Miért nincs a szúnyognak diplomája?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon kicsi és nagyon buta szúnyog. Most biztos azt mondjátok, egyik szúnyog sem egy lángész. Ez igaz, de ez egy kivételesen ostoba jószág volt. Köztudott, hogy minél butább valaki, annál okosabbnak hiszi magát. Ez a szúnyog akkora zseninek képzelte magát, hogy amint módja nyílt rá, beiratkozott a rovarok egyetemére.
Már az első szemeszter végére kiderült, hogy a matematikával hadilábon áll. Az hagyján, hogy nem tudott megoldani egy másodfokú egyenletet. Ez a feladat még egy lónak, vagy a kutyának is gondot okoz, pedig azok rendkívül értelmes állatok. A kis szúnyog azonban a legegyszerűbb matematikai kérdésekre sem tudott válaszolni. Nem csoda, hogy mikor elérkezett a vizsga ideje, remegő szárnyakkal röppent be Zümür professzor szobájába, egészen pontosan egy pünkösdi rózsa kelyhébe.
A matematika professzora egy jókora poszméh volt, kinek azonban félelmetes külseje vajszívet takart. Ahogy ő mondta: „Ne féljenek tőlem, nem a szívem szőrös, csak a potrohom.”
A kis szúnyogot is jóindulattal fogadta a vizsgán, leültette egy porzóra, megkínálta friss harmattal, aztán atyai hangon megkérdezte:
- No és mi a neve, fiam?
Talán Zümür professzor sem gondolt bele, de ez egy borzasztó nehéz matematikai kérdés volt.Az a helyzet ugyanis, hogy a szúnyogoknak nincs rendes nevük, mint a János, vagy a Lujza, de még olyan állatnevük sincs, mint a Bodri, vagy a Deres. A szúnyogok olyan töméntelen sokan vannak, hogy annyiféle név nincs is a naptárban. Így aztán, mikor megszületnek, egyszerűen egy sorszámot kapnak, és az lesz a nevük. A legtöbb szúnyog meg tudja jegyezni a saját sorszámát, de a mi kis buta szúnyogunknak már ez is gondot okozott.
- Hétmillió-ötszáz… nem, hatszáz…nem, hétmilliárd, vagyis talán hét biliárd… és még sok szám… és a vége az három – felelte zavarodottan, és lesütötte a szemét.
A jó lelkű professzor megsajnálta a szerencsétlen kis szúnyogot, és kegyesen azt mondta:
- Nincs oka az izgalomra, kedves Hétbiliárd. Ugye megengedi, hogy ezen a becenéven szólítsam?
A kis szúnyog örömmel beleegyezett, hogy ez legyen a beceneve, így ezentúl mi is így fogjuk hívni őt ebben a mesében.
-Akkor, kedves Hétbiliárd, íme az első kérdés. Arra feleljen nekem, hány lába van egy légynek?
Töprengett erősen Hétbiliárd, tekingetett jobbra, balra, de egyetlen légy sem volt a közelben, hogy a lábait megszámolhassa.
Látta a professzor, hogy vizsgázója milyen bajban van, hát segített egy picit.
- Nem olyan nehéz kérdés ez, fiam. A légynek éppen annyi lába van, mint egy szúnyognak.
Körbefordult gyorsan Hétbiliárd, de szúnyogot sem pillantott meg sehol. Csak ketten voltak a kehelyben, ő és Zümür professzor.
- Ej, hát ne izguljon annyira - nyugtatta a jó öreg poszméh az összeomlás szélén álló Hétbiliárdot.
- A végén az izgalomtól azt sem fogja magáról tudni, hogy szúnyog-e, vagy katica.
- Szúnyog vagyok, az biztos – jelentette ki Hétbiliárd, és ahogy ezt kimondta, egyszeriben felderült a képe. Rájött, hogy elég a saját lábait megszámolnia, s már meg is lesz az eredmény. El is kezdte nagy igyekezettel a számolást, először sorra vette a bal lábait.
