Az ördög aranyszája 2
Előzmény: A fakopáncsok üzenete
2. rész: Az elhagyott bánya titka
A barlangból három irányba is vezettek oldaljáratok. Volt Áronnál egy iránytű, azt elővette, s megnézte, melyik folyosó indul a hegy belsejébe.
Órákon át barangolt az üregek és járatok útvesztőjében. Sok barlangot és folyosót a természet gondos keze alakított ki évmilliók során, fényes simára gömbölyítve mindenhol a falakat. Más járatok csákányok, vésők nyomait viselték, éles, csipkézett szélű hasadékokon kellett Áronnak átbújnia. Ha elágazáshoz ért, jelzést vésett a falba, hogy később az aknához visszataláljon. Jól kifundálta ezt, s tartotta magát hozzá, mígnem egy oldalsó járatban távoli mozgó fénypontot pillantott meg. A fény után vetette magát, s többé már nem volt ideje jelzéseket tenni. Fejben próbálta megjegyezni az útirányt.
A fénypont sebesen mozgott, néha eltűnt kis időre, majd ismét felbukkant. Végül Áron egy olyan üregbe ért, ahonnan hét irányba is vezettek kerek nyílások. Az egyik ilyen lyukból hirtelen forró fuvallat csapott ki, s eloltotta a fiú lámpását. Teljes sötétség borult Áronra, egy koporsóban elföldelve sem lehet sötétebb. Ahogy ott ált megdermedve, neszezés, suhogás, morgás támadt körülötte, majd a következő pillanatban száz fáklya remegő fénye gyulladt fel szerte mindenfelé.
Apró lények izgő-mozgó hada vette körbe a fiút, a legmagasabb lény is csak a derekáig ért. Áron álmélkodva nézte őket, még sosem látott hasonló szerzeteket. Majomszerű teremtmények voltak, de hosszú, hegyes fülüket mintha a nyulaktól vették volna kölcsön. Csupasz testüket szinte mindenütt rövid, fekete szőr borította, csak arcukon és tenyerükön bukkant elő szürkésfehér bőrük. A legtöbb lény hosszú, kétágú dárdát tartott a kezében, s akik a legközelebb álltak, harciasan döfködtek Áron lábikrája felé.
- Hát ti kik vagytok? – kérdezte a fiú, de válasz nem érkezett. A fekete szőrmókok úgy vartyogtak, mint a békák, nem értették az emberi beszédet. Elkezdték Áront az egyik irányba taszigálni, dárdáik szúrása sajgott, mint a darázscsípés. A fiú háta mögé hajította kialudt lámpását, aztán hagyta, hogy a lények terelgessék őt.
Zegzugos, alacsony járatokon haladtak végig, Áronnak meg kellett görnyednie, nehogy fejét beverje. Nagy sokára egy magasabb terembe értek, s ott végre felegyenesedhetett. Ez a terem körbe ki volt világítva fáklyákkal. A terem közepén párnák között egy szemlátomást idős lény trónolt. Ennek a szőre ezüstszürke volt, arcát pedig ezer ránc borította. Nyakában egy arany karikát hordott, Áron biztosra vette, hogy az uralkodó előtt áll.
A fiú illedelmesen meghajolt az uraság előtt, s azon töprengett, hogyan fogja neki elmagyarázni, miért is jött. Ám még mielőtt bármit is szólhatott volna, az egyik oldalsó folyosóról egy leány bújt be a terembe. Nagyot dobbant Áron szíve, mert Marinka volt az, sápadtan, soványan, piszkos, szakadt ruhában. Hosszú haja csapzottan, kócosan lógott a vállára, de bogárszeme ugyanúgy fénylett, mint annak előtte.
Futott volna a fiú Marinkához, hogy átölelje, ám a leány, mintha észre sem vette volna őt, az uralkodó mellé lépett. A vénséges figura fennhangon karattyolt valamit, s mikor elhallgatott, Marinka megszólalt.
- Őfelsége, Hetedik Kruttyon, minden koboldok örökös királya azt kérdezi tőled, idegen, honnan jöttél, és mi célból merészkedtél a birodalmába.
