Fazekas Péter különös szerelme

Az idősebbet Flórának hívták, s nevéhez méltóan olyan szép volt, mint egy frissen nyílott virágszál. Könnyen talált volna párt magának, ha nem lett volna olyan butuska, s ráadásul dadogós is. Elég volt néhány szót szólnia, s a kezére pályázó fiúk máris sarkon fordultak, és elszeleltek.

Húga, Angéla okos volt és jószívű, szépségével azonban nem tűnt ki a többi leány közül. A falusi bálokon úgy járt, mint a hamuba ejtett kétkrajcáros, senki meg nem találta.

 

Törte a fejét Mihály gazda, hogyan tudná lányait, különösen Flórát férjhez adni. Egyszer aztán furfangos gondolata támadt. Még aznap este leültette maga mellé a két lánykáját, és így szólt:

– Édes Flórám, kitaláltam én egy csalafintaságot, amit ha ügyesen végig viszünk, bekötik a fejed még a tél beállta előtt. De ebben, drága Angélám, neked is segítened kell. Aztán, ha a nővéred dolga már elrendeződött, majd te is sorra kerülsz.

Addig beszélt Mihály gazda a lányai lelkére, míg azok mindenbe beleegyeztek. Egyet sem fordult a Hold, és szedték a sátorfájukat. Eladták a házat, szőlőt, és elköltöztek a szomszédos vármegyébe. Olyan helyen vásároltak birtokot, ahol senki sem ismerte őket.

Éjszaka érkeztek meg az új lakhelyükre. Angéla rögtön bevackolta magát a hátsó kisszobába, s elő sem dugta onnét az orrát. Ha mégis kimerészkedett onnan, cselédruhát öltött magára. Senki a faluban nem sejthette, hogy Flórán kívül még egy leány lakik a házban.

Vasárnap Mihály gazda és Flóra szépen kiöltözve elmentek a templomba. A gazda előtte jól a lánya lelkére kötötte, hogy az imádságokat csak nagyon halkan motyogja, nehogy valaki felfigyeljen a dadogására.

Ha arra nem is, magára a lányra annál többen felfigyeltek. Amint híre ment Flóra szépségének, megtelt a templom kíváncsi legényekkel. A plébános nem győzött hálát adni az Úrnak, hogy csoda történt a faluban.
„A bűnös életet élő ifjak mind megtértek Isten kebelére.”

Mise után a legények, mint szorgos méhek, körüldongták Flórát, aki csak kedvesen mosolygott rájuk. Egyiket, másikat aztán Mihály gazda meghívta magukhoz ebédre.

Benn a tiszta szobában szépen megterítettek, és megebédeltek. Angéla ilyenkor véletlenül sem mutatkozott, a konyhában tüsténkedett. Flóra pedig ebéd közben sem szólt egy mukkot sem.

– Tudod fiam, mifelénk az a szokás, hogy a szoknyás nép csöndben van az asztalnál – magyarázta a gazda. – Majd ebéd után beszélgethettek egymással.

Mikor az asztalt leszedték, a gazda kihívta a fiút a tornácra. Ott megiszogattak egy-két pohár bort, aztán Mihály gazda így szólt:

– No, most majd szót válthattok egymással. Hanem ahonnan mi jöttünk, ott szigorúak az erkölcsök, s itt is ahhoz tartjuk magunkat. Kettesben maradhatsz a leányommal, de hozzá nem érhetsz, s ilyenkor neki el kell fátyoloznia magát.

Eközben odabenn Flóra és Angéla helyet és ruhát cserélt. Angéla egy fátyollal eltakarta az arcát, s így nem derült ki a turpisság. 

A fiúk nem sejtették, hogy Flóra helyett egy másik lánnyal tötötték a délutánt. Valósággal áradoztak róla egymás között, hogy ez a lány nem csak rendkívül szép, de elragadóan kedves és okos is.

Aztán, ahogy telt, múlt az idő, az udvarlók lassan elmaradoztak, ahogy forró nyárban is megritkul a hűsítő zápor. Megelégelték, hogy nem jutottak előrébb a leány dolgában. Hiába próbálták Flórát elhívni a falusi mulatságokba, apja az erkölcsökre hivatkozva sehová nem engedte el. Egyetlen fiú volt csak, aki harmadszor, negyedszer is visszatért, a Fazekas Péter nevű szép szál legény.

Ez a Péter rendes, szorgos fiatalember volt, aki apjától takaros fazekas műhelyt örökölt, és jól meg is élt belőle. Mihály gazda megfelelő társat látott benne Flóra számára.

