Szauba a mihaszna hangya

Szauba a következő napokban szorgalmasan rágta a narancsleveleket. Szeretett volna visszatérni a gombatelepekhez, de Aszkara ezt nem engedélyezte.

- Nagyobb kárt okoztál ott, mint a feldolgozóban. Inkább a társaid idegeit tedd tönkre, ne az élelmünket – mondta neki az apró főkertész.

Szauba szomorú volt, mert így nem láthatta viszont Moira hercegnőt. Annál vidámabb lett attól a tudattól, hogy hamarosan letelik a három nap büntetés, és kiszabadul a Menekülő rajból. Kembának fel is tűnt barátja jókedve.

- Mit vihogsz annyit, bolondgombát ettél? – kérdezte Szaubát.

- Már csak néhány kör, és vége a műszaknak.

- Na és, holnap kezdhetjük elölről az egészet. Soha sincsen vége, ahogy a versedben is mondtad.

- Holnap, az már egészen más lesz, mert …

Szauba nem mondhatta el, mitől lesz más a következő nap, mert ebben a pillanatban ütemes dobszó hangja töltötte be a termet. A sok kis dolgozó futólépésben elindult a kifelé vezető járatokon. Csak Szauba állt földbe gyökeredzett lábbal. Előbbi jókedve semmivé foszlott.

- Gyere már, gyülekező van! – ráncigálta őt barátja.

- Kemba, valamit el kell mondanom …

- Erre most nincs idő! Szedd a lábad, futás, egy-kettő.

A vár előtti tisztás megtelt apró nyüzsgő hangyákkal. Szungu felkapaszkodott a vár oldalára, hogy mindenki jól láthassa, és elkiáltotta magát.

- Katonák, dolgozók, figyelem!

A nyüzsgés lecsillapodott, sok százezer szem szegeződött Szungura, a hangya hadsereg fővezérére.

- Megfigyelőink az imént tértek vissza a nagy mangófáról, és jelentették, hogy a domboldalon egy páncélos szörny közelít felénk.

Rémült morajlás futott végig a hangyák tömegén. Szungu megvárta, míg újra csend lesz, és csak akkor folytatta.

- Ilyen ellenséggel még sohasem volt dolgunk, szembeszállni vele öngyilkosságnak tűnik. Ahhoz, hogy győzhessünk, több harcost kell bevetnünk, mint bármikor ezelőtt. A Menekülő raj tagjai gyülekezzenek itt előttem, és csatlakozzon hozzájuk mindenki, aki önként feláldozza magát a boly érdekében! Rajta, kevés az időnk!

Szauba lehajtott fejjel elindult a vár irányába. Kemba az egyik hátsó lábába csimpaszkodott, és próbálta visszahúzni.

- Te ma teljesen megbuggyantál! Vannak elegen rajtad kívül, akik önként mennek a halálba.
 Szauba könnyes szemmel nézett vissza barátjára.

- Engedj el, Kemba. Nekem ez kötelesség. Szungu büntetésből besorozott.

Kemba leengedte a kezét, és tátott szájjal bámult barátjára, amíg az el nem tűnt a nyüzsgő tömegben.

- Szauba, várj! – kiáltott utána hirtelen Kemba. – Csak nem gondolod, hogy kimaradok egy ekkora kalandból? Hisz kellenek az önkéntesek, nem?

Együtt csatlakoztak a Szungu előtt gyülekező csoporthoz.

Mikor a fővezér már megfelelőnek látta a raj méretét, a többi dolgozót munkára küldte.

- A ti feladatotok, hogy a lárvákat és a bábokat a föld alatti kamrákba szállítsátok. Ha kész vagytok, vegyétek körbe a királynőt védőgyűrűvel!

A hangyák beözönlöttek a várkapun, csak Szungu és a Menekülők maradtak odakinn. Lehettek vagy ezren, egyik lábukról a másikra álltak, várták a parancsot.

- A tervem, hogy a páncélos szörnyet a folyóparti sziklára csaljuk. Ha jól csináljuk, belezuhan a folyóba. Ehhez azonban összehangoltan kell cselekednünk. Az lesz a dolgotok, hogy mikor jelt adok, teljes erőből fussatok utánam. Aki lemarad, annak vége, a szörny nem kegyelmez.

- Mondd, Szungu! – kotyogott közbe Szauba. – Mekkora ez a szörny? Te láttál már ilyet?

- Akkora, mint az a fatuskó ott. És gyors, mint a szél.

A hangyák dermedten bámultak a hatalmas fatuskóra, mintha az maga a szörny lenne.

