Az alkimista segédje
Egy kis kunyhóban élt magányosan a Veres-hegy oldalában az alkimista. Hosszú élete során az anyagok vegyítésének, átalakításának számos fortélyát kitapasztalta. Tégelyeiben gyógyszereket kotyvasztott a betegeknek, fiatalító krémeket a korosodó asszonyoknak. Leghíresebb tudománya azonban az volt, hogy sokféle anyagot arannyá tudott változtatni.
Gyakran felkereste őt egy-egy földönfutóvá vált ember, és elpanaszolta, milyen sorscsapások érték. Ilyenkor az alkimista elővett egy kis kondért, különleges főzetet készített, abba belehajított pár kavicsot. Fertály óra múlva egy nagy merőkanállal a kavicsok helyett aranyrögöket halászott ki a főzetből. Azokat aztán a szerencsétlenül járt vendégeinek ajándékozta.
Voltak, akik megkérdezték jótevőjüket:
- Mester, ha ilyen könnyen tudsz aranyat készíteni, te magad miért élsz ekkora szegénységben?
Azt felelte erre az alkimista:
- Ó, az arany? Az is csak egy orvosság a sok közül. Sokféle gondra, bajra jó, de ha valaki túl sokat használ belőle, méreggé válik. Én mondom, az aranynál alattomosabb méreg kevés van a földön. Nekem mindenem megvan, ami a boldog élethez kell, mi szükségem volna ilyen veszedelmes szerre?
Mikor az alkimista megöregedett, egy fiatal fiút vett maga mellé segédnek. A fiú látszólag lelkesen tette a dolgát. Segített gyógyfüveket, bogyókat és gombákat gyűjteni. A hegyekben különféle köveket bontott, és azokat egy kordén a kunyhóhoz húzta. Cserébe az alkimista átadta neki a tudását. Megtanította a szappanfőzés mesterségére, és azt is, miként kell színes csillagokat szóró tűzijátékot készíteni. Hanem az aranykészítés titkát megőrizte magának az utolsó pillanatig.
Mikor aztán megérezte, hogy a halál már kopogtat az ajtón, leültette az ágya mellé segédjét, aki akkorra már felnőtt férfivá érett.
- Rád bízom a legnagyobb titkot, fiam, amitől igazi alkimista válik belőled– mondta neki. –Magam is a mesteremtől ismertem meg az aranycsinálás titkát, és én most ezt a tudást továbbadom neked. Nehéz teher ezt a titkot hordani, s a nehéz teherhez erős vállak kellenek. Azért vártam hát, hogy megerősödj, úgy testben, mint lélekben erre a feladatra.
A segéd buzgón bólogatott. Bizonygatta, hogy ő már felkészült, és méltó utódja lesz az alkimistának. Magában pedig hálát adott Istennek és az összes szenteknek, hogy végre elérkezett az óra, amire évek óta várt.
Az alkimista megbízott benne, és elsorolta a titkokat.
-Az első és legfontosabb a főzet összetétele. Ennek fő alkotója az a vörös márga, amit csak a Veres-hegy lejtőin bányászhatsz.
-A második a pontos főzési idő. Minden anyagnak más időre van szüksége. Ha hamar kiveszed a főzetből, nem alakul át. Ha túl sokáig főzöd, homokká válik az egész.
-A harmadik a réz. Ez az egyetlen anyag, ami ellenáll a főzetnek. Ezért mindig rézedényt és rézkanalat használj.
A segéd gondosan elraktározott minden tudást a fejében. Az alkimista megtiltotta neki, hogy bármit is leírjon, nehogy a titok kitudódjon. Pár nap múlva az öreg megtért az ő régi mesteréhez, és a segéd átvette a helyét. De nem akart ő igazi alkimista lenni. Esze ágában sem volt kísérletezni élő és élettelen anyagokkal. Nem vesztegette az időt, éjt nappallá téve hordta a kunyhóhoz az aranykészítés összetevőit. Még meg sem ereszkedett a föld az öreg alkimista sírján, már fortyogott is a főzet a bográcsban.
Nehezen találta el az ifjú alkimista a pontos arányokat és a szükséges főzési időt. Mire a nyár őszbe fordult, mégis sikerült egy kavicsból az első borsószem nagyságú aranyrögöt kinyernie. Mire kitavaszodott, már egy egész ládika aranyat rejtegetett a kunyhóban.
Egyik nap aztán úgy gondolta a fiatalember, ideje élvezni végre munkája gyümölcsét. A kincsesláda tartalmát egy batyuba szórta. A batyut vállára vetette, és elindult a városba. Amit hátrahagyott, azt nem kívánta vissza soha többé.
A város szélén kibérelt egy takaros kastélyt, a legjobb szabókkal varratott magának finom ruhákat, szolgák hada leste ezután minden kívánságát. Nem telt belé egy hónap, és a grófi címet is sikerült megszereznie. Attól a naptól kezdve pedig bejáratos lett a legelőkelőbb úri körökbe. Úgy nevezték, Vereshegyi gróf.
