A nagy kavicsháború

I. rész: A különös varázserő

II. rész:  Három találkozás

Úgy telt el újabb három esztendő, hogy a szigetre senki be nem tette a lábát. Ahogy múlt az idő, a nagy lövöldözés alábbhagyott, nem is lehetett azt munícióval bírni, de őrséget álltak rendületlenül mindkét oldalon. Hogy messzebbre lássanak, magas őrtornyokat is építettek, így bizonyos volt, hogy aki a szigetre lép, az a halál fia.
Hanem a katonákat etetni, itatni, ruházni kellett, s mindez rengeteg kiadással járt. Gregor király egy reggel arra ébredt, hogy lapos a bukszája, üres a kincses ládikája. Törte a fejét, mitévő legyen, végül üzenetet küldött Henrik királynak. Azt írta, hogy a gyerekek születésnapja mégiscsak különleges alkalom, arra az egy napra kössenek fegyverszünetet. Megörült Henrik király, mert őneki sem volt már egy lyukas garasa sem, s elfogadta az ajánlatot. Azt azért kikötötte, hogy közös ünneplésről szó sem lehet.
Alig pirkadt, Gregor király egy csónakon átküldte Mirkó herceget a szigetre egy zsákkal.

- Szedj össze fiam annyi drágakövet, amennyit csak tudsz, s mire a nap delelőre ér, gyere haza épségben. Az országunk jövője múlik rajta.

A királyfi, aki ekkor már tizenkét éves, nyúlánk legényke volt, szépen átevezett, kikötötte a csónakot, s elkezdett kavicsot keresni. Talált is több ígéretes fekete követ, de egyik sem változott egy jottányit sem, hiába szorongatta a kezében. Egyszer csak meglibbentek a part menti bokrok, s ott állt előtte Mirinda hercegnő.
Nagyot nőtt a királykisasszony is, mióta Mirkó nem látta, valóságos kis hölgy lett belőle. Bátran odasétált a királyfihoz, és azt kérdezte:

- Habár ellenségek vagyunk, ugye nem zavarsz el, Mirkó?

- Maradj csak, hiszen tűzszünet van – felelte a királyfi, s érezte, hogy amint Mirindára pillant, valami furcsa melegség önti el a szívét. Éppen akkor vett fel a fövenyről egy újabb formás kavicsot, s lássatok csudát, az abban a pillanatban smaragddá változott. Háta mögé rejtette Mirkó a kezét, és azt mondta:

- Hogy veszekedés ne legyen, osszuk meg a partot. Én gyűjtöm a kavicsot a sziget felső végében, legyen a tiéd az alsó, ott úgyis sekélyebb a víz.

Ráncolta erre a homlokát Mirinda.

- Nem lesz az jó, Mirkó. Sokkal szebbek fentebb a kövek. Ami lejjebb partra vetődik, az csak törmelék.

- Ez butaság, csak azért mondod, hogy ellenkezzél – csattant fel a királyfi.

- Jó akkor legyen tied az alsó part, ha szerinted az is ugyanolyan jó! – nyelvelt a királylány.

- Jó, de egy óra múlva majd cseréljünk!

- Na, ugye!

- Mi az, hogy ’na, ugye’?

Öt perce találkoztak csak, de sikerült máris úgy összeveszniük, hogy attól kezdve egy árva kavicsot sem bírtak drágakővé változtatni. Az lett a vége, hogy morcosan, dühöngve hazatértek.  
Bosszankodott Gregor király, hogy a fia csak egyetlen smaragdot hozott, de a semminél ez is több volt. Egy darabig megint futotta a katonák zsoldjára. Csak hát úgy tűnt, hogy ez a kavicsháború még hosszú ideig elhúzódhat.
A tűzszünet elmúltával a harcok újult erővel fellángoltak. Egy eltévedt korundiai golyó megsebesítette a királyné kedvenc macskájának a farkát. Válaszcsapásként a berillioni mesterlövészek célba vették a korundiai palotakertben sétáló pávát. Annak is olyan lyukas lett a pompás farka, akár a szita.  Egyszóval ömlött a vér mind a két oldalon.

Így múlt el újabb három év, s következett a fiatalok ötödik születésnapja. Ezúttal Henrik király érezte feltétlen szükségét, hogy a jeles napra fegyverszünetet kérjen, s erre Gregor király kegyesen rábólintott.
Henrik király előző este gondosan kioktatta a leányát, mit tegyen, ha a szigeten összefut azzal a nyikhaj Mirkó herceggel. Viselkedjen úrilány módjára, rossz szót ne hagyja el a száját, s a világért se különbözzenek össze.
Ilyen jó tanácsokkal ellátva indult útnak Mirinda hercegnő. Egy csinos piknikes kosarat vitt a karján, abban volt a reggelije, s azt a kosarat akarta teleszedni drágakővel, mielőtt hazaindul. Mondanom sem kell, éppen akkor ért le a folyópartra, mikor Mirkó királyfi is kiszállt a csónakból.
Elkerekedett Mirinda szeme, mert szép, sudár ifjú lett abból a nyüzüge     kölyökből, akire visszaemlékezett. A bajusza is kiserkent már, kész férfivá érett. Mirkó herceg is csak ámult-bámult a formás kisasszony láttán. Állt földbe gyökeredzett lábbal, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: „Hűha!”

