Ez a mesénk első díjat nyert a IV. Benedek Elek Meseírópályázat döntőjében. 
 http://meseiropalyazat2015.webnode.hu/palyazatunk-vegeredmenye/

A Kalapos Dáma és a Hímző Leány  

        írta: Csesznák András
illusztrálta: Csesznák Verka
 

A régiségbolt a kisváros egy félreeső utcájában volt. Kevesen keresték fel, s akik mégis betévedtek ide, azok is inkább eladni akartak, nem pedig vásárolni. Az üzletben heverő holmik zöme évek óta várakozott. Álltak a sarokban és arról ábrándoztak, hogy jön végre valaki, aki felfigyel rájuk.

A kirakatban egy üvegpolcon néhány porcelánfigura porosodott. Amikor egy járókelő elment a bolt előtt, a kis szobrok kihúzták magukat, és megpróbálták az utcán sétálót elbűvölni. A Kalapos Dáma bevetette igéző pillantását, a Furulyázó Fiú szélesen mosolygott. Apóka és Anyóka részvétet igyekezett kelteni az elhaladók szívében, az Indiai Fakír pedig a hipnotizálást gyakorolta, kevés sikerrel. Legjobban még a Bohóc bizakodhatott. Neki egyik fele piros volt és nevetett, míg a másik fele kék és könnyezett. Így egyszerre kétféle érzelemmel tudott hatni a rá pillantó emberekre.

Hosszú idő óta ez a néhány szobor állt a kirakatban. Már-már minden reményt elveszítettek, mikor egy hűvös őszi napon egy középkorú szakállas férfi állt meg előttük az utcán. Hosszú kabátot, s annál is hosszabb horgolt sálat viselt. Jó ideig nézegette a kis figurákat, aprólékosan megvizsgálta minden porcikájukat, s a lábuknál heverő árcédulákat is. A szobrocskák kicsi szíve nagyot dobbant.

- Talán most! – suttogta Apóka Anyókának.

- Csak el ne válasszanak minket – súgta vissza Anyóka. – Azt nem viselném el.

A férfi benyitott a boltba, megcsendült az ajtó feletti harang. A kis szobrok remegtek az izgalomtól. Egyikük sem láthatta, mi történik odabenn, hiszen mindannyian az utca felé néztek, megmozdulni pedig nem mertek. Hallották, hogy gazdájuk, az öreg boltos a szakállas emberrel alkudozik. A szavakat nem értették jól, az utcán éppen ekkor haladt el zörögve egy öreg szekér.

Kis idő múlva kattogott odabenn a pénztárgép, megcsörrent a pénz a kasszában, s az ajtó feletti harang is újból megcsendült. A kirakatbeli szobrok dermedten nézték, ahogy a férfi kilép a bolt ajtaján. Tekert egyet a nyakában lógó sálon, összehúzta a kabátját, majd gyors léptekkel elment arra, amerről jött. Egy pillantást sem vetett már a kirakatra, és a kétségbeesetten utána bámuló figurákra.

- Biztos nem bírtak megegyezni – sóhajtott a Bohóc szomorú kék fele.

- Vagy csak nem volt elég pénze, és holnap visszajön – vágta rá a Bohóc vidám piros fele.

A többieknek is megvolt a maguk véleménye, de meghallották az öreg boltos csoszogó lépteit, így inkább csendben maradtak.

- No, drágáim, most új társat kaptok – mondta az öreg, s remegő kezével odébb tolta a Furulyázó Fiút, egészen ki a polc szélére. A helyére a Kalapos Dámát tette. A köpenye zsebéből elővett egy kék ruhás leány figurát, s feltette az üvegpolcra, pontosan középre. Az öreg boltos ezután visszatipegett a bolt túlsó végében lévő kuckójába.

A szobrok vizsgálgatni kezdték az új jövevényt. A bájos fiatal lány ujjatlan kék ruhában, mezítláb ült egy virágos rét közepén. Ölében egy hímzőkeretet tartott, jobb kezével éppen egy öltést fejezett be. A kis figurák beszélgetni kezdtek. Megmozdulni azért nem mertek, mert ki látott már izgő-mozgó porcelán szobrokat?

- Honnan jöttél, szépségem? – kérdezte az Indiai Fakír.

- Egy költő volt a gazdám, az íróasztala volt az otthonom. Amikor rám nézett, ihletet merített belőlem a verseihez. De már hetek óta nem ír semmit. Mostanra elfogyott a pénze, így végül engem is eladott. Láthattátok is őt az imént.- válaszolt szelíden a Hímző Leány, és barátságosan mosolygott a többi szoborra.

- Hát ez is csak eladni jött, mint annyian mostanában – kesergett Apóka.

- Sebaj, Apó – vigasztalta őt Anyóka. – Legalább nem lesz olyan unalmas az életünk. Egymás történeteit már úgyis kívülről fújjuk. Te majd mesélsz nekünk új dolgokat, igaz-e, leányom?

