Oblakánia

Hogyan mentette meg Oblakániát a manók álma?

Réges-régen történt mindez, amikor a Télapó még meg sem született, s a manók szabadon éltek a sarkvidéken. Halásztak, vadásztak, nem kellett nekik naphosszat játékokat gyártani haszontalan gyerekek számára.

Volt ebben az időben egy ország, errefelé, ahol mi is élünk. Úgy hívták, Oblakánia, ami az ő nyelvükön Felhőországot jelentett. Képzeljétek el, ebben az országban soha, de soha nem sütött ki a nap. Amikor épp jó idő volt, s nem esett sem eső, sem hó, akkor is sűrű felhőgomolyagok takarták el a fényes napkorongot. Napsütés nélkül alig termett gabona a földeken, savanyúak, éretlenek maradtak a gyümölcsök. Oblakániában az emberek éheztek, sápadtak, betegesek voltak.

Egy napon a király magához hívatta mind a négy fiát, és azt mondta nekik.

- Gyermekeim! Megöregedtem, haldoklom, akár csak az egész ország. De úgy szeretném végső álomra hajtani a fejem, hogy azt látom, népemnek még van remény. Ezért azt kérem tőletek, induljatok el a világ négy sarka felé, s keressetek gyógyírt az ország bajára. Aki szerencsével jár, s elhozza az országba a napsütést, az legyen halálom után az új király.

Összedugták a fejüket a testvérek, aztán a legidősebb, akit Vosztokárnak hívtak, így szólt:
- Megegyeztünk egymással felséges apám, s én kelet felé indulok. Hallottam, hogy hatalmas síkságok terülnek el arrafelé, s én vagyok négyünk közül a legjobb lovas.

A második testvér, akinek Zapador volt a neve, ezt mondta:

- Én a nyugati irányt választottam. Úgy tudom, arrafelé végtelen tengerek hömpölyögnek, s négyünk közül én vagyok legjártasabb a hajózás tudományában.

A harmadik fiú, Jugován herceg így folytatta:

- Én pedig felkeresem a messzi déli tájakat. Ha igazak a hírek, délen sűrű őserdők nőnek, melyek veszélyes vadállatokat rejtenek. S tudjátok, négyünk közül én bánok legügyesebben az íjjal.

- Ejnye, ti szívtelenek! – mérgelődött az öreg király. – Szegény beteges kisöcsétekre hagynátok az északi vidéket? Hisz arrafelé csak hó és a jég van! Hogyan birkózhatna ő meg vele?

- Nem kell, hogy Szeverka útnak induljon – felelte erre Vosztokár, a legidősebb fiú. – Hiszen északon úgysem találhat semmit.

- Nem is ért semmihez, amivel boldogulhatna – tette hozzá Jugován herceg.

- Csak a halál várna ott rá – bólogatott Zapador.

Szeverka herceg, a legkisebb fiú csakugyan véznább és gyöngébb volt, mint a többiek, de azért nagyon rosszul esett neki, hogy testvérei így semmibe vették. Összeszedte minden bátorságát, és azt mondta:

 

- Atyánk azt kérte, mind a négy irányba induljon valaki, hát én teljesítem a kérését. Elmegyek északra, lesz, ami lesz. És igenis van valami, amiben sokkal jobb vagyok nálatok!

 

Csodálkozva néztek testvérei a kis hercegre, nem tudták elképzelni, mire gondol.

- Én vagyok négyünk közül a legjobb zenész! – bökte ki büszkén Szeverka herceg, mire a többiek hangos hahotába törtek ki.

- No hiszen, ez aztán a hasznos képesség, zenélhetsz majd a saját temetéseden!

Másnap a négy fiú összecsomagolta a holmiját, és útnak indult. Szeverka nem vitt magával fegyvereket, de elpakolta kedvenc hangszereit, egy trombitát, egy hegedűt, meg egy pergődobot.

Telt-múlt az idő, hosszú hónapokon át semmi hír nem érkezett a hercegekről. Aztán egy napon futár érkezett a hírrel, hogy Vosztokár herceg kelet felől közeledik. A fiú, ahogy megérkezett, egyenesen a palotába sietett, s beszámolt édesapjának útjáról.

