A hétfejű űrlény
Ha valaki megkérdezne titeket, hogy az elmúlt héten melyik volt számotokra a legkedvesebb időszak, mit választanátok? Én biztosan a szombat reggeli ébredést követő percekre szavaznék. Ez az egyetlen alkalom, amikor fertály órát ágyban heverészve, boldog semmittevésben tölthetek el, s mégsem kell lustaságom miatt pironkodnom.
Ha ez a pár perc meghitt nyugalomban eltelik, utána egész nap szelíd vagyok, mint egy kisbárány. Ha azonban ilyenkor megzavarnak, s kiverik az álmot a szememből, előbújik belőlem a sötét lelkű ördög.
A múlt hónapban történt, egy különösen megerőltető nap után, hogy szombat reggeli szendergésembe fülsértő vijjogás hasított belé.
-Viúúú…Viúúúú… Röm… Röm…Viúúúú… Viúúúúú!
Résnyire kinyitottam a szemhéjamat, s közben elátkoztam minden autó tulajdonost, aki riasztó berendezést szereltet a masinájába. Az évek során annyiszor adtak már nekem szerenádot az ablakom alatt parkoló autók, hogy jobban meg tudtam őket különböztetni, mint erdőben sétálva a csivitelő madarakat.
- Kapcsolja már ki, Dobozi bácsi! – nyöszörögtem, persze csak magamnak, hisz két emelettel feljebb lakik az öreg, s fülemre tapasztottam a kispárnámat. Hiába, a magas sípoló hang utat tört magának a párna puha szövetén át. S ahogy mindinkább magamhoz tértem, rádöbbentem, hogy szegény Dobozi bácsit ártatlanul vádoltam meg. Ez az éktelen sivítás más, ismeretlen forrásból származott.
Kitántorogtam az erkélyre, s füleltem, melyik irányból jön a lárma. Ám odakinn csend volt és nyugalom. A zaj nem az utcáról tört rá békés hajlékomra, hanem itt a társasházban, a folyosón sipítozott valami.
Papucsot, köntöst húztam, aztán óvatosan, résnyire kinyitottam a bejárati ajtót. Egy apró alak surrant el az ajtó előtt, olyan lendülettel, hogy először fel sem ismertem. Mintha egy mesebeli manó szabadult volna be az épületbe. Nem kellett sokáig várnom, máris visszatért, s most a másik irányba robogott el a folyosón. Ezúttal már jobban szemügyre tudtam venni, s rájöttem, hogy a felettem lakó Kalmár család Jancsikája futkos odakinn. Fekete lepelbe burkolódzott, de a lepel alól kikandikáló pisze orr és a nagy csillogó sötét szempár kétségkívül a Jancsikáé volt. Rohangált föl-alá a folyosón a kisfiú, kezében pedig egy furcsa szerkezetet szorongatott, valamiféle játék pisztolyt. Leginkább olyan volt ez, mintha a festékszórót keresztezték volna a tévé távkapcsolójával. Volt rajta hetvenhétféle gomb és ugyanannyi villogó színes lámpácska. Mondanom sem kell, az idegtépő zenebona is ebből a fegyverből tört elő.
Kitártam most már bátran a bejárati ajtót, s megvártam, hogy Jancsika a közelembe érjen. Jött is, sebesen, villogva és szirénázva, mint egy mentőautó.
- Hát te meg mit randalírozol itt kora reggel, kis kópé? – szólítottam meg barátságot színlelve, miközben kedvem szerint seprűvel poroltam volna ki a nadrágját.
- Pszt, vigyázz! – suttogta Jancsika, s behúzódott mellém az előszobába. Odalapult az ajtóhoz, aztán óvatosan kikukucskált a folyosóra. Várt pár másodpercet, majd hirtelen kiugrott a folyosó közepére, megállt terpeszállásban, és meghúzta a ravaszt.
- Viúúú… viúúúúú… tröm… tröm… tröm!
Lett most olyan éktelen ricsaj, amihez képest a korábbi vijjogás muzsikának tűnt. Ide-oda hadonászott a fiúcska a szerkezettel, s hangosan kiáltozott:
- Nesze, nesze! Egy… kettő… három!