- Ez akkor egy, ez meg kettő, ezzel együtt három.
Következtek volna a jobb lábai, de itt elakadt, mert elfelejtette, melyik szám is jön a három után.
- Ez a kis gacsos lábam itt a… a következő szám… ami nem az öt… - makogta kétségbeesve.
- Négy – súgta a professzor, de a kis szúnyog ezt nem hallotta jól a saját szipogásától.
- Igen...,tudom, a légy, ez a kérdés…, de sajnos fogalmam sincs hány lába van.
Szegény Hétbiliárd olyan zokogásba tört ki, hogy Zümür professzor is egészen elérzékenyült. De bárhogy sajgott a poszméh cseppet sem szőrös szíve, a szúnyogot meg kellett buktatnia.
- Menjen haza fiam, és gyakorolja még egy kicsit a számolást. Aztán igyekezzen vissza a pótvizsgára, mert amint a pünkösdi rózsa szirmai lehullanak, bezár az egyetem.
Hétbiliárd egy közeli istállóban lakott a szénapadláson. Nagy búsan tért haza a vizsgáról, legszívesebben elbujdokolt volna szégyenében. Ám amint beröppent a szellőző ablakon, szembe találkozott Bömbörővel, a bögöllyel.
- Mit lógatod a szívókádat, komám? – kérdezte a bögöly.
Hétbiliárd elpanaszolta, hogy megbukott a vizsgán, s amilyen nehezen megy a fejébe a matematika, nem is lesz soha diplomája.
- Ej, hát van erre egy egyszerű megoldás! – nevetett Bömbörő. –Nincs más dolgod, mint hogy mostantól csakis okos állatok vérét szívjad. A vérükkel együtt a tudásuk is a fejedbe száll majd.
Csodálkozott Hétbiliárd, nem nagyon hitte, hogy ez lehetséges.
- Márpedig ez így igaz – erősködött a bögöly. – Én is így szereztem diplomát a múlt hónapban.
Erre már nem tudott mit mondani a buta kis szúnyog, hiszen Bömbörőnek tényleg volt diplomája. Korommal volt az egyik szárnyára írva, virágmézből nyomták rá a pecsétet.
- És melyik állat olyan okos, hogy még a matematikához is ért? – kérdezte Hétbiliárd.
- A legokosabb állat az ember – felelte a bögöly. – Közülük is azok a legokosabbak, akik könyveket olvasnak, és kopaszodik a fejük. Legalább is én így tapasztaltam.
Másnap reggel a kis szúnyog nekivágott a nagyvilágnak. Szentül megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg egy nagyon okos ember véréből nem lakmározhat.
Először is a közeli faluba repült, ott is egy veteményes kertbe. Egy idős férfi kapált ott nagy szalmakalapban, a répa közül a gyomot irtotta. Hétbiliárd nem látta, hogy kopaszodik-e, de azt hamar megállapította, hogy ez egy elég buta ember.
„Órák óta csapkod azzal a szerszámmal, s mégsem sikerült egy répát sem kiszednie a földből. Eszébe sem jut, hogy kézzel milyen könnyen kihúzogathatná őket.”
Hétbiliárd gyorsan továbbröppent, s a ház tornácán egy asszonyt pillantott meg, aki a gyermekét ringatta a bölcsőben. Egy altató dalt dúdolt halkan, s ahogy szundikáló gyermekében gyönyörködött, szelíden mosolygott.
„Na, ez aztán a buta ember.” – gondolta a szúnyog. „Látom, hogy rabszolgája annak a másiknak, aki a párnák közt fekszik, és ő mégis örömét leli benne.”
