Szauba a mihaszna hangya
Előzmények: I. Szauba repülése II. Szauba kertészkedik
III. A páncélos szörny támadása
Folytatás: V. A rajzás
IV. fejezet A hazatérés
Sebesen vitte a víz a gallyat, s rajta a két kicsi hangyát. Szauba behunyt szemmel heverészett egy villás ágacskán, Kemba viszont idegesen szaladgált fel-alá.
- Hogy tudsz ilyenkor aludni? – mordult Kemba a barátjára.
- Nem alszom – felelte Szauba. – Verset írok a szerencsés megmenekülésről.
- Szerinted mi most meg vagyunk menekülve? Egyre távolodunk a bolytól. Estére már egyheti járásra leszünk. Holnapra pedig olyan messzire kerülünk, ahonnan nincs visszatérés.
- Kemba! Ez életünk nagy kalandja! Ne legyél ilyen búskomor!
Kemba megállt Szauba előtt, és csápjaival megkocogtatta barátja fejét. Szauba végre kinyitotta a szemét.
- Most meg mi van?
- Éhen fogunk veszni, te szerencsétlen! Nincs egy szem gombánk sem! Még egy icipici spóránk sincs! Te meddig bírod étlen-szomjan?
Szauba eddig nem gondolt az evésre, de Kemba szavaitól egyszeriben mardosni kezdte az éhség. Felpattant, és most ő kezdett kétségbeesetten fel-alá járkálni.
Kemba nézte egy darabig, aztán kapta magát, lefeküdt Szauba helyére és behunyta a szemét. Szauba megtorpant.
- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte. – Nem is tudsz verset írni.
- Nem is akarok – felelte Kemba. – Csak fekszem, és takarékoskodom az erőmmel. Még szükség lehet rá.
- Hát jó – bólintott Szauba. – Takarékoskodjunk együtt.
Lefeküdt Kemba mellé, úgy néztek ki, mintha épp csak a napon sütkéreznének.
- De azért ugye nem baj, ha én közben verset is…
Szauba nem fejezhette be a mondatot, mert ebben a pillanatban az ág megdöccent. Hirtelen az oldalára fordult, és a két utas lepottyant róla. Nem vízbe zuhantak, hanem puha homokba.
- Partot értünk!
A két kis hangya boldogan ölelte át egymást. A hazatérés reménye új erőt adott nekik.
- Három, vagy négy napi járóföldre lehetünk – számolgatott Kemba. – Annyit ki lehet bírni evés nélkül is. Hallottam egy hangyáról, aki egy hétig nem evett, mert belezuhant egy víznyelőbe.
- Most már csak azt kellene tudni, merre van a hazafelé.
Kemba hosszasan töprengett.
- A folyó lefelé hozott minket. Ha mindig szembe megyünk a folyásával, haza juthatunk.
Felmásztak egy magas páfrányra, onnan jól látták a folyó sodrását.
- Arra – mutatta a csápjával az irányt Kemba. – Haladjunk a nappal szembe.
A növények közt bandukoltak, a parton a nyílt terepet veszélyesnek érezték. Úgy fél óra múlva Kembának rossz sejtelme támadt. A nap már hátulról sütött, a potroha végét melegítette.
- Ilyen gyorsan nem vándorol a nap. Valami nem stimmel.
Újra felmásztak egy magas növényre, ezúttal egy sásra, és kikukucskáltak.
- Elvétettük az irányt! – jajdult fel Szauba. – Pont a folyás irányába megyünk!
- Érthetetlen – dünnyögte Kemba. – A folyó most is jobboldalon van, de megfordult.
Nem tehettek mást, ők is visszafordultak. Kis idő múlva megint ott voltak, ahol partra vetődtek. S a nap ismét a hátukba sütött.
- Varázslat – sóhajtott Szauba. – Egy elvarázsolt földön járunk.
- Ó ne! – kapott fejéhez Kemba. – Már értem! Egy szigeten vagyunk. Körbe járunk a partján. Innen nincs menekvés. Kész, vége, kampec.
- Ne beszélj butaságot – korholta Szauba. – Holnap szerzünk valamit, amivel tovább hajózhatunk. De most pihennünk kell. Legalább is nekem mindenképp.
Már sötétedett, biztonságos helyet kellett keresniük éjszakára. Egyetlen fa állt a közelben, ahhoz bandukoltak el, és bebújtak a kérge alá.
Az éjszaka közepén Kemba arra ébredt, hogy Szauba bökdösi az oldalát.
- Mi van? Remélem, nem most akarsz szavalni.
- Hallgass, és fülelj!
Apró koppanások, sercenések, csusszanások ütemes hangját hallották. Jól ismert zaj volt ez számukra.
- Hiszen ezek hangyák, mint a mieink!