- Ez képtelenség – morogta Kemba. – Hogyan is tudnánk elfutni előle?

- Bárcsak lenne szárnyunk! – sóhajtott Szauba.

A raj elvonult a vár napfényes oldalára, mely a folyó felé nézett. Ott Szungu parancsára elkezdtek egy búvóhelyet ásni a várfalba.

Szauba észrevette, hogy kicsit odébb már tátong egy lyuk a vár oldalán. A lyukon nagy vörös katonák mászkáltak ki-be. Szungu magához intette az egyik délceg hangyát.

- Torgó tábornok! Felkészültek? Az ön katonáin múlik a bevetés sikere.

- Készen állunk, Szungu fővezér!

Amíg Szungu megbeszélte Torgó tábornokkal a haditervet, a Menekülők búvóhelye is elkészült. A hangyák bebújtak az üregbe, és vártak. Kis idő múlva Szungu is csatlakozott hozzájuk.

- Amikor szólok, kirohanunk – magyarázta a fővezér. – A cél az a fatuskó lesz, amit az imént mutattam. Annak a gyökerei közt fogunk menedéket keresni.

Több idő nem is maradt a terv elmagyarázására. A hangyák egyre erősödő remegéseket éreztek a talpuk alatt. A falak megmozdultak, apró földdarabok potyogtak a fejükre. A páncélos szörny megérkezett a tisztásra.

Ez az állat, mely azon a vidéken a hangyák legnagyobb ellenségének számít, egy matakó volt. Olyan őkelme, mint egy sündisznó, csak épp tüskék helyett kemény páncélt hord a hátán. Ha megtámadják, ő is összegömbölyödik. Ilyenkor olyan szabályos bőrgolyó lesz belőle, hogy bárki elgurult focilabdának nézheti.

A hangyavárhoz közelítő matakó nem tartott attól, hogy megtámadják. Hegyes orrával döfködni kezdte a várfalat, ízletes hangyacsemege után kutatott. Lassan körbejárta a hangyavárat, kereste a leggyengébb pontját. Mikor a napos oldalra ért, jókora árnyéka sötétségbe borította a hangyák üregét.

- Most! – ordította Szungu, és kirontott a szabadba. A többiek követték, ahogy bírták. A páncélos szörny lábai között futottak keresztül a fatuskó irányába.

A matakó kifinomult szimatával hamar észrevette a menekülő hangyákat. Az utolsónak induló csoportot hosszú nyelvével rögtön szájába lapátolta. Aztán megfordult, és még néhány lassú hangyát sikerült belakmároznia.

Ekkor lendült támadásba Torgó tábornok csapata. Kirohantak a másik lyukból, és a matakó farkán végigfutva felkapaszkodtak annak páncélos hátára.

Szauba és Kemba több száz társukkal együtt sikeresen elérte a fatuskó gyökereit. Ott igyekeztek minél mélyebbre fúrni magukat. A matakó lassan követte a nyomukat, minden lemaradt hangyát gondosan felszippantott.

- Következő célpont, az a lapos kő – mutatott Szungu a távolba. – Ha elindulok, kövessetek!

A matakó odaért a tuskóhoz, és a gyökerek közt kezdett turkálni. A hangyák egyre szorultabb helyzetbe kerültek, de Szungu még nem moccant, valamire várt.

Eközben Torgó tábornok és csapata elért az állat fejéhez. A katonák a matakó két fülét vették célba. A következő másodpercben fullánkok százai eresztettek csípős savat az érzékeny fülkagylókba.

A matakó felvisított, fejét jobbra-balra ingatta, hogy a támadókat lerázza magáról. Pontosan ez volt, amire Szungu várt. Nekiiramodott, a többiek pedig utána.

- Ne maradj le! – kiáltott Kemba Szaubára, aki most hátul kullogott.

- Jövök már, jövök, csak épp törtem a fejem egy jó rímen – felelte Szauba.

Pár perc múlva a kő alatti kis gödörben biztonságba kerültek.

- Ilyenkor verset írsz? – mérgelődött Kemba. – Ha megesz a szörny, nem fogod tudni senkinek elmondani!

A következő órában fedezéktől fedezékig futottak. Mindig akkor vágtak neki az újabb szakasznak, amikor a katonák támadásba lendültek a matakó fülein. Dél körül értek a folyómeder meredek széléhez. A szikla a meder oldalából emelkedett ki, jó tíz méter magasságban a hömpölygő víz felett. Egy repedésben húzták meg magukat. Száznál is kevesebben maradtak, csak a fiatal és erős hangyáknak sikerült eljutniuk idáig.