- Hát, megtanultam a költő néhány versét – felelte bizonytalanul a Hímző Leány. – De nem tudom, tetszene-e nektek.

A Kalapos Dáma, aki egyébként is vérig volt sértve, mert kikerült a polc közepéről, most dúlva-fúlva szólt közbe.

- Majd pont egy ilyen senkiházi poéta tákolmányait fogjuk hallgatni! Én évtizedekig álltam egy úri szalonban a vitrinben! A legkiválóbb művészek felolvasó estjein vettem részt! Én aztán tudom, milyen az igazi költészet!

- Hiába tudod, kedves Dáma – szólt közbe a Bohóc piros fele. – Egy verset sem jegyeztél meg, hogy nekünk elmondd.

A Kalapos Dáma szeme villámokat szórt.

– Nektek minek is szavalnék, úgysem értenétek meg – jelentette ki dölyfösen.

A többiek nem foglalkoztak a Kalapos Dáma duzzogásával. Addig kérlelték a Hímző Leányt, míg ő végre szavalni kezdett. A szobrocskák áhítattal hallgatták lágy, dallamos hangját.

Lehet tiszta a hó, de sohasem fehér,
Lehet sötét, mégsem oly fekete az éj.
Elmúlik, mi valós, semmi sem végtelen.
Nincsen örök élet, nincs örök szerelem.

Időközben rájuk esteledett, s az öreg boltos hazaindult. Bezárta az üzletet, leoltotta a villanyokat, lehúzta a redőnyöket. A kis szobrok mégsem maradtak vaksötétben, az utcai lámpák a redőny résein át éppen rájuk világítottak.

Apóka, aki egész nap a botjára támaszkodott, most felegyenesedett, és megropogtatta a derekát. A Furulyázó Fiú letette a hangszerét, és azt mondta.

- Ne haragudj, kedves Hímző Leány, hogy én még nem köszöntöttelek. De furulyával a számban nem tudok beszélni. Az ég küldött közénk, hogy bearanyozd a napjainkat.

A lány meghatódott a meleg szavaktól. Felpattant a kis virágos rétről, odaszaladt a fiúhoz, és cuppanós csókot nyomott a homlokára.

- Nana! – horkant fel a Kalapos Dáma. – A mi köreinkben ilyesmit nem szokás csinálni. De hát ránézésre is láttam, hogy nincs benned semmi előkelő. Hitvány kis útszéli cserép vagy!

- Ne vádold olyasmivel, amiről nem tehet– próbálta megvédeni a lányt az Indiai Fakír. – Ő is csak egy darab porcelán, mint te, vagy én. Egyikünk sem több a másiknál. Te sem a magad erejéből lettél úrinő, a készítőd mintázott ilyennek.

- Hát vakok vagytok? Nézzétek meg jobban! –rikácsolta a Kalapos Dáma. – Mit gondoltok, miért nem olyan hófehér a karja, az arca, vagy a lába, mint nekünk? Vajon miért fénylik olyan furcsán a ruhája? Megmondom én! Azért, mert nem porcelán, hanem közönséges mázas cserép! Ó, ez a tiszta szépség! Csakhogy a tisztaság nem a testéből árad, ez csak egy külső máz rajta!

Most mindegyikük szeme a Hímző Leányra szegeződött.

- Igaz – mondta a lány lehajtott fejjel. –Nem vagyok porcelán, de én ezt nem is állítottam. Fajansz vagyok. Nem tudtam, hogy ez bűn. Nyilván nem vagyok olyan értékes, mint ti. De ezért nem kell, hogy haragudjatok rám.

- Ugyan kedvesem – mondta Anyóka. –Nem a bőr színe számít, hanem hogy mi lakozik a lelkedben. És én úgy látom, hogy egy tündér lakik ott, bizony.

- Felőlem akár gipszből is lehetnél –jelentette ki a Furulyázó Fiú. – Tudod mit? Zenélek neked, hogy jó kedvre derülj!

Felkapta a furulyát, és egy vidám dallamot kezdett játszani. A Hímző Leány felcsippentette kezeivel két oldalt a szoknyáját, és tett néhány tánclépést. A Bohóc vidám fele ritmusosan tapsolt, s a leány egyre jobban belemelegedett a táncba. Sebesen pörgött, forgott a zene ütemére.

A Bohóc odaült a Furulyázó Fiú mellé, kisvártatva Apóka is odaballagott. Megbabonázva bámulták a táncoló leányt.

- Íme, a hipnózis ereje – sóhajtott az Indiai Fakír. – Hej, ha én is meg tudnám tanulni!

És hogy jobban tudja tanulmányozni a jelenséget, ő is odaült törökülésben Apóka mellé.

- Ez mindennek a teteje! – dühöngött a Kalapos Dáma. – Micsoda szégyentelen kis cafka! Nézd csak, Anyóka, hogy csavarja az ujja köré az ostoba férfiakat!

