A magányos vörösfenyő
Hosszú, éjsötét hónapok után végre elérkezett a tavasz. A szikrázó napsugarak megolvasztották a Folyó jégpáncélját, a fagyos, zord szelek megenyhültek. A vén vörösfenyő is magához tért téli álmából. Az ég felé nyújtózott, s megropogtatta dermedt derekát. Ragyogó tavaszi délelőtt volt, a fenyő érezte a melengető napsugarakat, de látni még semmit sem látott. Csak hetek múlva jelentek meg ágain a friss zöld tűlevelek, s akkor tárult fel előtte a világ.
Tudnotok kell, hogy minden fa, így a fenyő is a leveleivel lát. A fák ezer szemmel érzékelik a fényt, az éltető napot, a környező világot. S tán arról is hallottatok, hogy nem minden fenyő örökzöld. A vörösfenyő minden ősszel elhullajtja a lombját, s minden tavasszal új ruhát ölt.
Ez a vén fa, akiről történetünk szól, évszázadok óta állt egymagában a folyóparton. Olyan magas volt már, hogy csúcsa a felhőkbe veszett. Olyan vastag volt a törzse, hogy egy egész csoport óvodás sem érte volna körbe. Igaz, nem is jártak arrafelé óvodások. A Fenyő csak néhanapján pillantott meg egy-egy eltévedt embert.
Most, hogy ágai kizöldültek, s körbenézhetett, a Fenyő szomorkásan állapította meg, hogy a világ semmit sem változott. Kietlen, kopár táj vette körül. A kőrengeteg egyhangúságát csak a kanyargó Folyó törte meg. A látóhatár peremén egy haragos zöld csík zárta le a pusztaságot. Ott kezdődött az erdő.
- Megint egy unalmas év! - dörmögte maga elé lemondóan a Fenyő. - Jönnek az egyhangú napok, hetek, hónapok. Ki tudja már, melyikből hányadik!
- Miről beszélsz, vén csont? - korholta a Folyó. - Minden nap más és más! Minden perc tele van újdonsággal!
- Neked talán igen - sóhajtott a Fenyő. - Te eljutsz távoli tájakra, sokkal többet látsz a világból, mint én. De nekem egyik nap ugyanolyan, mint a másik. Régóta nem tartom számon már az idő múlását. Szerinted, hány éves vagyok?
- Fogalmam sincs. Én eddig azt hittem, te mindig is itt voltál. Igaz, a nagyon régi dolgokra sajnos nem emlékszem. Elfolynak az emlékeim velem együtt.
A Folyó kacagott és sebesen tovafutott, nem beszélgetett tovább a Fenyővel. Néhány nap múlva dél felől egy csapat sarki csér érkezett. A madarak megpihentek a Fenyő ágain.
- Titeket jól ismerlek - örvendezett a Fenyő. - Tavaly is jártatok erre.
- Minden évben elrepülünk itt, kétszer is - felelte az egyik madár. - Tavasszal, mikor északra tartunk, s nyár közepén is, amikor délnek vesszük az irányt.
- Akkor talán azt is tudjátok, hány éves lehetek? - kérdezte reménykedve a Fenyő.
A madarak csóválták a fejüket.
- Honnan tudhatnánk? Sokkal, de sokkal öregebb vagy nálunk! Már nagyapáink nagyapja is az ágaidon pihent.
Feltámadt a szél, fellegeket kergetett a nap elé, s megcibálta a fenyő ágait. A madárkák védelmet keresve közelebb bújtak a vaskos törzshöz.
- Mondd csak, Szélcimbora! - szólította meg a Fenyő a Szelet. - Te biztosan öregebb vagy nálam is, talán tudod a választ. Szerinted hány éves vagyok?
- Tíz éves, száz éves, vagy tán ezer, bármennyi lehetsz - felelte a Szél. - Tudod, öreg barátom, én öröktől fogva voltam, vagyok és leszek, számomra nem létezik az idő.
- És arra emlékszel, milyen volt a világ, amikor megszülettem? - érdeklődött tovább a Fenyő.
- Jól emlékszem mindenre. Sokan voltatok, apró kis magoncok. De ahogy nőttetek, testvéreid sorra elpusztultak. Volt, akit az áradás vitt el, olyan is akadt, aki egy kemény télen elfagyott. Egy szép sudár bátyádat az emberek vágták ki. Az utolsó testvéredet pedig villám égette porrá. Így maradtál egyedül.
- Alig emlékszem rájuk, nagyon régen történt - sóhajtott a Fenyő. - Talán igaz sem volt.
Ahogy közeledett a nyár, a vén fa egyre búskomorabbá vált. Egy napon így szólt a Szélhez.
- El akarok innen menni. Segíts rajtam, Szélcimbora! Amikor jó erőben érzed magad, ragadd meg a törzsem, szakíts ki a földből, és repíts el messzire!