Eltátotta Áron a száját, hisz koboldokról eddig csak a mesékben olvasott. De az is csodálatos volt, hogy Marinka érti a beszédüket. Mikor a fiú összeszedte a gondolatait, azt felelte:
- Hiszen én vagyok az, Marinka, az édes bátyád. Hát nem ismersz meg? Azért jöttem, hogy téged hazavigyelek.
A leány rezzenéstelen arccal hallgatta Áron szavait, majd két kezéből szája előtt kagylót formázva olyan vartyogásba kezdett, mintha maga is született kobold lett volna.
Kruttyon király láthatóan izgatott lett Marinka szavaitól, a párnákat össze-vissza gyűrögette maga alatt. Ismét hosszú monológot mondott, s utána Marinka ezekkel a szavakkal fordult a fiúhoz:
- Nehogy eláruld, Áron, hogy ismersz engem. Arra felelj, van-e nálad üveggolyó.
- Mindet elhoztam, itt van a tarisznyámban – felelte megkönnyebbülten Áron. Nagy kő esett le a szívéről, mikor világossá vált, hogy kishúga megismerte őt.
- Vegyél elő egyet, és tedd a király lába elé. De ügyes legyél, meg ne lássák, hogy több is van nálad.
Áron úgy tett, ahogy a leány mondta. A király felemelte a magasba az üveggolyót, s diadalmasan szónokolt. A koboldok valósággal eltaposták egymást a teremben, hogy minél közelebbről láthassák a fényes holmit. Néhány perc után az uralkodó elhallgatott, a golyót párnái közé rejtette, és ráült.
- Jól van, Áron, nem ölnek meg téged – mondta akkor Marinka. – Most elvezetnek majd az alvóhelyedre, és holnap a szolgálatukba állsz. Ne ellenkezz velük, hamarosan ismét találkozunk, és akkor mindent megmagyarázok.
Úgy történt, ahogy Marinka mondta. Áront egy másik üregbe vezették, ahol a földön dohos szalmakupacok hevertek. Leült az egyik ilyen kupacra, és várakozott. Nem tudta már, reggel van-e, vagy este, azt sem, merre lelné ebből a föld alatti labirintusból a kijáratot.
Kis idő múlva lépések zaja törte meg a csendet. Az egyik folyosón gyerekek tűntek fel, majd egy másik járaton át megérkezett Marinka is. Hatan voltak összesen, négy fiú és két lány, Áronnál mind fiatalabbak. A legkisebb nyolc éves lehetett. Sorra bemutatkoztak, közöttük volt Petruska is, Kolomán apó unokája. Áron is elmondta néhány szóval, kicsoda ő és hogy került ide, s ezután végre Marinkát is átölelhette.
- Nem sejthetik, hogy ismerjük egymást – mondta a leány. – Akkor rájönnének, hogy szökni készülünk. Azt mondtam a királynak, nagy tudós vagy, aki gyémánt gyöngyöket keres a föld alatt.
- Gyémánt gyöngyöket? – hüledezett Áron.
- Nagyon buták, csak az aranyat ismerik. Az üveggolyót gyémántnak hiszik.
- Arany? Hát tényleg van itt arany?
- Ha nem lenne, nem tartanának itt fogva minket.
Koboldok közeledtek éktelen csörömpöléssel. Egy bádog kannát vonszoltak maguk után. Az üreghez érve Marinka lába elé gurították, és elmentek.
- Ez az egyetlen ennivalónk – mondta Marinka. – Valami pép, amit gombákból, zuzmókból főznek. Ha nem dolgozunk jól, ennyit sem kapunk.
Beleszagolt Áron a kannába, elfintorodott, aztán elővette tarisznyájából az összes elemózsiát, mit magával hozott. Kenyeret, sajtot, kolbászt, hagymát. Rávetették magukat a gyerekek, percek alatt mindent befaltak.
- Most meséld el, Marinka, hogyan kerültél ide – kérte Áron, mikor a vacsorával végeztek.
- Útközben elmondok mindent – felelte a leány.
