Lápia virágai
Nem is olyan régen még nádas borította a hengerkúti Malom-tó kerek öblét. A hajladozó nád sűrű rengetege egy apró szigetet rejtett. A sziget közepén egy rozoga nádkunyhó állt, abban éldegélt egymagában Lápia, a lúdlábú lidérc. Csúf kis teremtés volt, teste ápolatlan, ruhája rongyos, szakadozott. Az emberek tartottak tőle, messzire elkerülték. Ha Lápia mégis a közelükbe merészkedett, elkergették, kövekkel dobálták meg.
Bosszúból Lápia válogatott kópéságokkal tört borsot a falubeliek orra alá. Éjszaka beosont a házaikba, s mindent összekevert. A cukortartóba só került, a sótartóba liszt. A kávés kancsóba tinta, a tintásüvegbe áfonyaszörp. Bezárkózni előle lehetetlen volt. Lápia csak megérintette varázspálcájával a zárat, és az ajtó nyomban felpattant előtte. Megtörtént, hogy hajnalban a Marci kakas a kutyaólból ébresztette a hentes családját. Sámson, a komondor pedig pillangó szárnyakat növesztve fenn repkedett a galambdúc körül.
Egy idő után az emberek hozzászoktak ezekhez a csínytevésekhez. Bármi furcsaság történt, azt gondolták, hogy Lápia keze van a dologban. Ha nem találták a tévé távkapcsolóját, akkor biztosak voltak benne, hogy Lápia dugta el. Ha a gyerek egyest hozott haza az iskolából, azt mondta, Lápia rontotta el a házi feladatát.
Sokféle bűbájt ismert Lápia, ám szépséget nem tudott varázsolni magának. Éjszakánként ledobta magáról rongyos gönceit, s a tó sima tükrén vad táncot lejtett. Ilyenkor gyönyörű varázslónőnek képzelte magát, aki a természet erői felett uralkodik.
- Nem szégyelled magad, hogy csúfság létedre meztelenül mutatkozol? – kérdezte tőle egy ilyen alkalommal Míra, a tó tündére.
- De hisz senki sem láthat, lángkoszorút vontam magam köré – szabadkozott Lápia.
Ez igaz is volt. Ha valaki éjszaka a tó partjára merészkedett, csak egy futkározó, kék lángocskát pillanthatott meg a víz felett.
- Elég nekem, hogy én látlak – jegyezte meg epésen Míra. – Az én szememet nem csapja be a hókuszpókuszod.
- Tényleg annyira csúnya vagyok?
Míra tetőtől talpig végigmérte a kis lidércet, aki lehajtott fejjel toporgott előtte.
- Hát nézzük csak. A hajad szénaboglya, a bőröd csupa pattanás. Csont és bőr vagy, mint aki csak vízen és levegőn él. A karjaid piszkafák, a melled csak két kis mogyoró. És hát, mi tagadás, lúdlábad van.
Lápia lógó orral bámulta vékonyka lábszárát, szétterülő lábfejét.
- A lúdláb hasznos. Azzal tudok a víz alatt úszni, és így beszélgethetek a halakkal – jegyezte meg durcásan.
- Ne füllents, a halak hangját nem is hallani! - korholta Míra.
- Lehet, hogy rút vagyok, de a fülem mindenkinél élesebb! – jelentette ki Lápia.
Tényleg nem hazudott. Még azt is meghallotta, ahogy a földigiliszták a föld alatt motoszkálnak.
- Ha kevesebbet gonoszkodnál, talán megszépülnél kicsit – tanácsolta Míra. – Azt mondják, a szépség és a jóság kézen fogva jár.
Lápia elgondolkozott a tündér szavain, de képtelenségnek tartotta, hogy ő jó legyen. Egyszerűen abban lelte örömét, ha az embereket bosszanthatta. Aztán egy napsütéses délelőtt történt valami, ami mindent megváltoztatott.
A kis lúdlábú lidérc bárányfelhőbe burkolódzva éppen az iskolaudvar felett lebegett, amikor a gyerekek kitódultak a nagyszünetre.
