Kis fehér felhő
Részlet: A Papírangyalok című meséskönyvünkből
A kis fehér felhő egy napsugaras tavaszi reggelen született. Bölcsője egy apró virágokkal borított erdei tisztás volt. A fűszálakon, virágszirmokon szunnyadó harmatcseppek a nap melegétől feléledtek, majd az érkező friss szellőt meglovagolva a magasba emelkedek. Élvezték a szabadságot, csodálták a végtelen világot, s örömükben táncra perdültek. Tánc közben hol összekapaszkodtak, hol szétváltak, végül, mikor belefáradtak a duhajkodásba, a legtöbben együttmaradtak. Hát így született a kis fehér felhő.
Kezdetben nem volt nagyobb, mint a pitypang bóbitája, de már ekkor sejthető volt, hogy szelídségben, kedvességben alig akad párja a kerek égbolton.
Az első aki megszólította őt, a szellő volt, aki a tisztáson reggel átfutott.
- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte a szellő.
-Éppen most születtem. Kis fehér felhő vagyok.
-Felhő? Na neee! - vihogott a szellő. -Inkább csak pamacs.
A felhő megsértődött ettől a csúfolódástól.
-Te sem vagy egy tornádó -jegyezte meg epésen. -Ami te vagy a szelek között, az vagyok én a felhők között.
- Én a Friss Keleti Szél vagyok -felelte a szellő rátartian.
- Illetve most még csak szellő, de majd megerősödöm. Tudod miben hasonlítunk legjobban, te pamacs?
- A szerénységben?
- Abban, hogy a földről nézve mind a ketten láthatatlanok vagyunk. Én azért, mert levegőből vagyok, te meg azért, mert akkora sem vagy, mint egy fenyőtoboz.
A szellő megint nagyot kacagott saját tréfáján.
- Tévedsz, már egy pöfetegnél is nagyobb vagyok -jelentette ki büszkén a felhő.
Tényleg egyfolytában növekedett, szorgalmasan gyűjtögette magába a közelben kószáló vízcseppeket.
- És egyáltalán nem vagyok láthatatlan. Mindjárt be is bizonyítom.
Mialatt beszélgettek, a tisztásra kirándulók érkeztek, egy fiatal fiú és egy lány. Leterítettek a fűbe egy plédet és ráheveredtek.
- Látod azokat az embereket? Fogadjunk, hogy észrevesznek engem.
- De hiszen csukva van a szemük! Így aztán illegetheted magad itt napestig, úgysem látnak meg.
Volt igazság abban, amit a szellő mondott, még ha csúfolódásból mondta is. A két fiatal csukott szemmel sütkérezett a pokrócon.
- Kedves Friss Keleti Szél! - hízelgett a felhő. -Megtennéd, hogy egy picit meglegyezed a lány arcát? Csak hogy eldönthessük, kinek van igaza.
- Hát jó, nem bánom-felelte a szellő. –De tényleg csak a móka kedvéért.
Bucskázott egyet a tisztás felett, felkapta a lány hosszú haját, és a hajszálakkal ügyesen végigcsiklandozta az arcát.
Ezalatt a kis felhő odafent úgy kidüllesztette a mellét, ahogy csak bírta, és jó erősen behúzta a pocakját.
A lány, mikor kinyitotta a szemét, éppen az égre vetette tekintetét, s szinte abban a pillanatban felkiáltott.
- Nézd csak! Nézd azt a kis felhőt! Milyen szabályos alakja van!
A fiú is felnézett az égre.
- Tényleg! Milyen szép szív alakú felhő! Mintha csak a mi kedvünkért szállt volna ide.
Azzal a fiú odahajolt a lány arcához, és megcsókolta.
-Na jó, nyertél - ismerte be a szellő. -Nem vagy láthatatlan.
-Csitt! -suttogott a felhő. -Szeretném hallani, miről beszélnek. Talán éppen most vall szerelmet a fiú a lánynak. Nemsokára aztán majd megkéri a kezét. Összeházasodnak, gyerekeik lesznek.
A felhő gondolatai már a távoli jövőben kalandoztak.
- Talán megváltoztattuk két ember életét. Boldoggá tettük őket, és ezt mi ketten együtt értük el. A két láthatatlan.
A szellő egészen meghatódott attól, hogy a felhő nem a saját győzelme felett örvendezett, hanem azt mondta, hogy „együtt”. Aznap már nem is akadékoskodott többet, sőt, ettől kezdve a kis fehér felhő és a keleti szellő a legjobb barátok lettek.
a Papírangyalok című meséskönyv megrendelhető itt