Kis idő múlva a láthatatlan ellenség megfutamodhatott, mert Jancsika leeresztette a karját, s fegyverét lóbálva nagy büszkén visszasétált hozzám.
- Hármat leszedtem! – mondta diadalmasan.
- Három micsodát, te gyerek?
- Három fejét a hétfejű űrlénynek.
- Ezzel? – böktem a kezében lévő csodamasinára.
- Ezzel hát! – felelte öntudatosan a kisfiú. – Lézerpuska, tegnap kaptam a szülinapomra.
- Ó már értem! –csaptam a homlokomra. – Azért volt nálatok olyan zsivaj tegnap délután! Neked volt a szülinapi bulid. Hány éves is vagy, Jancsika? Hat, vagy már hét?
Rám nézett nagy bogár szemeivel, összeráncolta a homlokát, mintha erősen töprengene, aztán így felelt:
- Nyolc. Nyolc leszek. De majd csak jövőre.
- Akkor hét voltál tegnap – bólogattam. – Épp ahány feje volt a sárkánynak, akivel hadakoztál.
- Űrlény! – javított ki azonnal Jancsika. – Ő a gonosz Dalkéder barátja. Elrabolták a hercegnőt, én meg kiszabadítom.
- S éppen ezen az emeleten bujkálnak ezek a gazfickók? – kérdeztem.
- Itt, igen. Először fenn voltak nálunk, de aztán anyu elüldözte őket.
Nekem sem járt máson az eszem, mint hogy miként üldözhetném tovább innen ezeket a földönkívüli szerzeteket. Tekingettem jobbra-balra, mintha nagyon keresnék valamit.
- Hát én most sehol sem látom a te hétfejű, vagy már csak négyfejű ellenségedet- mondtam végül. – Talán már elmenekült innen.
- Bebújt oda – mutatott Jancsika a szemközti falon lévő takarító szekrényre. – Most csapdába került, ha segítesz, legyőzzük.
Hogyne segítettem volna, nem volt nagy ár azért, hogy az űrháború véget érjen. Odalopakodtunk a szekrényhez, Jancsika elé állt délcegen, s mikor felém biccentett, én hirtelen felrántottam a szekrény ajtaját.
-Nyíííí… nyúúúúú… nyíííí!
A fiúcska kegyetlenül megsorozta a benn lévő partvist és vödröt, s közben kiabált, ahogy az előbb is:
- Nesze!... Nesze!... Öt… hat… hét!
Egészen belefáradt a kis legény a csatározásba, mire a hétig eljutott, már úgy lihegett, mintha egy egész hadsereggel megküzdött volna.
- Phűű… kész… győztünk! – sóhajtott végül nagy boldogan.
- Ejnye, te – feleltem mosolyogva. - Hét éves múltál, de a hétig a számolást még gyakorolnod kell. A négyet valahol kifelejtetted. Van annak a marslakónak még egy ép feje.
- Űrlény!!! – morogta Jancsika, s óvatosan körbefordult, nehogy az elkószált negyedik fej hátba támadhassa.
Hát pedig éppen ez történt, mert amint hátat fordított a szekrénynek, lábammal a partvist óvatosan megbillentettem. Az feldőlt, s a nyele éppen a fiúcska feje búbjára koppintott.
Na, úgy megrémült Jancsika, hogy akkorát ugrott, ami egy szöcskének is dicsőségére vált volna. Bevetette magát a folyosón álló filodendron ládája mögé, s onnan vette sortűz alá a rakoncátlan partvist.
- Viúúúú… viúúúúú… úgy kell neked!
Most már tényleg kimúlt a gonosz űrlény összes feje, joggal bíztam benne, hogy ezzel a véres háború is a végére ért.
- Győztél, bátor űrharcos – mondtam nem kevés pátosszal a hangomban. – Hazatérhetsz a galaxisodba.
- De hát a hercegnő! – nézett rám Jancsika méltatlankodva.
- Az ám, róla megfeledkeztem! Hisz azért jöttél, hogy kiszabadítsad!