A fiú a találkák során egészen belészerelmesedett a leányba, s mindig repesve várta a következő alkalmat, hogy szót válthasson vele. Mikor már egészen biztos volt magában, megvallotta Flórának az érzelmeit, s utána azt mondta:

– Most, hogy tudod, mit érzek, s te sem utasítottál vissza, pecsételjük meg egy csókkal a szerelmünket.

Megrémült Angéla – merthogy ő volt ezúttal is a fátyol mögött –, hogy lelepleződnek, s hirtelenjében így felelt.

– Jaj, a mi felfogásunk szerint ez rettenetes bűn lenne. De a kezemet azért megcsókolhatod.

Odanyújtotta Péternek finom kis kezét, aki elhalmozta azt csókokkal, s el sem engedte, amíg együtt voltak.

Attól kezdve, ha találkoztak, mindig markában tartotta, és simogatta a leány apró kezét. Angéla hamarosan azon kapta magát, hogy ő is ugyanúgy várja ezeket a délutánokat, mint Péter. Amikor pedig a fiú az érzelmeiről faggatta, egészen őszintén tudta azt felelni, hogy igen, szereti őt tiszta szívéből.

Más szerelmes leány a fellegekben járt volna, Angélát azonban a kétségbeesés emésztette. Szívesen leleplezte volna magát, de tudta, hogy ezzel apját, és nővérét is magára haragítaná. Péter szívét pedig aligha nyerhetné el, ha a csalás kiderülne. Ő egyébként is a szépséges Flórába szerelmes, nem egy szürke kisegérbe.

Egy napon Péter elérkezettnek látta az időt, s megkérte Mihály gazdától Flóra kezét. Ki is tűzték az esküvő időpontját szüret utánra. Ahogy közeledett a nagy nap, feltűnt Péternek, hogy szerelme egyre szomorúbb, s egyre különösebb kérdéseket tesz fel.

Mikor egyszer Péter munkájáról beszélgettek, Angéla megkérdezte:

– Mondd, kedvesem, melyik tányért tartod többre? Azt, amelyik színes, mázas, és a falon díszeleg? Vagy azt, amelyik egyszerű barna cserép, de abból kanalazzuk mindennap a levest?

Gondolkozott Péter, aztán így felelt:
– Mind a kettőnek megvan a maga feladata. Az egyik a szemet gyönyörködteti, a másik a hasznunkra válik. Hát nekem egyformán kedvesek.

Angélának ez csak újabb keserű pirula volt a méregpohárba. Könnyeivel küszködött, nem is mondott reá semmit.

Egy másik alkalommal a közelgő szüretről esett szó.              

– Mondd Péter – kérdezte ezúttal Angéla. – Melyik fajta szőlőt tartod többre? A nagy szemű mutatósat, melyet jól esik kóstolgatni? Vagy pedig az apró szemű illatosat, melynek rágós a héja, de a borhoz a mustot abból préselik?

– Mind a kettőnek megvan a maga előnye – felelte Péter, s Angéla szíve megint facsarodott egyet.

Pár nappal az esküvő előtt különös dolog történt. Péter megint menyasszonyánál ebédelt, s Angéla – ahogy ilyenkor mindig – kinn a konyhán segédkezett. Annyira neki volt már keseredve, hogy nem figyelt a munkára, s a tűzön felejtette a húst.

Odabenn a szobában egyszer csak megérezték az égett hús szagát, és Flóra felkiáltott:

– Jajajajaj a sü…sü…sü…sült odadadaég!

Azzal a lány kiszaladt a konyhába. Péter csodálkozva fordult Mihály gazdához, aki nem győzött szabadkozni.

– Kicsit dadogós volt gyerekkorában a lelkem, de kinőtte már szerencsére. Csak olyankor jön rá, ha nagyon izgul valami miatt. Lehet holnapután is dadogni fog a templomban, mikor kimondja az igent. De ne félj, fiam, csak azért teszi majd, mert meg lesz illetődve.

Kiment Péter Flóra után a konyhába, s megpillantotta a sarokban pityergő cselédet. Odalépett hozzá, hogy megvigasztalja.

– Ej, hát miféle baj ért téged, hogy így búnak adtad a fejed? – kérdezte.

– Még semmi, majd csak fog – szipogta Angéla, és arcát a kezébe temetve kiszaladt a konyhából.

– A hu...hu...hús mmmiatt rí – magyarázta Flóra.

Aznap délután Péter kérdőre fogta szerelmét, miért nem szólt a dadogásáról. Angéla válasz helyett visszakérdezett.

– Mondd, Péter, ha elmennél egy vásárba, ahol madarakat árulnak, melyiket vennéd meg magadnak? Azt, amelyiknek gyönyörű színes, díszes a tolla, de kárál, mint a kotlós? Vagy azt, amelyik szürke és jellegtelen, de úgy dalol, mint a fülemüle?