- Hogy tehetnék ilyet? - morgolódott a Szél. - Hiszen akkor meghalnál!
- Nem számít - felelte a Fenyő. - Talán élnék még egy kis ideig, és láthatnék valamit a világból!
- Ne is reménykedj, öreg barátom, nincs az az erős vihar, aki téged felemelne! - jelentette ki ellentmondást nem tűrve a Szél.
Nyár elején a folyó felduzzadt, a hullámok körülölelték a fa törzsét. A Fenyő reménykedve fordult a folyóhoz.
- Tedd meg nekem, kedves Folyó, hogy kimosod a talajt a gyökereimtől! Ha kidőlnék, útra kelhetnék a hátadon, s láthatnám azt a vidéket, amit te is bejársz.
- Lehetetlent kérsz, vén csont - szabadkozott a Folyó. - A gyökereid sokkal mélyebbre nyúlnak, mint ahová én elérhetek. Semmi nem mozdíthat ki téged innen!
Nyár derekán a sarki csérek, ahogy megígérték, visszatértek.
- Kedves madárkák, de jó hogy megint itt vagytok! - vidult fel a Fenyő. - Meséljétek el, merre jártatok, mit láttatok! Szeretnék többet megismerni a világból!
- Majd máskor, majd máskor! - felelték a madarak. - Nagyon hosszú út áll előttünk, a Földgolyó túlsó sarkába tartunk. Mennünk kell, nem érünk most rá mesélgetni!
Elrepültek a csérek, s a Fenyő magába roskadva egyedül maradt. Lassacskán belenyugodott, hogy nem tehet semmit, nem változtathatja meg a sorsát. Itt kell állnia a pusztaság közepén, magányosan, még évszázadokon át. Aztán váratlanul mégis minden másképp alakult.
A nyár utolsó napjaiban történt, hogy egy csapat favágó jelent meg a folyóparton. Hosszú nyelű fejszéket, fűrészeket, köteleket hoztak a hátukon. Körbeállták a Fenyőt, méregették, tanakodtak.
- Hát engem is elért a vég - sóhajtott a Fenyő. - Nem bánkódom miatta, elég volt ebből az unalmas életből. Zokszó nélkül fogom tűrni, bármi is történjék.
Három napig csattogtak a fejszék, s a Fenyő csak állt szótlanul. Törzsén a hasíték egyre mélyült, az acél egyre öregebb, egyre keményebb réteget sebzett meg. A harmadik napon, kora délután a Fenyő koronája megremegett. Mintha ágyút sütöttek volna el, olyan dörrenéssel tört ketté a hatalmas törzs. Az emberek szanaszét futottak, s az eget ostromló fa méltóságát veszítve a földre zuhant. Tehetetlenül hevert a köveken, és azt gondolta:
- Megtörtént. Még lángol bennem az élet, de most már hamarosan mindennek vége lesz.
Előkerültek a fűrészek, s a favágók sorra levágták a Fenyőről az ágakat. Végül csak egyetlen hosszú, csupasz törzs maradt. Azután a favágók azt is elkezdték darabokra fűrészelni.
Amikor a Fenyő elveszítette az ágait, elsötétült körülötte a világ. Sokszor történt már ilyen vele. Minden évben megvakult, mikor beköszöntött a tél. Ezúttal azonban a Fenyő nem merült álomba. Szívós törzsének belsejében még akkor is tovább is lüktetett az élet, amikor darabokra vágták.
A favágók a folyóhoz húzták a rönköket, kötéllel összekötözték őket, s mint egy tutajt, a vízre bocsátották.
- Még mindig élek - suttogta az egyik rönk, s körülötte a többi visszhangként ismételte:
- Még én is élek, még én is, én is!
A folyó szánakozva szólt hozzájuk:
- Meglett hát, amire vágytál, vén csont! Most aztán utazhatsz a hátamon! Hosszú út lesz, hetekig is eltart majd, ha jól sejtem. Ám a te végtelen életedhez képest ez a pár nap már csak egy villanás.
A Folyó hullámai kerek húsz napon át ringatták, dédelgették a tutajt. Aztán ennek is vége lett. Munkások gázoltak a vízbe, partra húzták a tutajt, s elkezdték a rönköket felhasítani. Súlyos kalapácsokkal ékeket, szekercéket vertek a száradó rostok közé. A Fenyő most már ezer darabra szakadt. Gerendák, pallók, lécek sorakoztak csakhamar a folyóparton.
Amikor a rönkök belseje sorra feltárult, az élet is elillant mindegyikből. Mintha a szekercék, kalapácsok, ékek az élet kalickájának az ajtaját feszítették volna fel. A halmokban álló gerenda, palló, léc már nem érzett semmit, nem beszélt, nem töprengett a sorsa felett. Halott anyag volt csupán.