Fogta Marinka a kannát, a tartalmát kiöntötte egy sarokba, aztán intett Áronnak, hogy kövesse. Végigmentek egy folyosón, hol egy csapat kobold őrködött. Marinka vartyogott valamit, és a kannára mutatott, mire átengedték őket.
- Csak azt mondtam, hogy vízért megyünk – magyarázta a leány. – Oda nem jönnek utánunk, irtóznak a víztől. Igazából nem is fekete lenne a bundájuk, hanem zöldes, ha egyszer végre megmosakodnának. De soha nem tesznek ilyet.
Kis idő múlva egy olyan magas barlangba értek, melynek teteje a sötétségbe veszett. A barlang egyik falán a repedésekben víz csordogált. Odaállították a kannát, ahol legerősebb volt a vízsugár, s Marinka így szólt.
- Nézz fel, Áron a fejed fölé, és mondd el, mit látsz!
Ahogy a fiú felfelé pillantott, egy apró fénylő pontot vett észre. Nagyon távolinak tűnt, sokkal távolibbnak, mint amilyen magas a barlang lehetett.
- Olyan, mint a hajnalcsillag az égen – felelte Áron.
- Az ott a felszín. Ha fényt látsz, odakinn nappal van. Amikor a vihar volt, egy tölgyfa alatt bújtam meg. A szél kidöntötte a fát, s ahogy a gyökerei a földből kiszakadtak, megnyílt ez a kürtő. Beömlött a víz és a sár, és az áradat engem is besodort ide a föld alá. A koboldok megmentettek, de a foglyuk lettem. Azt hittem, nincs menekvés.
- Te voltál itt az első ember?
- Igen, de azután újabb és újabb gyerekek kerültek ide. A koboldok ravasz módszerekkel csalják ide őket. Az a dolgunk, hogy az ércekkel teli kocsikat elhúzzuk. Egy nyolcéves kislány is sokkal erősebb, mint egy felnőtt kobold. Azután megjött Petruska. Ő otthonról szökött meg. Nagyapja sokat mesélt neki a régi aranybányáról, és aranyat akart keresni. Szerzett kötelet, és lemászott az ördög arany száján. Petruska mondta, hogy így hívják azt az aknát. Egy felső tárnában találtak rá a koboldok. A kötelet felgyújtották, hogy meg ne szökhessünk.
- Na és az üzenetek? Kaptam tőled üzeneteket, így találtam ide.
- Egyszer, mikor vízért jöttem, halk kopogás ütötte meg a fülem. Rájöttem, hogy a kürtőn át kívülről jön a hang. Azt gondoltam, talán emberek, akik minket keresnek, és a sziklán visszakopogtam. Azóta minden nap kopogok, amikor vízért jövök. Mindig ugyanazokat a szavakat, hátha meghallja valaki.
- Tudom – mondta Áron. – Arany, száj, ördög.
- És üveggolyó – tette hozzá Marinka. – Hihetetlen, hogy éppen te hallottad meg a kopogásom.
- Nem én, hanem a harkályok – felelte mosolyogva Áron. – Tán korhadásnak indult az a kidőlt fa, s a harkályok férgeket kerestek a repedéseiben. Sokszor visszajárhattak, és közben megtanulták a kopogásodat.
Visszatértek a vízzel a többi gyerekhez, s összedugták a fejüket. Újra átbeszélték, hogyan fognak megszökni.
- A csapda készen áll, de odatalálunk-e a kötélhez, melyen leereszkedtél? – kérdezte Marinka. – Túl messze van, egyikünk sem járt még arrafelé.
- Egy ideig jeleket véstem a falra, de aztán már nem volt rá idő. Nem is tudom, merre induljunk – sóhajtott Áron.
Miután nyugovóra tértek, a fiú még sokáig forgolódott, nem jött álom a szemére. Aztán úgy tűnt neki, csak egy pillanatra nyomta el az álom, s máris nagy dérrel-dúrral a koboldok mindenkit felébresztettek.
Kruttyon király ott toporgott az egyik bejáratánál, és folyamatosan vartyogott.
