovag módjára meghajolt, majd faképnél hagyva a vendégsereget, elvonult a kastélyba.
Este, miközben a bálteremből fény, zene, és lábak ütemes dobogása szűrődött ki, Adelinda odakinn az illatos rózsák között sétált. Egy oszlopnak dőlve megpillantotta édesapját, mellé lépett, és megfogta a kezét. Az idős lovag a leányra emelte szomorú tekintetét.
- Nem lesz ez így jó, édes kis vadócom. Nem marhatsz el mindenkit magad mellől, nem szégyenítheted meg az összes hódolót.
- Nekem ne hódoljon senki, akinek kiesik a kard a kezéből – felelte Adelinda.
- Kérlek, drágám, légy megfontoltabb, és holnap ne csinálj ilyen butaságot!
- Hát butaság az, ha nem omlok az első pojáca karjaiba, aki szembejön velem?
Nem tudott erre mit mondani az ősz édesapa, csak nagyokat sóhajtott. Még sokáig ott álltak egymás mellett szótlanul a csillagos ég alatt.
A következő napon íjászversenyt rendeztek egy erdei réten. Jó messzire kellett menniük a kastélytól, tán említettem már, hogy a közeli tisztásokat sátrak lepték el.
„Annál jobb” – gondolta Eichenwald lovag. „Legalább nem fog az én rakoncátlan lányom megszökni.”
Adelinda csakugyan végignézte másnap a vetélkedést. Ott ült apja mellett az erdő szélén egy nyárfa árnyékában. Kék ruhájában és egy helyes kis sapkában üdítő látványt nyújtott, a sapka alól kibukkanó vastag fekete hajfonatát pedig sok kisasszony irigykedve bámulta. Röviden szólva Adelinda ezúttal igazi hölgyként viselkedett, épp csak nem tapsikolt és ujjongott ugyanúgy, mint társai.
Az ifjak váltakozó szerencsével találtak bele a nyílvesszőkkel a céltáblákba. A verseny előrehaladtával a célok egyre messzebb kerültek, s így egyre nagyobb ováció övezett egy-egy pontos találatot. Végül itt is kialakult a győztes csoport, s a tizenkét legbiztosabb kezű íjászt felköszöntötték. Mikor ez is megvolt, Adelinda a bajnokokhoz lépett, s hasonló beszédet tartott, mint előző nap.
Jaj, fogta a fejét Eichenwald lovag, tudta már, hogy ebből megint nem sül ki semmi jó.
A lány mellett ott állt egyik szolgája, kezében Adelinda vadászíjával, és néhány aranyos végű nyílvesszővel.
- Látjátok ott a távolban azt a bükkfát a koronája alatt azzal az odúval? – kérdezte Adelinda az ifjaktól.
Azok meresztgették a szemüket, mert az a bizonyos fa éppen kétszer olyan távol volt, mint a legtávolabbi céltábla. Az odú nyílása meg csak akkorának látszott, mint egy légypiszok.
- No, hogy jobban lássátok, megjelölöm – folytatta a lány, és kezébe vette az íjat.
- Fölé célzok az odúnak, hátha lakik egy mókus benne, nehogy megsebesítsem – magyarázta, miközben megfeszítette a húrt.
Repült az aranyos nyílvessző, és éppen az odú pereme felett fúródott a fa törzsébe.
- Most már látjátok-e? – kérdezte akkor Adelinda.
Az úrfiak bizonytalanul bólogattak.
- Megjelölöm alatta is, hogy biztosan el ne tévesszétek.
A leány még egy nyílvesszőt lőtt a fába. Az is épp ott ért célba, ahol mondta.
- Ma este azzal fogok táncolni, akinek a nyílvesszője legközelebb áll meg az odúhoz. Más feltételem nincs, csak hogy legalább a fát találjátok el.
Azzal Adelinda levonult a rétről, és visszaült édesapja mellé.
A gyengekezű úrfiak próbálkozhattak volna napestig! A legtöbben el sem bírtak olyan távolságra lőni, nyílvesszejük előbb lehullott a fűbe. Néhányan az izmosabbak közül azért sokáig nem adták fel, de a fa karcsú törzsét messze elvétették. Ha tényleg lakott mókus abban az odúban, jól tette, hogy ebben az órában nem kóborolt a környező fák ágain.