Elmesélte, miként kelt át a végtelen keleti sztyeppéken, hogyan küzdött meg tigrisekkel és vad tatár hordákkal, s hogyan jutott el végül a japán császár udvarába. Mikor idáig jutott, Vosztokár szolgái egy díszes amfórát hoztak be a terembe.

- A császár kertjében nőnek a legszebb, legillatosabb, legszínesebb virágok. Arrafelé is gyakoriak a zivatarok, ám mikor a virágok kinyílnak, a nap mindig fényesen ragyog az égen. Őfelsége barátsága jeléül ezt a virágmagvakkal teli amfórát adta nekem. Ha a magokat elvetjük, a kikelő virágok tán elűzik itt is az égről a felhőket.

Másnap gyors futárok az egész országban széthordták a magokat, s az emberek elvetették a kertjeikben. Egy-két hét múlva a magokból kis levélkék bújtak elő, aztán a növények szárba szökkentek. Virág azonban nem nyílott egyiken sem, s a nap sem bújt elő a felhők mögül. Vosztokár herceg útja nem járt sikerrel.

Néhány hét múlva megérkezett nyugat felől a második fiú, Zapador. Ő is elmesélte, milyen kalandokban volt része. Viharos tengereken kellett átkelnie, vérszomjas tengeri szörnyekkel, és veszedelmes kalózokkal kellett megvívnia, míg végül eljutott a maharadzsa szigetére.

- Ezen a szigeten millió színes pillangó röpköd a réteken. Néha ott is borús az ég, ám mikor a pillangók felszállnak, a nap mindig fényesen ragyog az égen. A maharadzsa barátsága jeléül egy sűrű szövésű ketrecet adott nekem, melyet megtöltött pillangókkal. Ha ezeket szabadon engedjük, tán elűzik itt is az égről a felhőket.

Ki is vitték azonnal a ketrecet a palota kertjébe, kinyitották, s a színes pillangók szétröppentek belőle minden irányba. Boldog volt az öreg király, mikor meglátta a levegőben a színes forgatagot. Azonban hamarosan eleredt az eső, a pillangók összecsukták szárnyaikat, s elrejtőztek. Meghúzták magukat a bokrokban, lapulevelek alatt, fák repedezett kérgében, s elő sem jöttek többé. Zapador herceg sem járt hát sikerrel.

Újabb hónapok teltek el, mire dél felől Jugován herceg felbukkant. Neki sem volt könnyű az útja. Kietlen sivatagon kellett átvágnia, mérges kígyókkal, oroszlánokkal kellett viaskodnia, így jutott el végül a szerecsen király országába.

- Ezt az országot sűrű erdő borítja, mert gyakran esik arrafelé az eső, akárcsak nálunk – mesélte Jugován herceg. – Ám az erdő tele van színes tollú énekesmadarakkal. Mikor a madarak dala felzendül, a nap mindig fényesen ragyog az égen. A szerencsen király barátsága jeléül egy láda madártojást ajándékozott nekem. Ha a madarakat kikeltetjük, énekükkel talán elűzik itt is az égről a felhőket.

Nosza, vitték a tojásokat a baromfiudvarba, dugdosták őket a kotlós alá, aztán reménykedve várták, mi lesz. Pár hét múlva meg is születtek a kismadarak, felröppentek az égre, aztán bevették magukat az erdőbe. Ott megbújtak a fák odvában, vagy a lombok között, mintha ott sem lennének. Hiába fülelt mindenki, a madarak dala nem csendült fel.

Hej, szomorkodott az öreg király, hogy három fia is kudarcot vallott. Már csak a kis Szeverka hercegben reménykedhetett, de neki hírét sem hallották. Lassan eltelt egy egész esztendő azóta, hogy a négy fiú útnak indult.

Egy szép napon aztán felcsendültek a harsonák, és a hírnökök jelentették, hogy Szeverka herceg észak felől felbukkant.