- Őfelsége azt akarja tudni, hogyan fogod megtalálni a gyémánt gyöngyöket – tolmácsolta Marinka a király szavait.
- Mondd neki, hogy egy bűvös eszköz van nálam, ami megmutatja a gyöngyök helyét – felelte Áron. Elővette az iránytűt, és a király kezébe nyomta. Az uralkodó le volt nyűgözve, és követelte, hogy azonnal induljanak el gyöngyöket keresni.
- Nem bánom - felelte a fiú. – De a többi gyereknek is jönnie kell. Szükség lehet az erejükre, ha akadályba ütközünk.
A királynak nem volt ellenvetése, elindultak mindannyian a zegzugos járatokon. Elöl ment Áron, mögötte Marinka, utána a többi gyerek. Őket a koboldok követték, Kruttyon király és harminc hűséges testőre. Áron úgy tett, mintha az iránytű vezetné őket, valójában Marinka súgta meg mindig, hogy merre forduljanak.
Egy csillámló falú tárnán haladtak végig, ott egy csapat kobold éppen nekiállt fejteni az aranyos színű ércet. Jobbra fordulva átmásztak egy szűk hasadékon, és egy kerek barlangba jutottak. Szemközt nagyobbacska szikladarabok hevertek a fal mellett. Áron rámutatott az egyik sziklára, a gyerekek nekiveselkedtek, s a követ odébb hengerítették. A szikla mögül egy kis nyílás bukkant elő, akkora, hogy Áron négykézláb éppen át tudott bújni rajta. Egy másik barlangba került, melyből egyéb kijárat nem nyílt semerre. Elővette a fiú az összes üveggolyót, s mindenfelé szétszórta azokat a földön. Aztán egyet kezébe véve visszamászott a nyíláson.
Mikor a király megpillantotta a csillogó golyót, felsikoltott örömében, s testőreit félrelökve berohant a nyíláson át a barlangba. Most lett csak határtalan a boldogsága, mikor a temérdek „gyémánt gyöngyöt” megpillantotta. Éktelen óbégatásba kezdett, mire testőrei eszüket vesztve egytől egyig utána futottak. Mikor már mind egy szálig a barlangban voltak, a gyerekek megragadták a sziklát, s a nyílást visszazárták vele. Minden követ, amit még találtak, odahordtak torlasznak, aztán elindultak visszafelé.
A tárnában a koboldok addigra már telerakták az ott álló kerekes kocsikat aranyérccel. Marinka megragadott egy kocsit, és húzni kezdte kifelé. Ugyanígy cselekedtek a többiek is. Az őrök mindenhol átengedték őket, hiszen a gyerekek csak azt tették, ami rendesen a dolguk volt. A folyosón, amin mentek, forró, száraz szél fújt velük szemben, valósággal égette a bőrüket. A hőség fokozódott, s pár perc múlva egy szakadékhoz értek, melynek alján izzó fém kavargott.
- Ez az olvasztó kemencéjük, ide kell öntenünk a kocsik tartalmát. De ma kicsit másképp lesz.
Így szólt Marinka, azzal az egész kocsit rakományával együtt belökte a szakadékba. A többiek követték a példáját.
- És most keressük meg az ördög arany száját, de igyekezzünk, nincs sok időnk – vezényelt a kislány.
Várakozással néztek Áronra, aki rövid töprengés után így szólt.
- Idefele jövet egy olyan terembe jutottam, amelynek hét kijárata is volt. Az nem lehet messze, ott is éreztem ezt a forróságot.
- Azt a helyet én ismerem! – kiáltott fel Petruska. – Jártam ott egyszer, mikor kiutat kerestem.
Nekilódultak, s kis idő múlva ott álltak a terem közepén. Eddig hát eljutottak, de hét irányba is tovább mehettek onnan. Áron végigjárta a folyosókat, s az egyikben meglelte eldobott lámpájának a darabjait.
- Gyertek, erre vezet az út! – mondta magabiztosan.
Ekkor távoli zajongás, sipítozás hangja ütötte meg a fülüket.
- Felfedezték a szökésünket – mondta Marinka. – De semmit sem tehetnek, csak Kruttyon király adhat ki parancsot az üldözésünkre. Biztonságban vagyunk, amíg ő ki nem szabadul.
