Kurtácska, a picike szöcske

Történt egyszer, hogy egy nagy mező kellős közepén született egy icike-picike kis zöld szöcske. Olyan picike volt, mint a kisujjam körme. Olyan picike, hogy még az is nagy nehézséget okozott neki, hogy egyik fűszálról átugorjon apró ugrólábainak segítségével egy másik fűszálra. Testvérei legalább kétszer akkorák voltak, mint ő, ha nem nagyobbak. Könnyedén szökelltek virágról-virágra, messze elhagyva legkisebb testvérüket. A mi kis szöcskénk minden igyekezetével próbált lépést tartani bátyjaival, de mindhiába. Mindenhova olyan későn érkezett meg, hogy mindig, minden jóból kimaradt. 

Egyik reggel testvérei megint útra keltek. Ahhoz a csodás kis pocsolyához igyekeztek, amit nemrég fedeztek fel a rét egyik sarkában. Ahogy máskor is, most is messze maguk mögött hagyták picinyke testvérüket. Kurtácska, így nevezték szegényt kurtára nőtt lábai miatt, éppen egy kék búzavirág-kehelyből próbált kikecmeregni, mikor egy hatalmas, áttetsző fehér fátyol takarta el előle a napot. Szegény nem tudta mire vélni ezt a gyönyörű sejtelmes tüneményt. Aztán egyszer csak két óriási szem és egy tökéletes csigába pödört nyelvecske magasodott fölé.

- Hát te ki vagy?- kérdezte Kurtácska a hatalmas idegentől, mert bár picike volt, de bátor, és magabiztos.

- Én Lialla vagyok, a fecskefarkú pillangó. Te pedig pont úgy nézel ki, mint egy szöcske, csak olyan picike vagy, hogy alig látlak.

– Mert az vagyok, szöcske, valóban, és már sokat nőttem az elmúlt egy hét alatt.

 – Hát jó- mondta Lialla, a pillangó. - Hanem jó lenne, ha igyekeznél haza, mert hamarosan fergeteges vihar jő errefelé. Ott, amarra az erdőn túl már esik. Épp csak, hogy megúsztam én is. Ide menekültem, de keresnem kell egy megfelelő méretű virágkelyhet, ahol megbújhatok a vihar idejére. Jobb lesz, ha igyekszel biztonságos helyre te is!

- Valóban? Ajjaj, nem láttál véletlenül erre felé egy pocsolyát? A testvéreim oda mentek, nekik is szólni kellene.

– De. Éppen felette repültem át az előbb, de mire te odaérsz, beesteledik. Mondtam, keress magadnak sürgősen menedéket! Magam is azt teszem. Hallod? Már kezd a szél is feltámadni.

 – Vigyél engem a pocsolyához, kérlek! - mondta Kurtácska nagy bátran. -Figyelmeztetni kell a testvéreimet is.

- Ej, mit törődsz te a testvéreiddel? Amint látom, ők sem tőrödnek veled, ha ennyire magadra hagytak téged.

- Ha segítesz nekem, én is segítek neked- húzta ki magát Kurtácska. Erre aztán kacagni kezdett Lialla a fecskefarkú pillangó, de úgy, hogy még a csodás szárnyain meredező szőrszálak is táncba kezdtek.

- Te? Nekem? Ez aztán a jó móka! És mégis hogyan?

- Hát, az úgy volt – kezdte Kurtácska - hogy a minap, mikor igyekeztem szokás szerint a testvéreim után, lecsúsztam egy csalán szőrős, na, jó szóval… leestem a csalán szőrős száráról, mert, mert nem volt elég erős hozzá a lábam, hogy megtartsam magam. És akkor estemben, magam sem tudom hogyan, egy hatalmas kehelyben találtam magam. Olyan nagy volt, hogy egészen beesteledett, mire felverekedtem magam a csúszós oldalán. Akkora volt, hogy szerintem még te is beleférnél.

– Csak nem egy óriás szulákba estél bele? - érdeklődött felélénkülve a pillangó. - Minden vágyam, hogy ilyen menedéket találjak! De ehhez nagyon nagy szerencse kell. Mondd csak, milyen színű volt ez a virág?

- Hát, olyan lilás-kékes fehér egyszerre.

- Hát ez csodás! Akkor ez valóban egy óriás szulák lesz. Na jó, egyezzünk meg! Én elviszlek a testvéreidhez, hogy figyelmeztethesd őket. Bár szerintem nem érdemlik meg. Te meg elvezetsz ahhoz a csodás nagy kehelyhez. Na, jó lesz ez így? - kérdezte Lialla.

- Szuper, szuper! - lelkendezett Kurtácska. Felküzdötte magát Lialla hátára, s elrepültek a rét szélére, a pocsolyához. Testvérei egy bókoló bogáncs lehajló virágáról ugrándoztak a vízbe. Amikor a viháncoló szöcskék meglátták a közeledő pillangót, ijedten lapultak a földhöz. Kurtácska harsány nevetésre fakadt, látva a többiek mérhetetlen bátorságát. Ámultak is a testvérek, mikor észrevették, hogy a pillangó hátán ücsörög a pici Kurtácska. Rögvest el is szégyellték magukat. Hát még mikor kiderült, hogy Kurtácska csak miattuk vállalta a veszélyes utazást Lialla hátán.

-Sziasztok, ti bátor, hős vitézek! Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket. Ő Lialla, a barátom,  az erdőn túlról repült ide. Csúnya nagy vihar tart errefelé. Siessetek, ahogy csak tudtok haza! Én is hamarosan otthon leszek. – kiabálta Kurtácska, majd válaszra sem várva ismét a levegőbe emelkedtek. A kis szöcske, ahogy ígérte, megmutatta Liallának a nagy csalánt, melynek tövében nyílt az óriás szulák.

- Itt van! Ennek a száráról estem bele abba a csodaszép, ámde csúszós virágkehelybe.

Lialla óvatosan letette hátáról Kurtácskát a földre.

 –Igazán bátor kis szöcske vagy. Nagyon köszönöm neked, hogy elvezettél ehhez a csodás virágkehelyhez. Köszönöm kedvességed. A testvéreid is  büszkék lehetnek rád. 

 – Én örülök, hogy segíthettem neked, - felelte szerényen Kurtácska - de most már igyekeznem kell nekem is. Remélem, még találkozunk.

Kurtácska és testvérei épp csak hazaértek, amikor lecsapott a jeges esőt hozó hatalmas vihar, elmosva, elsodorva mindent, ami az útjába került. Néhány órával később újra kisütött a nap, s  előbújhattak a kis szöcskegyerekek is. Megálltak egy pillanatra Kurtácska körül, de most nem csúfolódtak, hanem egyesével köszönetet mondtak neki hősies magatartásáért.

-Javaslom, hogy Kurtácska neve mától legyen a kis Bátor! – harsogta a legidősebb szöcsketestvér.

Hát így történt, hogy a kis picike szöcskét ezentúl testvérei kis Bátornak hívták. Nem hagyták többet magára, hanem mindig mutattak neki valami újabb technikát, trükköt, hogyan ugorjon át egyik virágról a másikra. Mert hiszen a legfontosabb még egy szöcskecsalád életében is az összetartás, a szeretet és a gondoskodás.