Alig lehetett ráismerni arra a kisfiúra, aki annak idején útnak eredt. Az eltelt év alatt Szeverka megerősödött, megférfiasodott. Egy csillogó zsákkal a kezében lépett a palotába, s ment egyenes a trónterembe. Ott már várt rá az öreg király, a testvérei, s az ország összes minisztere. Szeverka a zsákot édesapja lába elé helyezte, és belefogott ő is kalandos útjának elbeszélésébe.

- Bizony, nem volt gyerekjáték eljutnom a sarkvidékre – kezdte a herceg a történetet. – Végtelen hómezőkön kellett átkelnem, farkasok és medvék támadtak rám.

- S hogy tudtál a vadak elől elmenekülni? – csodálkoztak a testvérei.

- Nem menekültem én. Elővettem a pergődobot, s ütöttem, ahogy bírtam. Annak a hangjától mindegyik állat eliszkolt. Hanem egy idő után elfogyott az élelmem, és a tüzelőm is. Majdnem ott leltem a halálom a jég birodalmában, mikor apró emberek rám találtak. Manóknak nevezték magukat, olyan kicsik voltak, hogy csak a derekamig értek.

Összenéztek az emberek a trónteremben, senki nem akarta elhinni, hogy a sarkvidéken manók élnek.

- Hálni járt már belém a lélek, hát könnyen foglyul ejtettek, s a manókirály várába vittek. Ez a vár színtiszta jégből épült, s éppen az Északi-sarkon áll. Annak a tömlöcében raboskodtam sokáig. Tudnotok kell, hogy arrafelé fél évig tart a nappal, s fél évig az éjszaka. Nehéz követni az idő múlását.

- No és, mondd csak, fiam, hogy tudtál kiszabadulni? – kérdezte az öreg király.

- Az egyik fogva tartómnál megláttam a hegedűmet. Elkértem tőle, s eljátszottam rajta egy szép szerelmes dalt. Elámultak a manók, hisz addig csak egyféle muzsikát ismertek, jégcsapokat ütögettek egymáshoz, és annak a csilingelését hallgatták. Meghallotta a hegedűszót a manókirály, megtetszett neki, s azonnal elrendelte a szabadon bocsátásomat. Onnantól kezdve jó barátok lettünk egymással.

- Most már csak azt mondd el, kisöcsénk, mit hoztál manóföldről, abban a csillogó zsákban? – szólt közbe Vosztokár, a legidősebb fiú.

- Mindjárt rátérek arra is – felelte Szeverka. – A manókirálynak éppen akkor leánya született, s nagy ünnepséget rendeztek a jégpalotában. Na, azon hegedülhettem, míg a vonó ki nem rojtosodott. Az éjszaka közepén jártunk már akkor, de hónapok voltak még hátra a reggelig. Hanem a palotában mégis olyan nagy volt a fényesség, mintha csak nappal lenne. Akkor figyeltem meg, hogy a manók fényes zsákokat nyitogatnak ki, s a zsákokból színes fénysugarak törnek elő, melyek aztán keringenek a mennyezet alatt, s közben világítanak minden irányba. Megkérdeztem tőlük, hogy mi az, s azt felelték, azok a manók álmai.

Felhördültek a jelenlévők a teremben, mert ilyen sületlenséget még nem hallottak. Hogyan lehetne az álmokat zsákban tartani, mint a búzát, vagy a kukoricát?

- Megtudtam, hogy ezek a zsákok attól olyan fényesek, hogy a manó takácsok beleszövik a holdfényt az anyagába. Ezért nem tudnak az álmok a zsákokból kiszökni. Nappal a manók úgy alszanak, hogy ilyen zsákot húznak a fejükre. Nem is tudnának másként, hisz világosban nem esik jól az alvás. Ilyenkor az álmaik, melyek szép színesek, belekerülnek a zsákokba. Éjszaka, ha világosságra vágynak, csak kinyitnak egy zsákot, s hagyják, hogy az álom kiszökjön belőle.

- Hát éjszaka nem álmodnak a te manó barátaid? – szólt közbe Jugován herceg hitetlenkedve.

Szeverka megrázta a fejét.