- Jaj, lelkem, hallgass már – felelte Anyóka. – Ugyan mi rossz van abban, hogy a fiúk ábrándoznak egy kicsit. Más örömük itt úgysem lehet.

- Én ezt egy percig sem tűröm tovább!

A Kalapos Dáma hirtelen megindult a táncoló lány felé. Félre lökte Anyókát, s mint egy elszabadult mozdony, robogott a kis csoport felé. A Hímző Leány tánc közben egészen közel került a polc széléhez, s a Dáma ezt az alkalmat akarta kihasználni. Átfurakodott a Bohóc és Apóka között, s már csak egy lépésre volt a lánytól.

- Vigyázzatok! A Dáma! –kiáltott Anyóka.

A Furulyázó Fiú észrevette a veszélyt, hirtelen felugrott, és félrerántotta a Hímző Leányt. A Kalapos Dáma egyensúlyát vesztve előre bukott. Kétségbeesetten próbált megállni, kezeivel fogódzót keresve kapálódzott a levegőben.

- Jaj, ne! –sikoltott a Hímző Leány, és eltaszította magától a fiút. A polc széléhez ugrott, és a Dáma után nyúlt. Az megragadta a lány karcsú kis karját, s a következő pillanatban mind a ketten a mélybe zuhantak.

Nagy csörömpöléssel értek földet, aztán halotti csend lett. A többiek hiába bámultak le a mélységbe, a padló sötétségbe burkolódzott. Próbálták szólongatni a Kalapos Dámát és a Hímző Leányt, de nem érkezett válasz.

- Végük van – mondta a Bohóc szomorú kék fele, és patakokban folyt a könnye.

- Van még remény, meg kell várnunk a reggelt – felelte a Bohóc vidám piros fele.

Másnap, mikor az öreg boltos kinyitotta az üzletet, döbbenten pillantotta meg a padlón az összetört szobrocskákat.

- Hát ez? Mi az ördög! – dörmögte. – Csak nem valami patkány garázdálkodott itt?

Óvatosan felemelte a Hímző Leány maradványait, és egy dobozba tette.

- Szerencse, hogy csak a feje tört le – mondta. – Jól kiégették a mesterek, még javítható. De hogy a manóba vált el a talapzattól? A tenyérnyi virágos rét ott virított eredeti helyén, az üvegpolcon. Az öreg azt is a többi darab mellé helyezte, aztán elcsoszogott seprűért meg lapátért.

- Na, érted nem nagy kár, nem értél egy lyukas garast sem – búcsúztatta a Kalapos Dámát, miközben maradványait a szemetes vödörbe szórta. – Eggyel kevesebb a kacat.

Délutánra a Hímző Leány megragasztva visszakerült a kirakatba. Barátai, akik már elsiratták, most kitörő örömmel üdvözölték.

- Ha nem lenne fényes nappal, a nyakadba ugranék – suttogta a Bohóc vidám fele.

- Csak azt ne, nagyon friss még a ragasztás – felelte a Hímző Leány, s egy könnycsepp jelent meg a szemében.

Estefelé újabb verset szavalt a költőtől, aki egykor a gazdája volt.

A mindennapok szürke világát,
ha elhagyod, két ösvény visz tovább.
Egyiken gaz és csalán ver tanyát,
a másikon szárba szökken a virág.
Egyik út vége a kínzó magány,
a másikon vár száz meg száz barát.

Ezután a napok nyugalomban, vidámságban teltek. Napközben történetekkel, versekkel szórakoztatták egymást, esténként pedig valamennyien táncra perdültek. A Kalapos Dámáról soha többé nem ejtettek szót.

Hónapok teltek el így, aztán egy szép tavaszi napon egy jómódú műgyűjtő tévedt be a régiségboltba. Sokáig kutakodott a holmik között, végül egy vázával együtt megvásárolta a Hímző Leányt is a kirakatból. Olyan hirtelen tűnt el a lány a polcról, hogy barátai elbúcsúzni sem tudtak tőle. Még hetekig reménykedtek, hátha visszakerül közéjük ez az angyali teremtés, de soha többé nem látták.

A műgyűjtő sokat nyomozott a Hímző Leány származása után. Kiderítette, melyik híres műhelyben készítették, és hogy kik voltak a korábbi tulajdonosai. Azt is megtudta, hogy a költő adta el a szobrot a kereskedésnek. Néhány év múlva a költő meghalt, és egy kis múzeumot nyitottak a tiszteletére. A múzeum egyik termében berendezték a költő dolgozószobáját. Mikor a műgyűjtő ezt megtudta, a múzeumnak ajándékozta a Hímző Leányt. Így került vissza a kedves kis szobor a költő íróasztalára. Pontosan oda, ahol annakidején a sok szép verset hallotta és megtanulta.

Ma is ott ül az íróasztal sarkán, a kis virágos réten, egy soha be nem fejezett hímzéssel az ölében.

vissza az elejére