Végül mindegyik íjász felhagyott a hasztalan lövöldözéssel, szegény Adelindának ezen az estén sem lett táncpartnere. Igaz, ő emiatt túlságosan nem bánkódott.
- Jaj, drágám – sóhajtozott este az öreg Eichenwald lovag. – Holnap lesz az utolsó játéknap. Ha holnap is a bolondját járatod a fiatalemberekkel, akkor hiába volt minden.
- Dehogyis volt hiába, édesapám – felelte Adelinda. – Akkor legalább bebizonyosodik, hogy az álmaimban látott férfi nem létezik. Onnantól kezdve pedig élhetem a magam életét kedvemre.
Az utolsó napon a vendégsereg ugyanarra a rétre vonult, ahol előző napon az íjászversenyt tartották. Időközben a rétre kövekből, husángokból, szúrós gallyakból akadályokat emeltek. A versengő úrfiaknak lovaglásban kellett összemérniük erejüket. Nem volt ez veszélytelen játék, ha egy-egy ló felbukott valamelyik akadályon, ló és lovasa egyaránt lábát törhette.
Hűvösebb idő köszöntött ezen a napon rájuk, Adelinda hosszú kabátot viselt, melyet egy kék selyemöv fogott össze a derekán. Koromfekete haja most hullámokban omlott a vállára, homlokánál egy színes virágfüzér ölelte körbe fejét.
Mikor a nézők már elhelyezkedtek, s a lovasok is felkészültek, Eichenwald lovag felállt, hogy megnyissa a versenyt. Ám ebben a pillanatban kürtszó harsant a fák közül, s az erdei úton kis lovas csoport bukkant fel. Páncélos testőrökkel körülvéve, egy pompás szürke mén hátán hófehér ruhában és palástban, díszes kalapban daliás ifjú ügetett ki a tisztás közepére.
- Hiszen ez Ottó herceg! – suttogta a lovag, és térdre ereszkedett. Ugyanígy tett minden jelenlévő a tisztáson, férfiak és nők egyaránt.
A herceg leugrott a lováról, köszöntötte a hölgyeket, majd a lovaghoz fordult, s így szólt:
- Kelj fel, jó lovag, nem uradként jöttem ide, hanem azért, hogy részt vegyek magam is a mai viadalon.
A lovag felegyenesedett, s vele leánya is.
- Herceg, bemutatom a lányomat, Eichenwald Adelindát.
- Örömömre szolgál, hogy megismerhetem – felelte a herceg. –Az Ön szépségének a híre régen fülembe jutott, de a valóság minden képzeletemet felülmúlta.
S ezúttal a herceg ereszkedett térdre, hogy a leány kezét megcsókolja.
Adelinda elsápadt, lélegzete elakadt, szívverése megállt. Csak nézte-nézte Ottó herceg csillogó szemét, markáns állát, izmos karjait.
„Ez ő!” – ez volt az egyetlen gondolata, s megfordult vele a világ.
Végtelen hosszúnak tűnt ezen a napon a versengés. Gyakran újra kellett építeni a lerombolt akadályokat, el kellett simítani a lovak patája által felvert talajt. Adelinda csak azt a néhány percet élvezte, mikor a herceg került sorra. Igaz, azok valóban fenséges percek voltak. Ottó herceg paripája könnyedén suhant át az akadályok felett. Gazdájának lobogó hófehér palástja olyan hatást keltett, mintha a ló táltossá vált volna, s szárnyait kitárva siklana a levegőben.
Késő délután lett, mire az utolsó versenyre kelő úrfi is végigvergődött a pályán, s végre eredményt hirdethettek. Tán mondanom sem kell, Ottó herceg is egyike volt a tizenkét győztesnek. Miután a ceremónia lezajlott, Adelinda is felállt, s mint az előző napokon, elindult a pálya felé.
- Csak semmi butaság, válaszd a herceget! – súgta utána édesapja.
Adelinda azonban nem a bajnokokhoz lépett, hanem a pálya egyik legnehezebb akadályához tartott. A tövises ágakból felhalmozott akadály mellett egy kiszáradt fa állt, a fa egyik rövid ága éppen az akadály fölé nyúlt be. Olyan magasan volt ez az ág, hogy a lovasokat nem zavarta az ugratásban. A leány ennél a fánál állt meg, levette fejéről a virágfüzért, s magabiztos mozdulattal a kiálló ágra hajította.