-  Hát te meg mit bámulsz, mintha kísértetet látnál? – szólította meg kuncogva Mirinda a herceget. – Hidd el, húsból és vérből vagyok, mint bárki más.

- Azt látom – felelte Mirkó. – Csak nagyon megváltoztál.

- Te is – bólintott a hercegnő. – Remélem a modorod is ugyanúgy jó irányba változott, mint a kinézeted.

Meghökkent Mirkó ezen a válaszon, icipicit meg is sértődött, de türtőztette magát. Ő is kapott otthon kioktatást.

- Nem volt nekem soha baj a modorommal, úgy rémlik te voltál inkább felettébb éles nyelvű legutóbb.

Most Mirindát öntötte el a méreg, de ő is nyugalmat erőltetett magára.

- Ne veszekedjünk a múlton, Mirkó. Meghívlak uzsonnára, aztán, ha belaktunk, megosztozhatunk békében a kavicsokon is.

Kipakolta Mirinda egy kendőre, ami ennivalót hozott. Volt ott kalács, friss kecsketúró, és egy csupor meggyes joghurt is. Mellétette Mirkó a tarisznyájából a füstölt kolbászt és a zsenge újhagymát. Jókora lakomát csaptak a sok ételből.
Mikor jóllaktak, a királyfi fogott egy fehér kavicsot, ami rögtön rubinttá vált a kezében. Mirinda felé nyújtotta, s azt mondta:

- Legyen ez a tiéd a reggeliért cserébe!

Nagyot kacagott Mirinda, s két marékkal felmarkolt egy halom kavicsot. Egy pillanat alatt teli lett a marka rubintokkal és smaragdokkal.

- De vicces vagy, hallod-e! Ez meg akkor legyen mind a tiéd, én sem akarok az adósod maradni!

Azzal az összes kincset Mirkó fejére szórta. Felmérgesedett a királyfi, úgy érezte, gúnyolódik vele a hercegnő, pedig ő jó szándékkal volt.

- Tudod mit? – mondta dühösen. – Mégis megtartom a rubintot, s egy olyan lánynak adom, aki majd kedvesebb velem, mint te!

- Jól van, jól teszed! – felelte csípősen Mirinda. – Mert azt, hogy én valaha is kedves leszek hozzád, lesheted a lyukon! Semmit sem változtál, ugyanolyan pökhendi vagy, mint azelőtt.

Észre sem vették, s már megint egymásnak estek. Pár perc múlva már olyasmiket vágtak egymás fejéhez, amit maguk sem gondoltak komolyan. Mirinda megjegyezte, hogy Mirkó biztosan jól ül a lovon, olyan görbe a lába. A fiú erre szóvá tette, hogy a leány hiába keni tele púderrel az arcát, akkor is kilátszanak a pattanásai.
Ezen a napon üres kézzel mentek haza mind a ketten. Úgy feldühödtek, hogy még a szétszórt drágaköveket is otthagyták. Kaptak is otthon hideget, meleget, hogy ilyen ostobaság miatt romlásba döntik az országot.
Főtt a feje a két királynak, miből fizessék most már a katonákat. Egy darabig még ígértek fűt-fát, de azoknak egyre inkább elpárolgott a harci kedvük. Lassacskán a lőszer és a puskapor is elfogyott, s utánpótlást már nem tudtak venni. A végén már úgy küzdöttek egymással, hogy összeszedték a golyókat, amit az ellenség átlövöldözött, s azokat lőtték vissza. Mire újabb három év kínkeservesen letelt, mindkét oldalon minden lőszer elfogyott.

Mikor Berillionban az utolsó golyóbist is kilőtték, s a lövésre válasz nem érkezett, Gregor király követet menesztett Korundiába, s a gyerekek felnőtté válásának örömére békét ajánlott.
Henrik király szívesen vette az üzenetet, s azt kérte, hogy személyesen találkozzanak a szigeten, ott írják alá a békefeltételeket.

- Menjen egyedül, édesapám – mondta Mirkó királyfi. – Én inkább itthon maradok, nem akarok azzal a kibírhatatlan, pattanásos képű, kígyónyelvű leánnyal összefutni.

- Nem úgy van az fiam – korholta apja a királyfit. – Te vagy a trónörökös, maholnap király leszel. A békét pedig hosszú évekre kötjük, illő hát, hogy te is ott legyél. Nem kell, hogy Mirindához egy szót is szóljál, rá se nézz!

Vonakodva, de végül ráállt a királyfi, hogy apját elkísérje. Másnap reggel egy feldíszített hajón átkeltek a szigetre. Titkon még reménykedett Mirkó, hogy Mirinda nem is lesz ott, hiszen a tárgyalás a férfiak dolga. De amint megpillantotta Henrik király oldalán a tündöklő szépségű, szelíd tekintetű leányt, azon nyomban elfeledte minden sérelmét. Nem érdekelte őt már a békekötés, folyvást csak Mirindán legeltette a szemét. Alig várta, hogy szót válthassanak egymással.
Gregor király kertelés nélkül előállt a javaslatával, a béke alapja az legyen, hogy a szigetet megfelezik. Húzódjon az országhatár ezen túl a sziget közepén hosszában.