Az még önmagában nem baj, ha valaki gróffá válik. Ismerünk számos nagylelkű uraságot, ki hatalmát országa és népe javára fordította. Hanem ez a mi botcsinálta grófunk minden idejét szórakozással, mulatozással töltötte. Tehette, mivel a politikához úgysem értett. Arról sem volt fogalma, mekkora pontosan a vagyona. Pénzügyeit a bankárok, könyvelők intézték helyette.
Egyszer aztánVereshegyi gróf magával a királlyal dorbézolt végig egy éjszakát. Olyan jó pajtások lettek, hogy a király kitüntette őt a becsületrend nagykeresztjével. Úgy érezte ekkor az ifjú, mindent elért, amit szeretett volna. Éjjel-nappal büszkén hordta mellén a keresztet, s magas rangú urak hajbókoltak előtte.
Eljött végül az a reggel, amikor a gróf arra ébredt, dörömbölnek a végrehajtók a kastély kapuján. Alig tudta elhinni, hogy annak a temérdek kincsnek már mind a nyakára hágott. A könyvelők kifizetetlen számlák sorát dugták az orra alá, a bankárok a hitelek törlesztését követelték. Vereshegyi gróf egyik pillanatról a másikra az utcára került.
„Sebaj” – gondolta a gróf. „Van nekem egy olyan tudományom, ami ismét gazdaggá tesz egy szempillantás alatt. De ezúttal sokkal több aranyat kell gyártanom.”
Ami kevés pénze maradt, abból megvette a legnagyobb rézüstöt, ami volt a piacon. A kovácsnál egy hosszú, erős rézláncot is veretett. Így felszerelkezve elindult vissza a hegyekbe. Ugyanazon az úton ment, amelyen korábban nagy tervekkel érkezett.
A kunyhót érintetlenül találta. Ott újból berendezkedett, s grófból visszavedlett alkimistává. Két nap hordta a kunyhó elé a sziklatömböket és a tüzelőfát. Két nap bányászta, gyűjtögette össze az aranykészítő főzet összetevőit.Vörös márgát, kénes iszapot, mindent, amire szüksége volt.
A kunyhó mellett állt egy öreg tölgyfa. Annak egy erős, kiálló ága alatt az alkimista az összehordott sziklákból katlant épített. Csak egy nagy kőtömböt tett félre, azzal más terve volt. Az ágon átvetette a rézláncot, és mint egy csörlővel, az üstöt felemelte a katlan tetejére. Még egy napig hordta az üstbe a vizet a közeli patakból. A hetedik nap reggelén végre begyújtotta a katlant.
Egész nap rotyogott az üstben a főzet, sűrű fekete füst gomolygott fel a Veres-hegy oldalából. Az alkimista pontosan követte mestere titkos utasításait, ám mindenből százszoros mennyiséget használt fel. Nem csoda, hogy a főzet elkészítése sokkal tovább tartott.
Késő délutánra a füst fehérre váltott, ez jelezte, hogy a főzet használható. Akkor az alkimista a félretett sziklatömböt odagörgette a tűz mellé. Áthurkolta rajta a láncot több oldalról, hogy jó erősen tartson, és elkezdte emberfeletti erővel emelni felfelé.
A szikla már éppen az üst fölé ért, s az alkimista kezdte volna beleengedni a főzetbe, mikor a tölgyfa ága megreccsent. Mivel egész nap lángolt alatta a katlan, a felszálló forró levegő kiszárította, meggyengítette az addig erős ágat. A következő pillanatban az ág a szikladarabbal együtt nagy robajjal leszakadt. A hatalmas súly éppen az üst szélére zuhant. Az megbillent, és a forró főzet egyenesen az alkimista nyakába zúdult.
Rohant a patakhoz a leforrázott ember, hogy lehűtse magát. Messzire azonban nem jutott. Néhány lépés után érezte, hogy keze, lába fokozatosan elnehezedik. Ahogy végigpillantott magán, rémülten látta, hogy ruhája, bőre aranyszínben tündököl. Segítségért kiáltott volna, de csak fémes csikorgás tört elő a torkából. Pár perc múlva pedig már moccanni sem bírt. Az egész ember aranyszoborrá merevedett. Mikor az átváltozás a szívét is elérte, elszállt belőle az élet.
Azokban az alkonyati órákban a Veres-hegy oldala arannyal volt kifestve. Akik látták, azt hitték, a lemenő nap sugarai okozzák ezt a káprázatot. Aztán, ahogy a csodálatos főzet még tovább dolgozott, a csillogás lassan elmúlt. A kiborult üst körül nem maradt egyéb, mint tengernyi homok.
Néhány hét múlva favágók jártak arra. Megtalálták a rézüstöt és a láncot, feldobták szekerükre, a kivágott rönkök tetejére. Gondolták, jó árat kapnak majd érte. Már éppen indultak volna tovább, mikor egyikük megpillantott egy csillogó kis tárgyat egy homokkupacban. Felemelte, leporolta, aztán ámulva mutatta társának.
Nem volt az más, mint a becsületrend nagykeresztje. Azt hitték, aranyból van, olyan fényesen ragyogott. Pedig csak rézből készült az is, mint az üst meg a lánc. Ezért állt ellen a csodás főzetnek, melynek receptje most már mindörökre titok marad.