– Kérlek, ne vedd magadra, de azt, amelyik szépen dalol – felelte ezúttal Péter. – Nem akarnék egész életemben kárálást hallgatni.

A válasz megdobogtatta Angéla szívét.

– Hidd el, én is azt választanám – felelte a fiúnak. – Bárcsak te is így tennél.

Furcsállta Péter a leány válaszát, mintha maga ellen beszélt volna, de nem firtatta tovább a dolgot.

Elérkezett az esküvő napja. Angéla kijelentette, hogy ő is ott akar lenni a templomban. Apja nem örült az ötletnek, de félt, ha ellentmond, Angéla nagydobra veri az igazságot. Úgy mutatta be lányát a násznépnek, mint Flóra unokatestvérét, aki a menyegzőre érkezett.

A szertartás, mint lassú folyó, méltósággal hömpölygött a medrében. Mihály gazda kezdett megnyugodni, hogy baj már nem történhet. Angéla kisírt szemeit ugyan többen észrevették, de mindenki úgy gondolta, az öröm és meghatottság könnyei ezek.

Hamarosan elérkezett a ceremónia vége, amikor a jegyespárnak ki kell mondania a boldogító igent, pontosabban azt a szót, hogy „Akarom”. Péternek ez egészen könnyen ment, és Flórának is sikerült eldadognia:

– Ak…ak…aka…akarom.

Más országokban ezzel Péterre rá is zárult volna a kalicka ajtaja. Az itteni törvény szerint azonban a házasság csak akkor vált érvényessé, amikor a fiatalok egymás ujjára felhúzták a jegygyűrűt. Péter elvette a kis párnácskáról az egyik gyűrűt, s megfogta Flóra kezét, hogy a frigyet megpecsételje.

Abban a pillanatban szörnyű érzése támadt. Ez a kéz nem az volt, amit hónapok óta délutánonként nagy szertettel dédelgetett. Egy idegen kéz simult az övébe.

– Mondd csak, Flóra! – kérdezte Péter hirtelen. – Ha hoznék két madarat, melyiket választanád? Azt, amelyik szép díszes tollú, de károg, mint a varjú? Vagy a szürke kismadarat, mely dalol, mint a pacsirta?

– A dí…dí…dí… a szépet – felelte gyanútlanul Flóra.

Akkor Péter hirtelen elengedte menyasszonya kezét, és a meghökkent násznép felé fordulva így szólt.

– Jóemberek! Valaki itt a bolondját járatja velem. Én azért jöttem templomba ma, hogy az én pacsirtámat feleségül vegyem. Ehelyett egy károgó varjút akarnak hozzám adni. Ha itt van köztetek az én igazi szerelmem, álljon fel, és jöjjön ide hozzám.

Nem kellett ezt kétszer mondania, Angéla felpattant a helyéről, s repült Péter karjaiba, mint egy valódi pacsirta. Ott aztán folyvást zokogott szerelme vállán, Péter nem győzte őt vigasztalni.

– Hát ilyen butaság hogy jutott az eszetekbe? – kérdezte aztán a fiú, mikor Angéla abbahagyta a hüppögést.

A leány töredelmesen bevallott mindent, még azt is, hogy ő volt az egereket itató cselédlány a konyhában.

– S mikor már te is megszerettél engem, miért nem fedted fel magad?

– Féltem, hogy nem találsz engem elég szépnek – suttogta Angéla könnyes szemekkel.

– De hisz, kis pacsirtám, te vagy nekem a legszebb – felelte a fiú. – Ha előbb látlak, rögtön téged választottalak volna.  Hanem most már válaszolj nekem. Leszel-e az én ételem, italom, dalos madaram, míg a halál el nem választ minket?

– Leszek én bármi, amit csak kívánsz – felelte Angéla. – Csak azt ne kérd, hogy a cseléded legyek, mert én azt a ruhát többé nem veszem magamra.

No, ezt épp nem akarta Fazekas Péter. Még szerencse, mert így rögtön meg is tarthatták az esküvőt. Mihály gazdának sem volt ellenvetése, örült, hogy az emberek nem firtatják, hogyan is volt ez a cserebere a lányaival. Flóra pedig – milyen rafinált az élet –, éppen aznap este a lagzi forgatagában lelt rá arra az ifjúra, akivel később összekötötte a sorsát. Jóképű legényt sodort mellé az élet, igaz, néha neki is összeakadt a nyelve.

Péter és Angéla halálukig szerelemben, boldogságban éltek egymás oldalán. Hosszú életük során sok gyermekük született. A gyermekek megismerték szüleik furcsa szerelmének a történetét, s elmesélték az unokáknak. Így szállt tovább a mese nemzedékről nemzedékre. Most végre a Mesesarokba is eljutott, s ezen keresztül hozzátok is elérkezett.

Vissza az elejére