Kidugták a fejüket a kéreg alól. Éppen mellettük trappoltak lefelé a fáról a hangyák, hátukon egy-egy levéldarabbal. A hold már nem világított olyan fényesen, mint néhány nappal ezelőtt, a távolodó hangyák alakja a sötétségbe veszett.
- Be kell állnunk a sorba – súgta Szauba. – Ha bejutunk a bolyba, lesz ennivalónk.
- Igen, igen – bólogatott Kemba. – Csakhogy a másik sorba, amelyik felfelé megy, levelet vágni. Mi sem mehetünk üres kézzel.
- Levelet vágni? Én még sosem csináltam ilyet.
- Épp ideje, hogy megtanuld.
Elindutak hát fölfelé. Jó magasra kellett mászniuk a fán, a hangyák az alsóbb ágakat már teljesen lekopasztották. Mikor végre találtak egy leveles ágat, Kemba megmutatta Szaubának, hogyan kanyarítson ki egy darabot a levélből.
- De te nem is úgy csinálod! – méltatlankodott Szauba.
- Mert én oválisat vágok. De kezdetnek neked jobb lesz a háromszög. Könnyebb vele egyensúlyozni.
Beálltak a sor végére a többi hangya után. Kezdett hajnalodni, újabb munkások már nem érkeztek. Rövid menetelés után a magas fűből kopár tisztásra értek, és megpillantották a hangyavárat. Sokkal kisebb volt, mint az otthoni vár, és a kapunál strázsáló katona sem volt Szunguhoz fogható óriás. A hangyák ledobták a leveleket a vár előtti kupacra, és a várkapu felé vonultak.
- Fúrd keresztül magad a leveleken, aztán gyere utánam. A lényeg, hogy viselkedj természetesen – súgta Kemba Szauba fülébe.
Kemba bemászott a levelek közé, aztán pár pillanat múlva a kupac túloldalán előbukkant. Odafutott a várba igyekvő hangyákhoz, és csatlakozott hozzájuk. Szauba ezt cseppet sem érezte természetes viselkedésnek. Ő inkább egy dalt dudorászott, úgy menetelt a vár felé.
Jó dolga van a hangyának trallala,
amikor épp nincs hadjárat trallala.
Kemba potroha már eltűnt a lyukban, és Szauba éppen készült őt követni, mikor a kapuőr hirtelen felkiáltott.
- Megállj!
Bár kisebb volt ez az őr, mint Szungu, a hangja ugyanolyan dörgedelmesen zengett. Szauba megtorpant, és ártatlan szemekkel nézett az őrre.
- Ki vagy te? – kérdezte az őr.
- Csak egy dolgozó. Szauba a nevem.
- Idegen vagy, érzem a szagodról. Mihaszna betolakodó!
Szauba kihúzta magát.
- Nem vagyok mihaszna! Rendesen dolgoztam veletek. Igaz, más bolyból származom. De eltévedtem, és nagyon éhes vagyok. Kérlek, engedj be.
- Az lehetetlen – felelte az őr. – Kevés az élelmünk. Nem fogadunk be senkit. Egyetlen citromfa van a szigeten, arról is hamarosan elfogynak a levelek. Ha pedig nincs levél, gombát sem tudunk termeszteni.
- Na neee. Várat építettetek egy szigeten, amin nincsenek fák?
- Nem a szigetre építettünk te ostoba. Megáradt a folyó, és elvágott minket a parttól. Ha leapad, ismét lesz eleség. De az még hetekig eltarthat. Addig minden falatot be kell osztanunk. Úgyhogy takarodj innen!
A várból időközben újabb katonák jöttek elő, és fenyegetően közeledtek Szaubához.
- Jól van, jó. Megyek már. Csak segítettem nektek, de már megyek. Nem is voltam itt.
Szauba behátrált a magas fűbe, aztán megfordult, és futott a part felé, ahogy bírt. Futni jól megtanult az utóbbi napokban. A parton volt egy jókora kő, arra felmászott. Most nem érdekelte a biztonság. Be akarta látni a környéket, hátha megpillantja Kembát valahol.
Elmúlt a reggel, és semmi sem történt. Dél tájban aztán megrezdült a bokrok alatt egy lapulevél, és Szauba egy pici fehér pöttyöt pillantott meg a levél közepén. Gyorsan lemászott a kőről, és a lapuhoz futott. Jól sejtette, Kemba érkezett meg, egy hatalmas gombafejjel a hátán.
- Látod – mondta vigyorogva Kemba. – Ezért jó, hogy mindig ovális leveleket cipelek. Egy ilyen gömbölyű dolgot is simán elhoztam, egyszer sem ejtettem le.
- Sajnos én nem mehettem be – szabadkozott Szauba. – Az őr kiszagolta, hogy idegen vagyok.