- Ki is fogom! – jelentette ki dacosan a kisfiú. – Akárhol is őrzi a gonosz Dalkéder!
Rémítő volt belegondolni, hogy a harcok még elhúzódhatnak. Úgy döntöttem, taktikát változtatok.
- Biztosan nagyon szeretnéd már a hercegnőt a karjaidba venni és megcsókolni – mondtam komoly ábrázattal.
Na, vágott erre Jancsika olyan fintort, mintha egy tányér tökfőzeléket tettem volna elé.
- Megcsókolni? Minek?
- Hát azt úgy illik, kis vitézem. Vagy ha te nem csókolod meg a hercegnőt, majd ad ő neked csókot boldogan. Jó nyálasat. Hát eredj csak, szabadítsd ki máris!
Jancsika azonban, ahogy vártam, nem mozdult. Törte a fejét, hogyan oldja fel ezt a kellemetlen helyzetet. Végül csak felderült a kis arca.
- Ez a hercegnő nem olyan! – jelentette ki magabiztosan. – Ő nem egy lány!
- Hanem micsoda?
- Macskahercegnő! A macskakirály lánya, tudod.
- Most már minden világos! – feleltem. – De szerintem ez a gonosz Dartvéder nem itt tartja őt fogva.
- Dalkédernek hívják. Hanem hol?
- Tudod, kora reggel, mikor levittem a szemetet, keserves nyivákolást hallottam alattunk a második emeleten. Nem tudtam eldönteni, hogy egy lány az, vagy egy kiscica. De most már biztos vagyok benne, hogy csakis a te hercegnőd lehetett. Oda vihette őt ez a Dalkéder, a Szabóék folyosójára.
Tisztában voltam vele, hogy nem tisztességes dolog Szabó úr nyakába egy űrháborút zúdítani, de azt sem éreztem igazságosnak, hogy egyedül engem boldogítson ez a kis pernahajder.
- Igen, ott lesz – felelte Jancsika. – Nekem is azt jelzi a műszer.
Merőn nézett a lézerpuskán egy nagy villogó kék lámpát, és közben katonásan megindult a lépcsőház felé.
- Járj szerencsével, csillagharcos! – szóltam utána, aztán becsuktam az ajtót.
Visszadőltem az ágyra, de álom már nem jött a szememre. Nyomta lelkemet a bűntudat, hogy szegény ártatlan Szabó úrral hogy kibabráltam. Egyszer csak eszembe ötlött, hogy kaptam én két tisztelet jegyet a délutáni futballmeccsre. Remek ötletnek tűnt, hogy az egyik jegyet odaadjam Szabó úrnak. Tudtam, hogy szereti a focit, s örülni fog a lehetőségnek.
Hogy ezt így kifundáltam, egészen megnyugodtam. Úgy éreztem, sikerült jóvátenni azt a galádságot, amit gyenge pillanatomban elkövettem. Még a szemem is lecsukódott egy pillanatra, mikor elemi erővel felharsant megint az ajtóm előtt a lézerpuska fülsértő hangja.
-Viúúúú…viúúúú….brrrúúú….!
Feltéptem az ajtót, Jancsika ott hasalt a küszöb előtt, s a sarokban álló ruhaszárítót vette pergőtűz alá.
- Hát te mit keresel itt megint? – kérdeztem elképedve.
- Dalkéder teleportált – felelte a kisfiú.
- És te hogy tudtál utána jönni?
Felkászálódott Jancsika a földről, és nadrágja zsebéből egy fényes öngyújtót húzott elő.
- Nekem is van teleportálóm. Szabó bácsi adta.
- És haza nem tudnál vele teleportálni? – kérdeztem dühösen.
Felém tartotta a fiúcska az öngyújtót, és csettintett vele kettőt - hármat. Szerencsére a láng nem lobbant fel, ki volt fogyva a gáz belőle régen.
- Nem tudok még teleportálni – magyarázta Jancsika. – Meg kell várnom, hogy feltöltődjön. De az nagyon sok idő. Addig itt kell harcolnom.