Az emberek hónapokon át munkálkodtak a rengeteg faanyagon. A gerendákat forró gőzben meghajlították. A pallókat, léceket bepácolták. Napokon át méricskéltek, fűrészeltek, fúrtak, faragtak. Aztán elkezdték a darabokat egymáshoz erősíteni. Szögeltek, szegecseltek, lámpásaik mellett nappallá téve az éjszakákat is. Az ezer darabra szakított Fenyő ismét egyetlen, erős test lett. Mikor a test összeállt, a munkások festékkel és lakkal vonták be, hogy az idő vasfogának ellenálljon.
Hat hónap után a szorgos kezek végre megpihentek. Már csak az utolsó művelet volt hátra. Az építők már minden gerendát, pallót, lécet felhasználtak - egyetlen darab kivételével. Egy karcsú, hosszú rönköt, azt, amelyik a Fenyő csúcsából származott, korábban félretettek. Most azt is elővették, a kérgét lehántották, és elégedetten azt mondták:
- Milyen szép, hosszú, egyenes árboc!
Azután felállították a hat hónapon át épített test közepére, és egymást ölelgetve, sapkájukat hajigálva így kiáltoztak:
- Végre, elkészült a hajó!
Vízre bocsátották, az árbocra felhúzták a vitorlát, s a vászonba belekapott a Szél.
- Lám, most kelsz csak igazán útra, öreg barátom! - süvített a Szél. - Bejárod majd a világ legtávolabbi szegletét is. Én foglak repíteni, ahogy valamikor kérted. Kár hogy minderről már nem lesz tudomásod!
És akkor az árboc, melyet nem hasítottak fel szekercék és ékek, melyből nem ölték ki még teljesen az életet, válaszolt a szélnek.
- Tévedsz, Szélcimbora! Még mindig itt vagyok!
A Szél meghallotta a gyenge hangot, s harsogva vitte az örömhírt mindenkinek:
- Csoda történt! Az öreg vörösfenyő még mindig él!
A hullámok vidáman csobogtak a hajótest alatt, s köszöntötték az Árbocot.
- El sem hiszem, hogy ez lehetséges! Örülök, kedves Fenyő, hogy teljesül a kívánságod, s megtisztelő, hogy elkísérhetlek vándorutadon!
- Különös a hangod, Folyó - csodálkozott az Árboc. - Alig ismerek rád.
- Ó, én nem a Folyó vagyok, hanem a Tenger - magyarázkodott a hajótestet ölelő víztömeg. - Mi ezelőtt még nem találkoztunk. De jól ismerem a Folyót, és ő sokat mesélt már nekem rólad.
- Bocsáss meg, hogy tévedtem - mondta szomorkodva az Árboc. - Tudod, csak érzem a víz ringatását, de nem látom magam körül a tájat. Örökre megvakultam.
A vitorla keresztrúdjára madarak telepedtek, és hangos csivitelésbe kezdtek.
- Szervusz, Fenyő! Itt vagyunk megint! Tudod, a sarki csérek! Mi is északra tartunk, jó darabig együtt utazhatunk. Ha nem sértünk meg, és megengeded, mi leszünk a szemeid. Mindent elmesélünk neked, ami körülötted történik! Hisz egyszer régen éppen ezt kérted tőlünk!
- Nagyon kedves - szipogott az Árboc. - Mind nagyon kedvesek vagytok hozzám. Az emberek megcsonkítottak, a látásomat elveszítettem, de hála nektek, mégsem lesz kínszenvedés a hátralévő életem.
- Megtesszük, ami tőlünk telik - sustorgott a Szél. - Te pedig, öreg barátom, soha ne add fel a reményt! Hisz annyi gyötrelemben volt részed, s mégis életben maradtál! Ha ez lehetséges volt, egy napon talán a szemed világát is visszanyered!
Az Árboc nem hitt benne, hogy ez megtörténhet, de nem panaszkodott többé. Állt szilárdan a hajótest fedélzetén, átvészelt vihart, szakadó esőt és tikkasztó napsütést. Bejárta a világot, és lassacskán elmúlt a búskomorsága. Napról napra jobba örült ajándékba kapott második életének.
Aztán egy reggelen - azt hiszem, éppen Pireusz kikötőjében horgonyoztak akkor - az Árboc boldogan felkiáltott.
- Istenem, milyen gyönyörű, kék errefelé az égbolt!
A vitorlarúdon gubbasztó csérek felriadtak, s egymás szavába vágva rikoltoztak:
- Nézzétek, nézzétek! Az öreg fenyő újra lát!
A matrózok éppen akkor húzták fel a vitorlát. Meghallották fejük felett a zajongó madarakat, és felpillantottak. Tátott szájjal bámulták a csodát, melyhez hasonlót még sohasem láttak.
Az Árboc csúcsából két kis zöld hajtás tört az ég felé. Két kis fenyőágacska libegett a reggeli szélben. Mintha csak most bújtak volna ki a földből, s először csodálkoznának rá a végtelen világ határtalan szépségére.