- Jaj, te buta! Mondtam, hogy mássz be a levelek közé! Akkor átvetted volna a többiek szagát. De sebaj, elég ennivalót hoztam mindkettőnknek.
Jól belaktak a gombából. Tovább cipelni nem akarták, hát inkább annyit ettek belőle, amennyi beléjük fért. Délutánra járt már az idő, mikor elkezdték keresgélni, mivel hajózhatnának tovább. Ez egyáltalán nem volt könnyű. Az ágak vagy a vízben úsztak elérhetetlen messzeségben, vagy a parton hevertek, és egyáltalán nem akartak úszni.
- Kell egy bokor, ami a víz fölé nyúlik – mondta Kemba. Kimegyünk a végére, és ha alattunk úszik el egy megfelelő ág, ráugrunk.
Ez jó ötletnek tűnt. Találtak is egy maté cserjét, mely a vízparton nőtt. Ennek egy lehajló ágára, annak is legutolsó levelére ültek ki, és bámulták a vizet. A megáradt víz sok hordalékot szállított, de egyik elúszó gally sem tűnt elég jónak. Egyszer csak Szauba felkiáltott:
- Nézd Kemba, mekkora izék jönnek! Fatörzsek talán… olyan göcsörtösek.
Vagy tíz óriási barna halom közeledett, mintha úszó szigetek lettek volna. Mindegyik halmon két kerek kiemelkedés volt. Kemba hirtelen hátrálni kezdett.
- Szauba, ezek nem fatörzsek, hanem állatok. De csak a fejük búbja látszik ki. És azok nem göcsörtök, hanem a füleik.
- Nem gondoltam, hogy ekkora állatok is léteznek –ámélkodott Szauba. – De úgy tűnik, mégis vannak, és remélhetőleg a part felé úsznak. Készülj, Kemba az ugrásra!
Kemba rémülten bámult Szaubára.
- Te teljesen megháborodtál! Csak nem mászunk rájuk? Ezek a páncélos szörnynél is sokkal nagyobbak lehetnek!
- Hát ez az –felelte Szauba. – El tudod képzelni, hogy egy ilyen hatalmas állat picike hangyát eszik? Háromra ugrunk. Egy…kettő…három!
Meleg, puha szőrök közé huppantak. Kembának el kellett ismernie, sokkal kényelmesebb volt itt utazni, mint előző nap a faágon.
Estefelé a part közelébe értek. A sekély vízben az állatok felálltak, és a part mentén gyalogoltak. Most derült csak ki, mekkorák ezek a lények valójában. A páncélos szörny kis törpe lett volna mellettük. Az állatok lassan lépkedtek a vízben, és közben a víz tetején úszó kerek leveleket, a békatutajokat legelték.
Képzeljetek el hatalmas rövid szőrű tengeri malacokat, akkorákat, mint egy pulikutya. Egy ilyennek a fején utazott a két kis hangya. Kapibarának, más néven vízidisznónak hívják ezeket az állatokat. Szerencsére növényevők, a hangyák nem tartoznak az étrendjükbe.
- Már csak az a kérdés, hogy fogunk leszállni innen – dünnyögte Szauba.
Kemba már teljesen megnyugodott, kényelmesen heverészett a szőrök között.
- Azt nem tudom, de nem is érdekel - felelte. - Jó irányba mennek, éppen a folyással szemben. Ha így folytatják, reggelre hazavisznek minket. Addig még bőven van időnk. Mi lenne, ha szavalnál valamit?
Szauba szeme elkerekedett.
- Te ilyet még sohasem kértél tőlem!
- Jól van, nem muszáj…
- De, de, figyelj csak! Ezt még a fatörzsön írtam. Szerintem tetszeni fog neked.
Nem érhet minket már semmi vész,
Megsegít mindig a szív, s az ész.
Amikor bajban vagy, légy merész,
Ne futamodj meg, légy tettre kész!
A kapibarák egész éjjel baktattak a folyó mentén. Mikor aztán a nap első sugarai megcsillantak a vízen, kimásztak a partra, és a bokrok közé vonultak. Ott leheveredtek, és elszunnyadtak.
- Most aztán indulás, vár a boly! – adta ki az utasítást Kemba.
A kis hangyák otthagyták a malacokat, és a mellettük álló hatalmas amarant fát vették célba. Ez a fa magasabb volt, mint bármelyik a környéken, tetejéről beláthatták az egész vidéket. Órákig tartott, míg oda felértek, de amit megpillantottak, az megdobogtatta a szívüket. A folyó kanyarulatában meglátták a sziklát, amelyről pár napja a vízbe pottyantak, távolabb, a parton pedig ott húzódott a narancsliget. Az otthonuk közelébe értek.
Folytatjuk...
Előzmények: I. Szauba repülése II. Szauba Kertészkedik III. A páncélos szörny támadása
Folytatás: V. A rajzás