- Eddig babérkoszorúért küzdöttetek, most küzdjetek meg ezért a virágfüzérért – mondta a győztesek felé fordulva. – Aki ugratás közben leemeli a virágfüzért, és visszahozza nekem, azzal a mai estét, és az egész éjszakát végigtáncolom.
A jó öreg Eichenwald lovag kezébe temette arcát.
- Jaj, szertelen leányom, mit tettél már megint – kesergett. – Neked még ez a ragyogó herceg sem elég jó? Senki el nem érheti azt a füzért.
Az úrfiak tanácstalanul bámultak egymásra, ostoba tanácsokat sugdostak egymásnak, egyikük sem tudta, mitévő legyen. Végül néhányan nekiveselkedtek, hogy megkísértsék a lehetetlent. Sorra felpattantak lovuk hátára, s nagy lendülettel az akadály felé vágtattak. Volt, aki az akadály felett lova hátához simult, s így átugratta ugyan a feltornyozott ágakat, de a virágfüzért nem érhette el. Olyan is akadt, ki ugratás közben bátran kinyújtózott a füzér felé. Édeskevés volt ez a mutatvány is, a füzér jóval magasabban himbálódzott. Ráadásul ilyenkor a ló lendülete megtört, lába az ágakba ütközött, s végül lovasával együtt felbukott.
Ottó herceg nyugodtan megvárta, hogy a többi ifjú feladja a próbálkozást. Mikor már egyedül volt az egész pályán, végre ő is nyeregbe szállt. Elléptetett a hölgyek nézőserege előtt, levette kalapját, meglengette, s az ujjongó kisasszonyok közé hajította. Ugyanígy vált meg palástjától is. Aztán kivonta kardját, s jobb kezében a fénylő fegyvert, bal kezében a gyeplőt tartva nekiiramodott. Mint vad vihar, vágtatott az akadály felé. Az ugratás pillanatában felemelkedett a nyeregből, s szilárdan, egyenes lábakkal állt a kengyelben. Miközben paripája úszott a levegőben, kardjával felnyúlt, s a kard hegyét a füzéren keresztülszúrta.
Egy pillanatig tartott mindez, a herceg megfékezte pompás lovát az akadály túloldalán, s a füzért diadalmasan a magasba tartotta.
Éljenzés, tapsvihar töltötte be az erdőt. Eichenwald lovag felugrott helyéről, felkapta leányát, magához szorította, és örömében körbe-körbe forgott vele.
- Csoda történt, csoda történt – ismételgette.
Mikor a kedélyek lenyugodtak, Adelinda Ottó herceghez sietett, aki még mindig lova hátán ült, és széles mosollyal arcán integetett. A lány meghajolt előtte, és remegő hangon azt mondta:
- Kegyelmes herceg! Kérem, ajándékozzon meg azzal a keggyel, hogy ma este a bálban kisérőm lesz!
Mindenki bizonyos volt benne, hogy a herceg elfogadja a felkérést. Ám ő egy büszke mosoly kíséretében így felelt a leánynak.
- Megtisztelő a kedvessége, gyönyörű kisasszony. De én más okból jöttem erre a viadalra.
Elképedt tekintetek százai irányultak egyszeriben a hercegre.
- Hírét vettem egy leánynak, aki vívásban, íjászatban, s minden egyéb lovagi képességben felülmúlja a férfiakat. S nem elég, hogy felülmúlja őket, még pimaszul kérkedik is a tudományával.
- Bocsásson meg, felség – suttogta Adelinda lehajtott fejjel.
- Két cél vezérelt ide ma engem - folytatta Ottó herceg. – Az első, hogy a férfiak becsületét helyreállítsam. A második, hogy ezt a rendkívüli teremtést a saját szememmel láthassam, s közelebbről megismerhessem. Az elsővel végeztem, így emiatt nincs okom maradni. A másodikkal hoppon maradtam, mert sehol sem látom azt a leányt, kiről a történetek szólnak. És ha ő nem jött el, vagy nem is létezik, megint csak nem látom értelmét, hogy az időmet itt tovább fecséreljem.
Adelinda ekkor kihúzta magát, a herceg szemébe nézett, és azt kérdezte.
- És ha mégis itt van az a lány, és ő kéri felségedet, hogy maradjon?
- Annak a kérésnek aligha tudnék, s nem is akarnék ellenállni.