- Gyertek, Lápiázzunk! – kiáltotta egy borzas hajú kislány. Körbe álltak, és teli torokból ezt énekelték:
Lápia, Lápia! Liba lábú hárpia!
Ha megcsap a pálcika, Te leszel a Lápia!
A kör közepén egyik társuk guggolt, aki jobbra-balra csapkodott egy fűzfavesszővel. Akinek a lábát sikerült megérintenie, azzal helyet cserélhetett. Visongva kapkodták a gyerekek a lábukat, ugráltak a magasba, mint a szöcskék. Aki harmadszor is rajtavesztett, annak végleg ki kellett állnia a játékból. Ilyenkor a gyerekek így búcsúztatták:
Lápia, Lápia! Elég volt a mágia!
Jó messze van Dánia, eredj oda, Lápia!
Mikor Lápia mindezt látta és hallotta, valami eltörött a lelkében. Éppen az a kis rugó ment tönkre, ami a rosszaság motorját működtette. Másnap felkereste Mírát, és azt mondta neki:
- Meg akarok javulni, de nem tudom, hogyan kell.
- Egyszerű – felelte a tündér. – Hagyj fel a gonoszkodással, segíts a rászorulókon, egyszóval tedd az ellenkezőjét annak, amit eddig tettél!
- Jaj, Míra, nagyon sokat kívánsz tőlem – sóhajtott Lápia. – Ezután már picit sem gonoszkodhatok?
- Egy körömhegynyit sem – rázta a fejét a tündér. – Le kell győznöd a legnagyobb ellenségedet, saját magadat. De hogy ez könnyebben menjen, kapsz tőlem valamit.
Míra egy apró erszényt vett elő a ruhája redői közül, s Lápia ölébe pottyantotta.
- Ebben az erszényben egy bonícia fa magja van. Jóságfának is nevezik. Ültesd el otthon, kapáld, gondozd minden nap. Hamarosan kikel majd, s nagyra nő. Ám virágot csak akkor hoz, ha valami jót cselekszel. Az a cél vezéreljen ezután, hogy a jóságfa virágba boruljon!
Amint Lápia hazaért, elültette a magot a sziget közepén. Lehasalt mellé, s hallgatta, amint a mag kicsírázik, s az életerős sziklevelek túrni kezdik a földet. Másnap reggelre kihajtott két zöld levélke, harmadnapra nőtt egy vékony ágacska. Lápia szorgosan locsolta a növénykét, gyomlálta, kapálta körülötte a földet. Egy hét múlva a fácska legfelső ága elérte a kunyhó tetejét. Sűrű levélruha borította a koronáját, de virág nem nyílt rajta, még akkora sem, mint egy békalencse.
„Ideje, hogy jót cselekedjek.” – gondolta Lápia, és attól kezdve minden éjjel beosont a faluba. A házakban most már nem felfordulást csinált, hanem rendet rakott. A sótartóba sót töltött, a tintásüvegbe tintát. Sámson, a komondor is visszakerült a kutyaólba.
Eltelt egy újabb hét, a jóságfa lombja már hűs árnyékot vetett a kunyhóra, de továbbra sem jelent meg egy apró bimbó sem az ágain.
„Valamit rosszul tettem volna? Ki kell derítenem, mi a baj.” – töprengett Lápia.
Elrejtőzött a piac közelében egy nyárfa lombjai között, s kihallgatta, mit beszélnek az emberek vásárlás közben. Volt, aki azért háborgott, mert tönkrement az ebéd, úgy megszokta már, hogy a sót a cukortartóból kell venni. Volt, aki beleivott a tintásüvegbe. A hentes pedig Sámson miatt aggódott, aki nem evett semmit, amióta elveszítette a szárnyait.
„Hiába teszek bármit, nem örülnek neki.” – állapította meg szomorúan Lápia. Ám a harcot nem adta fel, elhatározta, hogy csak azért is segít az embereken. Makacs volt Lápia, de még makacsabb a bonícia fa. Nem csoda, hisz a piacon az emberek továbbra is csak szitkozódtak. A szabó felesége azon mérgelődött, hogy nem lehet nyugodtan tévét nézni.