Szedték a lábukat, most már Áron mutatta a helyes irányt. Fellélegzett, mikor végre egy olyan elágazáshoz értek, ahol megpillantotta saját jelzését a falon. Innen már nem tévedhettek el.
Jó három óra erőltetett menet után megérkeztek az akna aljához. A kötél ott lógott, ahol Áron hagyta, a koboldok nem fedezték még fel. Előkapta a fiú a kalapácsát, s kopogtatni kezdett a falon.
„ Megjöttünk szerencsével ” – küldte az üzenetet.
„ Istennek hála ” – érkezett a válasz.
Sorra felkapaszkodtak a kötélre, Áron mindegyiküknek megmutatta, hogyan akassza be kezét, lábát, a legkisebbeket levetett ingével oda is kötözte. Mikor ezzel megvoltak, a fiú újra kopogtatott a barlang oldalán:
„Indulhat a csörlő!”
Pár pillanat múlva a kötél megrándult, s ők szépen emelkedni kezdtek. Éppen elérték a nyílást, ahol az akna a barlang tetejét áttörte, mikor odalenn megjelent a kobold király és az összes testőre. Hamarabb kiszabadultak a kelepcéből, mint azt a gyerekek remélték.
Kruttyon király magából kikelve sipítozott, a testőrök pedig mászni kezdtek felfelé a barlang falán. Mászásban páratlanul ügyesek voltak, hosszú, karmos ujjaikkal bárhol meg tudtak kapaszkodni. Még az sem hátráltatta őket, hogy egyik kezükben dárdát, vagy fáklyát szorongattak. Egyre közelebb értek a gyerekekhez, Áron, ki legalul függeszkedett a kötélen, a kalapácsával hadonászva próbálta távol tartani őket. Egyszer csak Petruska felkiáltott.
- Ó, jaj, idefenn is százával vannak!
Közeledtek a bánya szintekhez, s a tárnákból is koboldok özönlöttek az aknába. Néhányan már rá is ugrottak a kötélre, s fáklyáikkal próbálták azt felgyújtani. A kötél füstölni kezdett. Látta Áron, hogy nagy a baj. Még ha a koboldokkal meg is birkóznak, lezuhannak mind, ha a kötél elszakad. Töprengett a fiú, hogyan olthatnák el a tüzet, s eszébe jutott, amit Kolomán apó mondott. Sebesen kopogtatni kezdett hát az akna oldalán:
„Ég a kötél! Itassa meg az ördögöt, de rögtön!”
Meghallotta odafenn az apó a kopogást, odaugrott a vaskerékhez, s a zsilipet egészen leeresztette. A patak vize kilépett az árokból, befolyt a gerendák között, s zuhatagként ömlött le az aknába. A tűz nyomban kialudt, a koboldok pedig, ahogy víz érte a bundájukat, visítva menekülésre fogták a dolgot. Pár perc múlva a gyerekek elázva, de épségben felértek a felszínre.
Határtalan volt a faluban az öröm, mikor az örökre elveszettnek hitt gyerekek hazatértek. Karol és Márta zokogva ölelték magukhoz Marinkát és Áront, s nem győztek álmélkodni, mikor a gyerekek elmesélték történetüket.
A bányászok ettől fogva áradáskor mindig leeresztették a Csörgő-patak vizét az „ördög arany száján”. Néhány év múlva, mikor egy csapat bányász végre lemerészkedett az aknába, a koboldoknak márt hűlt helyét találta. A bányát hamarosan újra megnyitották, s nem sokkal később az aranyban bővelkedő ércet is meglelték.
A falu a vidék leggazdagabb települése lett, az emberek ma is békességben, boldogságban élnek arrafelé. Ha neked is aranyra fáj a fogad, keresd csak fel a Csörgő-patakot, s ereszkedj le az „ördög arany száján” a mélybe. Sokan megteszik nap, mint nap, s hajuk szála sem görbül már. De biztos, ami biztos, vigyél azért magaddal egy marék üveggolyót is.