Ruszilla varázstükre
1. fejezet: A tündérek tánca
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szép szál legény, Gáspár. Szegény családba született, s mikor szülei meghaltak, Gáspár nem örökölt egyebet, csak a nélkülözést és a koplalást. Hát az ifjú ezt a két dolgot éppen nem tartotta jó cimborájának. Gondolt egyet, felkerekedett, s nyakába szedte a világot. Ahogy egy mesében mondanák, elindult szerencsét próbálni.
Sokfelé megfordult, faluról falura, országról országra vándorolt, de a szerencse valahogy mindig kereket oldott előle. Ő mégsem keseredett el, hanem hittel bízott benne, hogy sorsa előbb-utóbb jóra fordul. És csakugyan úgy is lett.
Történt egyszer, hogy egy sűrű erdőn vágott keresztül. Egy patak folyását követte, annak partján könnyebb volt a járás. Ráesteledett, fáradt is volt, hát úgy döntött, ott tölti az éjszakát az erdőben. Behúzódott egy fűzfa alá, melynek ágai egészen a patak vizére hajlottak, s ott elszenderült.
Álmában egy virágos kertben járt, ahol fiatal lányok fogócskáztak, labdáztak, s más hasonló játékokat űztek. Nagy volt a zsibongás, kacagtak a lányok, tréfálkoztak, néhányan dalra fakadtak jókedvükben. Mikor hajnaltájt Gáspár orrát megcsiklandozták az első napsugarak, s feleszmélt, sajnálta nagyon, hogy mindez csak álom volt. Eltelt némi idő, mire rájött, hogy még mindig hallja azt a csilingelő nevetést. Kikandikált a fűzfa ágai közül, s majd a lélegzete is elakadt a meglepetéstől. Olyan szépséges teremtményeket pillantott meg, akikhez az álombéli leányok szolgálónak se állhattak volna be.
A patak túlpartján zöldellő rét terült el, s azon öt gyönyörű tündér kergetőzött. Rögtön tudta Gáspár, hogy tündérek ezek, mert nem a földön jártak, hanem szinte súlytalanul lebegtek a levegőben. Érintette ugyan cipellőjük a talajt, de fűszál nem hajlott meg alatta. Ahogy ott futkároztak, olyan volt, mintha a szél hajtaná őket sebesen a rét egyik végéből a másikba. Kibontott hosszú hajuk, színes selyemruhájuk lobogott, testüket pedig ragyogás övezte, mintha a nap és a hold gyermekei lennének.
Törte a fejét Gáspár, miként szólíthatná meg a tündér leányokat. Félt, hogy ha hirtelen rájuk tör, még elijeszti őket.Azt eszelte ki, úgy tesz, mintha nem tudná, hogy tündérekkel van dolga. De azt is átlátta, vaknak kell ahhoz lenni, hogy valaki ezeket a tüneményeket halandó leányoknak gondolja.
Letépett hát egy csíkot az inge aljából, azzal bekötötte a saját szemét. Mikor ezzel megvolt, óvatosan kibújt a fűzfa takarásából, s fülelt, mi lesz. Hát az lett, hogy a tündérek épp nem figyeltek arrafelé, játszadoztak tovább, mint eddig. Megszólalni sem mert Gáspár, rekedt hangját nem tartotta méltónak hozzá. Gondolt egyet, óvatosan leült a patak partjára, s hüvelykujjai közé csippentett egy fűszálat. Gyerekkorából ismerte a mókát, ha ügyesen a kezébe fújt, olyan hangot adott a fű, mint a tücsök ciripelése.
Egyszer aztán, mikor a tündérek éppen elcsendesedtek, az egyik meghallotta a ciripelést, és odanézett. Lett nagy sikítozás, majd suhogás, zörgés, mintha vihar csapott volna le. Aztán hirtelen csönd támadt, s már csak a patak csobogását, a zizegő lombokat lehetett hallani.
„No, ezeket csak elijesztettem” – gondolta Gáspár, s levette szeméről a kötést. Hát uramfia, ott ült a patak túloldalán egy nagy lapos kövön az egyik aranyhajú tündér.
Nézték egymást szótlanul, a tündér mosolygott, s Gáspár tudta, hogy ő bizony már el van veszve. Mert neki ebben az életben más lány már nem fog kelleni, csak ez a szépséges tündér.
- Miért kötötted be a szemed, ha semmi baja nincsen? – törte meg a csendet a leány. Még a hangja is olyan muzsika volt Gáspár fülének, hogy a templom orgonája recsegő nádsípnak tűnt hozzá képest.
- Olyan káprázat ért, hogy attól féltem, megvakulok – felelte Gáspár. – Megcsaltak talán a patak vizén megcsillanó napsugarak, de úgy láttam, mintha tündérek játszadoznának a réten.
Nevetett a tündér, felpattant, s nagy hirtelen körbetáncolta a rétet. Pörgött, forgott, lengette aranyhaját, aztán ugyanolyan hirtelen visszaült a kőre.
- Hát én akkor egy káprázat vagyok? – kérdezte huncutul.
- Nem tudom mi vagy – sóhajtott Gáspár. – De káprázatosabb vagy mindennél, amit valaha láttam. Kérlek, áruld el a neved, s mindent, amit elárulhatsz magadról.
- Ruszilla a nevem. És jól sejtetted, tündér vagyok, ahogy a nővéreim is – felelte a leány. – Van egy saját országunk, ahonnan azért járunk le a földre, hogy a sebeit begyógyítsuk. Nem játszottunk mi a réten, hanem gyógyító táncot jártunk. Kemény volt a tél, sok sebet ejtett az erdőn. Ha mi nem volnánk, az élet már rég kipusztult volna az egész földkerekségen.