Hétbiliárd leereszkedett a bölcső szélére, s figyelte az alvó kisbabát. Nézte a baba kis kopasz fejét, elégedett mosolyát, és azt gondolta:
„Na, ez tényleg érti a módját, hogyan kell élni. Nagyon okos lehet, ha ilyen sokra vitte. Pont ilyen embert kerestem.”
Odaszállt a csecsemő gömbölyű pofijára, elhelyezkedett, és készült szívókáját beleszúrni a puha bőrbe. Ám a baba váratlanul felsírt, kis kezével kapálódzni kezdett, s Hétbiliárd ijedten odébb röppent.
- Huh, majdnem hibát követtem el! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Mégsem okos ember ez, hiszen megvan mindene, és ennek ellenére keservesen bömböl.
Harangoztak, és a kis szúnyogot izgatta, honnan jön a hang. Felrepült a domb tetejére, s ott egyenesen belibegett a templom nyitott ajtaján.
Egy csomó ember térdepelt odabenn, és imádkozott. Sokuk előtt imakönyv hevert a padon, Hétbiliárd biztos volt benne, hogy most aztán csupa okos ember közé keveredett. Csakhamar ki is nézett magának egy gusztusosan világító kopasz fejet. Már éppen rá akart szállni a csupasz tarkóra, mikor az ember felállt, s a pap elé járult, hogy az áldozati ostyát magához vegye. Ugyanígy cselekedtek a többiek is.
- Hiszen ezek rém ostobák! – álmélkodott a szúnyog. – Képesek voltak ezért a csöpp alamizsnáért órák hosszat térdepelni? Szerencse, hogy nem csíptem bele egyikükbe sem! Lehet, hogy csak még butább lettem volna tőle.
Szedte a sátorfáját Hétbiliárd, s meg sem állt a legközelebbi városig. Ott sorra berepült a házakba, hátha az egyikben rátalál egy igazán okos emberre.
Kezdetben nem járt szerencsével. Járt a péknél, a suszternél, sőt a szabónál is, de egyiket sem vélte elég okosnak.
„Ebben a városban mindenki tökkelütött” – dühöngött magában. „Az emberek éjt nappallá téve dolgoznak, aztán mikor elkészülnek valamivel, egy kenyérrel, egy cipővel, vagy egy ruhával, azt odaadják valaki másnak. Ennél nagyobb ostobaságot még nem is láttam.”
A következő ház kertjében egy festő elmélyülten dolgozott. Egy olajfestményen a kert végében álló diófát örökítette meg. Mikor a kép elkészült, bevitte a szobába, és kiakasztotta a falra. A szúnyog ezen úgy kacagott, hogy majd megszakadt belé.
- Hát ennek már teljesen elment a józan esze! Hisz bármikor láthatja azt a fát, ha kinéz az ablakon! Minek kellett erre a festéket pazarolnia!
Már esteledett, s Hétbiliárd kezdte elveszíteni a reményt, hogy sikerül okos embert találnia. Ám akkor észrevette, hogy az egyik magas ház kis padlásszobájának ablakából fény szűrődik ki. Beröppent az ablakon, s nagyot dobbant a szíve, mert a szoba telis-tele volt könyvekkel. A falakon a polcok majdnem leszakadtak a sok könyv súlyától. A padlón is akkora halmokban álltak a könyvek, hogy lépni nem lehetett tőlük. A sarokban pedig egy férfi ült öreg karosszékében, s egy mécses pislákoló fényénél vaskos lexikont tanulmányozott. Mögötte fekete tábla volt a falra szögezve, s a tábla sűrűn tele volt írva furcsa jelekkel. Időnként a férfi felugrott a székből, felkapta a krétát és a szivacsot, letörölte a tábla egy részét, majd újabb jeleket rajzolt a régiek helyébe.
- Ez az! – lelkendezett Hétbiliárd. – Ez az én emberem! Igaz, még nem túl kopasz, de a homlokából már kikopott az összes haj. És hogy nagy tudós, az bizonyosan látszik.