- Az utolsó szakasz következik – mondta Szungu. – Végig kell futnunk a szikla peremén a lejtős oldalra. Ha a szörnyet sikerül a lejtőre csalnunk, győzhetünk.

- Kemba! – suttogta Szauba. – Kész a vers! Mi lenne, ha elmondanám?

- Kihajítanálak innen, és a szörny felfalna – felelte Kemba.

Ekkorra már Torgó tábornok csapata is megfogyatkozott, az állatnak sikerült a legtöbb katonát leráznia magáról. Egy utolsó támadásra azonban még futotta az erejükből. A matakó ide-oda ugrált, fejét a földhöz dörgölte.

- Indulás! – adta ki a parancsot Szungu.

A szikla csipkés peremén lassabban haladtak, mint szerettek volna. Néhány perc múlva már hallották maguk mögött a szörnyeteg röfögését.

- Kitartás – szólt lihegve Kemba. – Pár lépés, és a lejtőn vagyunk.

Szerencséjükre a matakó kicsit lemaradt, mikor utolért néhány elfáradt hangyát. Ragadós nyelvével mind egy szálig kipiszkálta őket a kövek közül.

Szungu maradék legénységével elérte a lejtős oldalt. A szikla közepe táján egy korhadt ág állt ki az egyik repedésből. Ezt alkalmas menedéknek találták, a korhadékba könnyen be tudták fúrni magukat.

A matakó óvatosan ereszkedett le a szikla oldalán. Kiváló szaglásával még itt is pontosan tudta követni a hangyák nyomait. A faághoz érve bökdösni kezdte azt az orrával, de az ág belsejében rejtőző hangyákhoz nem férhetett hozzá.

Egyszer csak az ág kifordult a repedésből, és egy alacsonyabb sziklapárkányra pottyant. Egyik fele benyúlt a szakadék fölé, a félelmetes mélység felett himbálódzott.

Az állat ide már nem tudta követni a hangyákat. Megfordult, hogy visszamásszon a sziklán, s éppen ez a forgolódás okozta a vesztét. Lábai megcsúsztak a kisebb kavicsokon, s a következő pillanatban tehetetlenül gurult lefelé a sziklaoldalon.

A hangyák hallották a visítást és a robajt, s egy bátor hangya a fejét is kidugta, hogy lássa, mi történt. Egy barna bőrgolyó éppen akkor repült át a faág felett, s a következő másodpercben hangos csobbanással a folyóba esett.

- A páncélos szörny lezuhant! – kiáltotta lelkendezve a hangya, és kimászott a szabadba.  A többiek követték.

- Álljatok meg! – parancsolta Szungu, de senki sem hallgatott rá, így ő is a hangyák után iramodott.

Már csak Szauba és Kemba maradt az ág belsejében.

- Akkor most elmondhatom a verset? – kérdezte Szauba.

- Mondjad – adta meg magát Kemba. Annyira örült a győzelemnek, hogy ennél sokkal nagyobb kínt is elviselt volna.

Itt ül a pajtásom mellettem csendben.
Ő az, ki sohasem hagy engem cserben.
Nem árthat semmilyen fondorlat, átok,
Hiszen mi vagyunk a legjobb barátok.

Ebben a pillanatban Szauba elvesztette egyensúlyát, és Kemba ölébe zuhant. Az ág váratlanul meredeken oldalra dőlt. A hangyák odakinn mind az ágnak a folyó fölé nyúló végére igyekeztek, hogy láthassák a habokban elmerülő szörnyet.  Aprócska súlya van egy kis marék hangyának, de ez most épp elegendő volt ahhoz, hogy nagy baj történjen. Az ág átbillent a párkányon, és néhány bucskázás után a folyóban kötött ki.

Szauba és Kemba érezték, hogy a korhadék átnedvesedik körülöttük. A kijárat, amin Szungu is távozott, most lefelé nézett, és víz szivárgott fel belőle. Új járatot kellett rágniuk felfelé.

Hosszú percek után végre kidugták a fejüket a napfényre, és körbenéztek. Társaik mind eltűntek. Hömpölygő víz vette körbe őket, a folyó mindkét partja elérhetetlen távolságban húzódott. A sebes hullámok magukkal ragadták a faágat, s vele hőseinket egy új, ismeretlen világ felé röpítették.  

Folytatjuk... 

Előzmények:  I. Szauba repülése   II. Szauba Kertészkedik

Folytatás:     IV. A hazatérés    V. A rajzás

vissza az elejére