Mondanom sem kell, Szabó úrtól abban a pillanatban visszavontam a tervezett ajándékot. Hej, rafináltabb volt nálam is az öreg! Milyen könnyen és gyorsan visszahelyezte a hadszintért az én ajtóm elé.
Nem tudom, mi ütött belém akkor, de magam számára is váratlanul azt mondtam:
- Ide hallgass, te Jancsika! Voltál-e már igazi futballmeccsen?
Tagadólag rázta a fejét a kisfiú.
- Hát pedig az egy olyan hely, ahol mindenki zajong, őrjöng, és még csúnyán is beszélnek.
Hatalmasra tágult Jancsika amúgy is nagy kerek szeme.
- És azt szabad?
- Mi az, hogy! Egyenesen kötelező! Na és mit szólnál hozzá, ha ma délután én elvinnélek a meccsre téged?
- Hűűű! És hozhatom a lézerpuskát is?
- Azt sajnos nem. Fegyvert oda nem engednek meg bevinni. De viszünk majd trombitát, meg kereplőt, azokkal is lehet ám zajt csapni!
Fellelkesült egészen a kisfiú, hogy eljöhet velem egy ilyen csuda helyre.
- Felugrom majd délben hozzátok, és elkérlek anyukádtól – ígértem Jancsikának. – Hanem van ám még egy feltétel, amit nem könnyű teljesíteni.
- És mi az? – kérdezte Jancsika kis gyanakvással a hangjában.
- Tudod, a stadion bejáratánál áll egy bácsi, aki megkérdezi, hogy csöndben töltöttük-e otthon a délelőttöt. És csak azt engedi be a meccsre, aki igennel felel. Mert hát minek menne meccsre valaki, ha odahaza már kiőrjöngte magát.
Elszontyolodott szegény gyermek, majdnem el is sírta magát.
- Akkor… én mégsem mehetek, ma annyit kiabáltam – motyogta.
- Jaj, te, nem úgy van az – vigasztaltam. – Ez a háborúsdi még kora reggel volt, a délelőtt csak most kezdődik. Ha most szépen hazamész, és csöndben játszol délutánig, nyugodtan jöhetsz velem a meccsre.
Megörült nagyon Jancsika, hogy nincs még minden veszve. Szépen elköszönt tőlem, és haza masírozott, szegény macskahercegnő meg ott maradt örökre a gonosz Dalkéder fogságában.
Most már elmondhatom, hogy nyugodtabb szombat délelőttben sem azelőtt, sem azóta nem volt részem. Így aztán megtartottam én is a szavam, s elvittem magammal a kisfiút a bajnoki rangadóra. Jó meccs volt, a csapatunk győzött, volt hát okunk bőségesen a tombolásra. A meccs végére Jancsika olyan hű barátom lett, amilyenhez hasonló nem akadt az elmúlt harminc évben. Egymás nyakába borulva ünnepeltük a nagy győzelmet.
Már hazafelé baktattunk jókedvűen, kipirult arccal, mikor Jancsika egyszer csak megjegyezte:
- Nem is kérdezték meg a kapunál, hogy csöndben voltunk-e délelőtt.
- Csakugyan! - feleltem, s úgy tettem, mintha magam is csodálkoznék. – Tudod, Jancsikám, nagyon sokan voltak ma a meccsen. Ha mindenkit megkérdeztek volna, be se jutottunk volna időben a stadionba, s tán le is maradunk akkor az első gólról.
- De hát akkor harcolhattam volna egész délelőtt, úgysem derült ki – jegyezte meg a fiúcska elszontyolodva.
- Nem úgy van az! – magyaráztam, és megsimogattam a buksiját. – Igaz, most nem kérdezett meg senki. De hamarosan lesz majd valaki, aki minden este rákérdez, jó voltál-e aznap. S meglásd, te csak akkor fogod jól érezni magad a bőrödben, ha becsülettel mindig azt felelheted rá, hogy igen.
- Tényleg? Ki lesz az, aki megkérdez? – kérdezte elámulva a kisfiú.
- Te magad, a lelkiismereted – feleltem mosolyogva. – De addig még nőnöd kell pár évet, kis csillagharcosom.