- Lápia telepakolta a házat távkapcsolókkal. Most mindenki a csatornákat váltogatja, veszekedésből áll az egész este!
A tanítónő pedig azon kesergett, hogy a gyerekek már semmit sem tanulnak. A füzeteiket üresen adják be, Lápia úgyis belevarázsolja a házi feladatot.
„Minden hiába. Többé be sem teszem a lábam hozzájuk” – kesergett Lápia.
Ettől kezdve ki sem mozdult a kunyhójából. Lemondott arról, hogy a jóságfát valaha is virágozni lássa.
Néhány nap múlva egy délután a pék gyerekei a tóparton bújócskát játszottak, s az ötéves Iringó egy partra húzott csónakban bújt el. Pont akkor cudar vihar csapott le a tóra. A hullámok elragadták a csónakot, s bevitték a tó közepére. Lápia odakinn állt a bonícia fa alatt, kunyhóját a szélvihar darabokra tépte.
Egyszer csak egy segélykiáltás foszlányai jutottak a fülébe. Senki más nem hallotta volna meg a tomboló szélben azt a vékonyka hangot. A kis lidérc felszökkent a jóságfa tetejére, s megpillantotta a hullámok közt vergődő ladikot.
Tudta Lápia, hogy az orkánnal szemben nem bír a tóra repülni. Ledobta magáról a rongyait, s merészen a hullámok közé vetette magát. Lemerült a tó fenekére, ott úszott a csónak felé, sebesen, akár a pisztráng. Már egészen közel járt, mikor a csónak felborult, s Iringó merülni kezdett a mélybe. Lápia átkarolta a kislány testét, s a felszínre emelte. Késő estig hánykolódtak a háborgó hullámok között, kiúszni lehetetlen volt. A kis lidérc már kezdte minden erejét elveszíteni, amikor egy fénylő alak suhant végig a tó felett. Míra volt az, holdsugárból szőtt fátylat borított a víztükörre, s a vihar lecsendesedett. Lápia utolsó erejével kivitte Iringót a szigetre, s ott a kimerültségtől mindketten mély álomba merültek.
Kora reggel szokatlan lárma riasztotta fel a kis lidércet. Rémülten látta, hogy csónakokkal vagy a vízben gázolva emberek közelednek. Ott volt csaknem az egész falu, s össze-vissza kiabáltak. A férfiak botokkal, vasvillával, a nők sodrófával hadonásztak. Lápia felugrott, a jóságfához hátrált, és annak vastag törzséhez kuporodott.
- Iringó, lelkem! – sikoltott a partra lépve a pék felesége. A kislányhoz futott, és felkapta a földről. Mikor látta, hogy a gyermeknek nincs semmi baja, boldogan szorította magához.
- Elég volt, Lápia! – ordította a pék. – Most már gyerekeket is rabolsz? Torkig vagyunk a gonoszságaiddal!
A pék fia felkapta a földről Lápia varázspálcáját, s a térdén kettétörte.
- Soha többé nem árthatsz nekünk a fortélyaiddal! – rikoltotta, s a falu népe üdvrivalgásban tört ki. Előre szegezték fegyvereiket, és megindultak a jóságfa felé. Lápia nem szólt, nem mozdult, csak lehunyta a szemét, s pillái alól patakzottak a könnyei a földre.
- Megálljatok! – csendült ekkor egy hang a víz felett. Az emberek megtorpantak, s hátrafordultak. Míra tündöklő alakja emelkedett ki a tóból.
- Ne bántsátok, hiszen ő már nem gonosz! Hetek óta csak jót akar nektek!
- De hisz elrabolta a gyermekemet! – tiltakozott a pékné.
- Dehogyis rabolta el, megmentette őt! Ha nincs Lápia, Iringó már nem élne.
- Ugyan miért kellene ezt elhinnünk? Ez is csak egy újabb csel! – morgolódott a pék.