- Hogyisne! – felelte Henrik király. - Hiszen akkor a kavicsos partrész egészen Berillionhoz fog tartozni! Felezzük meg a szigetet keresztben!

- Nem bánom, de akkor Berillioné legyen a sziget felső fele!

- Na, még csak az kéne, hisz akkor a híd is hozzátok kerülne!

- Azt úgyis szétlőttük!

- Majd újraépítjük!

Parázs vita kerekedett, s mikor a két király már egymás haját tépte, Mirkó a karját nyújtotta Mirindának, és sétára indultak a part mentén.

-Milyen ostoba hajcihő ez a semmiért – sóhajtott a herceg. – Hiszen kinőttünk már a gyerekkorból, láttunk annyi bánatot, keserűséget, hogy talán végleg elszállt a varázserőnk. Így hát értelme sincs, hogy atyám annyira ragaszkodjon ehhez a földdarabhoz.

- Így igaz – felelte Mirinda. – Elég csak visszagondolnom, hány kérőmet kosaraztam ki, és sértettem vérig ok nélkül az utóbbi egy évben. Úgy érzem, a lelkem fekete, mintha szurokba mártották volna. Biztosan nem működik már a varázslat.

- Neked már kérőid voltak? S te kikosaraztad őket? Miért? – ámuldozott Mirkó.

- Az igazira várok, aki megdobogtatja a szívem – felelte Mirinda, és szégyenlősen elfordította a fejét.

- Én is így vagyok ezzel – jegyezte meg a herceg. – Jó néhány csinos kisasszony sündörgött már körülöttem, de még egy leány felé sem nyújtottam ki a kezem.

- Hát egyik sem tetszett annyira?

Most Mirkó hallgatott egy sort, aztán erőt vett magán, és nagy nehezen kibökte:

- De, egyvalaki egyszer régen igen. Meg van annak már éppen három éve. S azzal a leánnyal is itt találkoztam ezen a szigeten.

Elvörösödött a hercegnő, mintha az arca is rubintból lett volna.

- Nem emlékszem, hogy rajtunk kívül más is itt lett volna akkor – suttogta, de pontosan értette már, hogyan gondolja a királyfi.

- Hát nem is volt. S én akkor egy szép rubintot akartam adni annak a leánynak, de nem fogadta el.

Miközben Mirkó ezt mondta, lehajolt, s felvett egy szép szív alakú kavicsot.

- Most viszont már csak ezt tudom kínálni.

Mirinda kinyújtotta a kavicsért kecses kis hófehér kezét, és azt felelte:

- Sosem kaptam még ennél szebb ajándékot.

Összekulcsolták a kezüket, s amint egymás szemébe néztek, hirtelen égető forróságot éreztek a tenyerükben. Hátraugrottak, s egy vakítóan fénylő kő hullott a parti fövenyre. Ámulva állapították meg, hogy a kavics ragyogó gyémánttá változott.

- Hát mégis működik! - lelkendezett Mirinda. - S együtt hatalmasabb csodára vagyunk képesek, mint korábban bármikor.

- Maradjunk is együtt mindörökre – szólt a herceg, azzal átkarolta a leányt, és magához vonta. – Hozzám jönnél-e feleségül, drága Mirinda?

Semmire sem vágyott jobban a leány, mióta ezen a napon Mirkót megpillantotta. Már csak apjuk beleegyezését kellett elnyerniük. Abban sem volt hiba, miután a gyémántot megmutatták nekik. A két öreg zsugori azon nyomban békét kötött egymással. A sziget pedig nem került egyik országhoz sem, hanem az ifjú pár kapta meg nászajándékba. Építettek rajta egy takaros kastélyt, s abban éltek boldogan sok-sok éven át.

Mikor szüleik elhunytak, s Mirkóból király, Mirindából pedig királynő lett, a két országot egyesítették. Erős és gazdag birodalom született így, talán ti is tanultatok róla az iskolában, Diamantia lett a neve.
Ne higgyétek azért, hogy Mirkó és Mirinda dúskált a kincsekben, s éjjel-nappal csak gyémántokat varázsolt. Tudták jól, hogy a csoda attól csoda, a varázslat attól varázslat, hogy csak nagyon ritkán történik meg. Olyankor, amikor igazán szükség van rá.

Így aztán Mirkó király és hitvese csak néhanap sétált le a folyópartra. Ha szerelmükre, hűségükre bármi árnyék vetült, csak felemeltek egy kavicsot, és összekulcsolták a kezüket. Amikor a kavics ragyogó gyémánttá változott, tudták, hogy nincs okuk kételkedni a másik érzelmeiben. Hiszitek-e, vagy sem, de a varázslat mindig sikerült nekik, hosszú, boldog életük utolsó pillanatáig.