Leszállt a szúnyog a férfi homlokára, megkereste a legpuhább bőrdarabot, és jó erősen belecsípett. A férfi annyira elmerült egy matematikai probléma rejtelmeiben, hogy semmit sem vett észre. Már reggel óta a megoldás közelében járt, de valahol a gondolatmenete mindig zsákutcába futott.
A szúnyog jóízűen belakmározott, aztán kipróbálta, mire megy az így szerzett nagy tudással.
- Tehát mi is jön a három után? – töprengett. – Nem az öt, sem a hét, vagy a nyolc. Nem jöhet más, csakis a négy! Azt követi az öt, annál eggyel több a hat. Világos, hogy a légynek éppen hat lába van!
Hallatlan boldogság töltötte el Hétbiliárdot. Biztos volt benne, hogy most már átmegy a vizsgán. S ha átmegy, megkapja a diplomát is. Igaz, nem lesznek benne túl jó osztályzatok. Sőt, kifejezetten gyenge eredmény kerül majd bele.
Hirtelen a kis szúnyog parányi lelkét elöntötte a vágy, hogy ő legyen a legjobb tanuló, az osztályelső. Fogta magát, és megint belecsípett a tudós ember homlokába. Kiszívott annyi vért, amennyit csak bírt. Pihennie kellett utána, hogy a sok táplálékot, és az ezzel jött tudást mind megeméssze. Mikor kipihente magát, ismét próbára tette elméjét, hogy lássa, parányi esze mennyit gyarapodott.
- A háromszög szögösszege száznyolcvan fok. A kör kerületét úgy kapjuk, hogy az átmérőt megszorozzuk pivel. A teljes nevem pedig Hétmilliárd-hatszáztizenyolcmillió-ötszáznégyezer-kilencszázhetvenhárom.
Ezt mind egy szuszra elhadarta Hétbiliárd, akinek most már végre a valódi nevét is megtudtuk. El volt telve önmagától, máris indult volna haza, hogy Bömbörőnek eldicsekedjen elképesztő tudásával. Már éppen készült elrugaszkodni az ablakpárkányról, mikor eszébe villant, hogy talán Zümür professzor még mindig okosabb nála.
Úgy döntött, hogy ezt nem hagyhatja. Itt a páratlan lehetőség, hogy ő legyen a legokosabb rovar az egész világon. Visszaszállt hát a férfi homlokára, és harmadszor is belecsípett. S miközben szívta magába a tudós vérét, már pörgött az agya, s próbálgatta, milyen újabb tudás birtokába jutott.
- A másodfokú egyenletet úgy oldjuk meg ...slukk…, hogy a diszkrimináns négyzetgyökéből…slukk…, illetve annak mínusz egyszereséből…slukk… kivonjuk az első fokú tag együtthatóját, és…
Néhány perc alatt ilyen messzire jutott Hétbiliárd a matematika rögös útján. Egyetlen apró lépésre volt attól, hogy a világon az első szúnyog legyen, aki meg tud oldani egy másodfokú egyenletet. Szinte karnyújtásnyira volt egy fényes diplomától. Ám abban a pillanatban a tudós hirtelen megtalálta a problémára a megoldást. Fejében a kusza mozaikok összeálltak, s a matematikai tételek homályos útvesztőjéből elméje kijutott a ragyogó tiszta világosságra.
- Ó, hát persze! – kiáltott fel szinte önkívületben. – Micsoda balga voltam, hogy erre eddig nem gondoltam!
S megmámorosodva a sikertől, széles tenyerével a tudós hirtelen a homlokára csapott. Egyetlen akaratlan mozdulat volt ez, mely szempillantás alatt véget vetett Hétbiliárd álmainak. Sőt véget vetett magának a buta kis szúnyognak, s ezzel véget vetett az egész történetnek is.
Mert ha a szúnyog a tudós homlokán szét nem kenődött volna, az én mesém is tovább tartott volna.