- Nézzetek csak felfelé! – mutatott Míra a jóságfa koronájára.
A bonícia fa gyökerei felszívták Lápia könnyeit, s egyszeriben virágok sokasága bontogatta szirmait az ágakon. De micsoda virágok voltak azok! Hatalmas, színpompás, tömött kelyhek, melyek mézédes illatot árasztottak.
- Íme, Lápia jóságának a bizonyítékai!
A méltatlankodó emberek lassacskán lecsendesedtek.
- Hagyjuk ezt a nyomorultat – legyintett a pékné. - Úgysem tehet már semmit ellenünk.
A tömeg oszlani kezdett, megindultak a part felé. Végül csak ketten maradtak a parányi szigeten, Míra és Lápia. A tündér a jóságfa koronájánál lebegett, s a káprázatos virágokban gyönyörködött.
- Hát megcsináltad! – szólt Lápiához, ki még mindig a fa törzsénél gubbasztott. – Nem hittem benne, de csakugyan jóság költözött a szívedbe.
- Mire megyek vele? – szipogott Lápia. – Csak szerencsétlenséget hoztam magamra. Varázsolni sem tudok többé, a pálcám eltörött.
- Jaj, te kis buta! – kacagott Míra. – Nincs szükséged többé varázspálcára!
Leszakított egy sárga virágot, s a nádkunyhó romjaira hajította. A nádkévék közül sárga füst szállt fel. Mire eloszlott, takaros házikó állt az egykori kunyhó helyén. Azután Míra letépett egy kék virágot. A tópartra libbent, Lápia levetett ruhája fölé. A szirmokat a rongykupacra morzsolta, s az abban a pillanatban ragyogó, égszínkék selyemruhává változott.
- Ezentúl ezt viseld, Lápia, egy tündérhez ez illik!
Lápia szeme elkerekedett.
- Gúnyolódsz velem? Hogy lennék én tündér? Csúf kis varangy vagyok.
Akkor Míra leszedett a fáról egy egész csokor piros virágot, és Lápia kezébe nyomta.
- Ezekkel a szirmokkal dörzsöld be a tested, s meglásd, nem mondasz többé ilyeneket!
Lápia felkapta a földről a selyemruhát, magához szorította a virágokat, és beszaladt a házba. Percek múlva tért vissza, de akkor már egy gyönyörű, mosolygó tündér lépett ki az ajtón. Kettőt perdült vakítóan szép selyemruhájában, és azt kérdezte:
- Na, hogy tetszem?
Míra úgy nevetett, alig bírt megszólalni.
- Hát nézzük csak. A hajad, mint a búzamező, a bőröd mint a bársony. A tested formás, karod, melled kigömbölyödött. De… de… már megbocsáss, még mindig lúdlábad van! A lábadról megfeledkeztél, te kelekótya!
- Ó, Míra, dehogyis felejtettem el! – felelte kacagva Lápia. – De a lúdláb az kell nekem! Hiszen, ha megint bajba kerül valaki a tavon, hogyan tudnám másként megmenteni?
Míra meghatódva hallgatta Lápia szavait. Homlokon csókolta, és azt mondta:
- Drága Lápia! Öt perce vagy tündér, s máris tőled tanulom a jóságot és az önfeláldozást. Maradj ilyen mindörökké!
Lápia hosszú éveken át békében élt kis házában a nádas rejtekében. Végül az emberi kapzsiság volt, ami elüldözte onnan. A nádast kiirtották, az öbölbe strandot, a szigetre vízi csúszdákat építettek. Lápiának másik otthont kellett keresnie. Addigra a bonícia fa gyümölcsöt hozott, s egy magját Lápia magával vitte új hazájába. Úgy hallottam, éppen Dániába költözött, ahogyan a gyerekek megénekelték. Ebbe az igen távoli országba, ahol nyáron csak néhány órára bukik le a nap, ahol Lápia együtt üldögélhet a kis hableánnyal egy tengerparti sziklán, és ahol a mesék örökké élnek.