A herceg, ahogy ezt kimondta, hirtelen megfordította a lovát, s az akadályhoz léptetett. Könnyed mozdulattal a virágfüzért visszarepítette a száraz fa kiálló ágára.
- Halljátok hát a szavam! Aki ugratás közben leemeli a virágfüzért, és visszahozza nekem, azzal a mai estét, és az egész éjszakát végigtáncolom.
Ennyit mondott a herceg, azután a rét szélén álló testőreihez ügetett.
Mindenki tudta, hogy csak egyetlen leány van, aki erre képes lehet, Adelinda. Az összes szem reá szegeződött tehát, a jelenlévők izgatottan várták, mi fog történni.
Adelinda szolgálója –úrnőjének intésére- egy almásderes paripát vezetett kantárszáron a rétre. A leány eközben kikötötte derekán a selyemövet, és a testét eddig burkoló leplet a földre eresztette. Morajlás futott végig a tömegen, mert Adelinda a kabát alatt férfi lovaglóruhát viselt. Az övvel hosszú haját formás kontyba kötötte, így vette át kedves lovát a szolgálótól. Mielőtt a kengyelbe lépett, kis topánkáit is lerúgta lábáról, s harisnyában pattant a ló hátára. Most ő tett egy tiszteletkört a férfiak csoportja előtt. A herceg kivonta kardját, s markolatával a leány felé nyújtotta.
Adelinda szája szegletén ugyanaz a büszke mosoly jelent meg, ami korábban a herceg arcán, s válaszában is az ő szavait ismételte.
- Megtisztelő a kedvessége, felség, de én más módon fogom megszerezni azt a virágfüzért.
Ottó herceg elképedve bámult vissza rá, sejtelme sem volt, mire készülhet a lány.
Adelinda megrántotta a kantárszárat, s most ő vágtatott a réten át, sebesebben, mint a gondolat. Amint az akadályhoz közeledett, kilépett a kengyelből, s előbb egyik, majd mindkét lábával a nyereg tetejére állt. Ott guggolt, egyik kezével a gyeplőt, másikkal a nyeregkápát szorította, s így száguldott a tüskés halom felé. Már ez is elképesztő látvány volt, de ami ezután történt, azt nehéz szavakba önteni.
Az ugratás pillanatában Adelinda mindent elengedett, s hirtelen kinyújtózva elrugaszkodott a nyeregből. Ló és lovasa kettévált, s a lány kettejük együttes lendületétől hajtva repült felfelé. A levegőben összegömbölyödött, s így átpördülve a fején éppen a virágfüzér felett siklott át. Szemvillanásnyi idő alatt felcsippentette a füzért, majd a bukfenc befejeztével kinyújtotta lábait, s visszahuppant a nyeregbe, még mielőtt a ló patái az akadály túloldalán földet értek volna.
Minden eddiginél hatalmasabb üdvrivalgás tört ki. Az erdő széléről ifjak rohantak be a rétre, élükön a könnyeivel küszködő Eichenwald lovaggal. Az öreg lovag Adelindát a vitézek sorfala között a herceg elé kísérte. Amerre elhaladtak, a férfiak levették sapkájukat, és mélyen meghajoltak.
- Kérem, felség, tartsa meg szavát, s táncoljon leányommal a ma esti bálban! – mondta a lovag, s lánya kezét a herceg felé nyújtotta.
De nem kellett már a herceget kérlelni. Megfogta Adelinda kezét, és nem is engedte el soha többé. Fényes menyegzőt tartottak, utána három napig tartó lakodalmat ültek.
A dínomdánom során, egy csendesebb pillanatban a herceg odalépett az öreg Eichenwald lovaghoz, és azt mondta neki.
- Olyan kincs került a birtokomba, melynek nincs párja az egész világon. S ezt a kincset neked köszönhetem, kedves apósom!
- Jól beszélsz, fiam – felelte könnyes szemmel a lovag. – De ne feledd, olyan madarat fogtál, mely csak addig lesz a tiéd, míg szabadon röpködhet a tiszta ég alatt. Ne akard leláncolni, kalickába zárni, mert kitör a fogságból, s elszáll tőled mindörökre.
Ottó herceg megfogadta az öreg lovag tanácsát, s boldog szerelemben élt Adelindával hosszú évtizedeken át, míg a halál el nem választotta őket egymástól.