- Lehet, hogy gyógyító tündér vagy, de az én szívem bizony megsebezted. Mostantól a rabod vagyok halálom napjáig. Csak rajtad múlik, drága Ruszilla, édes lesz-e ez a rabság, vagy keserves.
Ruszilla talán elpirult egy pillanatra, de ez aligha látszódott a nagy fényességtől, amit a tündér maga körül támasztott.
- Értem már, miért félnek a nővéreim a földi férfiaktól. Úgy csöpög a nyelvetekről a méz, hogy hozzátok ragad bárki, aki kicsit is a közeletekbe merészkedik. Hej, de tudjátok ti tenni a lányoknak a szépet!
- Hát a tündérfiúk hogyan kedveskednek nektek? – csodálkozott Gáspár.
- Először is illendőn bemutatkoznak – felelte Ruszilla.
Most bizony Gáspárnak kellett pironkodnia a neveletlenségéért. Felállt, meghajolt szépen, aztán elsorolta, ki is ő valójában, honnan érkezett, és merre tart az útja.
- Most hogy ismersz már, udvarolhatok-e neked? – kérdezte végül.
Erre a kérdésre sokáig nem jött válasz. Amikor aztán a tündér megszólalt, már nem volt olyan vidám a hangja.
- Nem szokás nálunk az ilyesmi. Nem is várjuk el, a törvényünk sem engedi. Nem emésztjük magunkat olyasmi után, ami nem lehet a miénk. Te se tedd azt.
- Hát visszautasítasz? Talán nem tetszem neked? Vagy van már tündér férjed odaát?
Gáspár szavaitól megint megvidámodott Ruszilla, nagyokat kuncogott.
- Férjem? Ó nem, hisz még csak százötven éves múltam. S hidd el, tetszel, nagyon is, hiszen nem ülnék itt máskülönben. De lásd be, nem lehetünk egy pár. Mi tündérek ezer évig élünk. Ha hozzád mennék, fiatalon megözvegyülnék. A munkánk is rengeteg, nincs időnk idelenn a mókázásra. Minden hajnalban a világ más és más szegletébe ereszkedünk le, hogy ott rendet tegyünk. Csak néhány órát maradhatunk egy helyen, ez a törvény. Hiába lennék a feleséged, alig láthatnánk egymást. Lám, most is mennem kell már, letelt a mai napra szabott időm.
- Várj még, hadd nézzelek – kérlelte a fiú. – Örökre emlékezni akarok rád. Bárcsak tudnál legalább egy képet adni magadról!
Nem tudni, mi járt Ruszilla fejében, de hirtelen felpattant, s azt mondta:
- Tudod mit, te Gáspár? Jobbat adok én neked, mint egy kép. De hogy boldoggá teszlek-e ezzel, vagy a poklok kínját kell kiállanod, azt a jövő dönti el.
A tündér, ahogy ezt kimondta, perdült egyet, s kezében egy fényes, aranyos tárgy jelent meg, egy kis tükör.
- Odajönnék hozzád, hogy ezt átadjam. De ígérd meg, hogy hozzám nem érsz. Ha úgy lenne, halállal kellene lakolnod, s én semmit sem tehetnék ellene.
Mikor Gáspár mindent megígért, Ruszilla átlendült a patak másik oldalára, s közvetlenül Gáspár előtt állt meg. Szegény fiú majd belepusztult a vágyba, hogy kezét kinyújtsa az imádott leány felé, de férfiasan állta a szavát.
A tündér átnyújtotta a kis tükröt, és azt mondta:
- Ez a varázstükör olyan, mint egy ablak az én világomra. A párja az Üveghegy tetején, Tündérországban van. Egy gránit toronyban lóg, a szobám falán. Minden nap délben, mikor leülök elé fésülködni, te láthatsz majd engem ebben a kis tükörben.
Kezébe vette Gáspár az ajándékot. Színaranyból készült annak a nyele és a kerete, olyan díszítéssel, hogy bármelyik aranyműves elfogadta volna mestermunkának. Mikor a legény belenézett, csakugyan nem magát látta benne, hanem egy szoba belsejét. Meglepődött, mert nem ilyennek képzelte egy tündér lakhelyét. Nem volt abban semmi finom és nőies, csak hideg kőfalak, egyszerű bútorok és komor félhomály.
- Itt laksz, ezen a zord helyen örök életedben?
- Csak amíg férjhez nem megyek – felelte Ruszilla. – Ha egy nap nem jelenek meg a tükörben, vagy egy másik tündér képét pillantod meg az enyém helyett, abból tudhatod, hogy páromra leltem.
Gáspár szíve összeszorult erre a gondolatra, hiába tudta, hogy végtelen távolság fogja őket egymástól mindörökre elválasztani.
- Az lesz az én életem utolsó napja, szépséges szerelmem – mondta.
- Halgass, Gáspár, mert összezúzod a szívem. Most már igazán indulnom kell, kérlek, ne is marasztalj tovább.
- Hát egy búcsúcsókot adhatok-e?
Ruszilla fénylő arca most igazán vörösre váltott.
- Megígérted, Gáspár, hogy hozzám nem érsz. Én viszont bármit megtehetek, ha kedvem úgy tartja. Csak hunyd le a szemed.
Az ifjú örömest eleget tett a kérésnek. Állt lehunyt szemmel, s egyszer csak megérezte, hogy egy forró szellő közeledik az ajkához. Nyíló virágok bódító illatát érezte, zamatos gyümölcsök mámorító édes levét ízlelte. De mindez csak néhány pillanatig tartott, s ahogy jött, úgy semmivé is foszlott. Mikor szemét kinyitotta, egyedül állt a csörgedező patak partján, kezében az arany varázstükörrel.