- Az éjszakai álmok nem világítanak. Hanem ott tartottam, hogy hét napig tartott a palotában az ünnepség, s a karom is belezsibbadt már a sok hegedülésbe. Akkor a manókirály bejelentette, hogy vége a dínomdánomnak, kifogytak az álomzsákok. A sok álom, amit a hét nap alatt kiengedtek, addigra már mind kiszökött ajtón, ablakon, s odakinn kerengett a manóvár felett.
Kérdeztem a királyt, miért nem terelik vissza az álmokat a zsákokba, de azt felelte, ez lehetetlen. Én azért, azt gondoltam, teszek egy próbát.
 

Kiálltam a várfalra, elővettem a trombitámat, s eljátszottam rajta a takarodót, azt, amit a kaszárnyákban is szokás esténként. S ha hiszitek, ha nem, az égen kergetődző színes álmok meghunyászkodva mind visszatértek a zsákokba. Boldog volt a manókirály, ettől kezdve mindenkinek bőven jutott fény a fél évig tartó éjszakában.

- Akkor hát ebben a zsákban is ilyen színes álom van, fiam? – kérdezte az öreg király.

- A manókirály saját álma, édesapám. Ajándékba kaptam, mikor hazaindultam. Ha náluk elűzi a sötétséget, talán itt a mi földünkön is csodára lesz képes.

- S hogy lehet, hogy hazaengedtek téged? – hitetlenkedett az egyik miniszter. – Ki fog akkor nekik most már hegedülni, meg trombitálni?

- Megtanítottam őket muzsikálni, s ott hagytam nekik a hangszereimet. Csak a pergődobot hoztam haza, hogy a vadaktól a visszaúton védve legyek.

 Most, hogy Szeverka herceg mindent elmesélt, nem volt más hátra, mint hogy kinyissák a zsák száját. Kivonult a palota népe az udvarra, s ott a király ünnepélyesen elvágta a zsákot elkötő madzagot. Vártak, vártak, de a zsákból nem bújt elő semmi sem.

Kuncogtak Szeverka bátyjai, de az ifjú herceg nem jött zavarba. Gyorsan egy trombitát hozatott, s azon elkezdett egy ébresztőt fújni.

Alig harsant fel az első néhány hang, a zsákból színes sugár bukkant elő, felszökött az égbe, áttörte a felhőket, végigfutott az égbolton, s a távoli dombok között enyészett el. Az ország minden lakója kifutott a háza elé, s ámulva nézte az égen megjelenő színes fényhidat. Ahogy a fényhíd áthasította a felhőket, a szürke gomolyagok lassan kifehéredtek, majd vékony kékes fátyollá váltak, végül teljesen elenyésztek.

Pár perc telt csak el, és az égen vakító fénnyel felragyogott a nap. A napfény dalra fakasztotta az erdőben a madarakat, felröppentek rejtekükből a színes pillangók, s a rétek, mezők, kertek virágba borultak.

Oblakánia nem volt többé a felhők országa. Attól a naptól fogva a földek bőséges termést hoztak, az emberekre a jólét boldog korszaka köszöntött. Hamarosan új nevet választottak országuknak, így ma már a térképen Oblakániát hiába keresnétek.

Szeverka hercegből apja halála után Szeverván néven jó és bölcs király lett. Azóta is ő irányítja az országot, s mindent megtesz, hogy népe boldogan éljen. Ha néha-néha túl sokáig tart a borús idő, s az embereknek rosszkedvük támad, Szeverván király kinyitja bűvös zsákjának a száját. Felengedi az égre a manókirály álmát, s az megfutamítja a fellegeket. Szeverván királyról a nép a fényhidat szivárványnak nevezte el.

Az évek során megváltozott a manók világa is. A sötét éjszakát Télapóval töltik a nagy sarkvidéki játékgyárban, s nincs már szükségük az álmaikra. A színes manóálmok szabadon kószálnak a jégmezők felett. Az odatévedő emberek csodálattal bámulják a jelenséget, s azt mondják: „Nézzétek, hogy tündököl a sarki fény.”