Talpas, a varázserejű nyulacska

Réges-régen, egy messzi-messzi vidéken, megnyitotta kapuit egy autósmozi.  A Csalános-rét esténként megtelt ütött-kopott járgányokkal, s a benne ülők izgalommal nézték a hatalmas vászonra vetített filmet.
Egy idő után ezeknek a filmeknek más nézője is akadt. A közeli Rigó-hegy oldalában a fenyves szélén lakott egy üregi nyúl család. A mohos szikla tövében ástak maguknak szertágazó alagutakból, tágas termekből álló föld alatti lakóparkot.
Nyár elején, mikor az esték már kellemesen langyosak, bódítóan illatosak voltak, a nyuszik kiültek a szikla tetejére, s az emberekkel együtt nézték a filmeket. Talpas, a vézna nyúlgyerek testvérei körében bámulta a kalandos történeteket. Ekkortájt heteken át ugyanazt a fantasztikus filmet játszották, s Talpas megjegyezte a film minden egyes kockáját. Szerepelt a történetben egy öreg zöld színű lény, akinek hosszú lapátfülei voltak, éppen olyanok, mint Talpasnak. Ez a fura nyúlszerű figura csodás varázserővel rendelkezett. Képes volt gondolatával hatalmas tárgyakat mozgatni, sőt akaratát más élőlényekre is rá tudta kényszeríteni. Az élő és élettelen dolgok mind úgy táncoltak, ahogy ő fütyült.
A történet szerint ez az öreg varázsló átadta tudását egy fiatal fiúnak, aki attól kezdve épp olyan hatalommal rendelkezett, mint mestere. Éjszakánként Talpas arról álmodott, hogy ő maga ez a fiú, s álmában már valóban kiválóan tudta varázserejét használni. Reggelente nagy csalódás volt neki arra ébredni, hogy ez az erő csak az álmában létezik.
El is határozta, hogy ő bizony, ha törik, ha szakad, kitanulja a varázslás fortélyát. Még aznap leült egy szöcske elé, összpontosított, és rákényszerítette a szöcskére az akaratát.
„Ugorj! Ugorj!” – gondolta jó erősen, és a szöcske elugrott.
Talpas nagyon elégedett volt magával, nem is gondolta, hogy ilyen könnyen megy a varázslás. Akkor egy kavicsot szemelt ki magának. Leült ez elé is, és arra koncentrált, hogy a kavics felemelkedjen. De a kavics nem mozdult egy tapodtat sem. A kudarc nem szegte Talpas kedvét.
„Biztosan túl nehéz, előbb egy könnyebb dologgal kell próbálkoznom” – gondolta.
Akkor egy pitypang elé kuporodott le, s azt bámulta egész álló nap. Ezúttal több szerencsével járt, a pitypang virága kinyílt, s délutánra hófehér, gömbölyű bóbitát növesztett. Egyszer csak, huss! A bóbita ezer darabra hullott, s az apró magvak tovavitorláztak a rét felett.
Talpas ugrándozni kezdett örömében, s azon a héten minden nap a pitypangok röptetését gyakorolta. Hiába hívták testvérei játszani, ő nem tágított. Tudta a filmből, hogy csak sok-sok gyakorlás árán válhat igazi varázslóvá.
Esősebb napok jöttek, a pitypangok már nem akartak nyílni. Talpasnak más kísérleti alany után kellett néznie. Szerencséje volt, a sok esőtől mindenfelé gombák bújtak ki a földből. Letelepedett hát egy gomba elé, s próbált erősen hatni rá, hogy növekedjen. És a gomba szót fogadott! Szép nagyra nőtt, hanem elrepülni valahogy nem volt kedve. Eltelt megint egy hét, de Talpas nem jutott előrébb a varázslás tudományában.
Testvérei gyakran meglátogatták és szépen kérlelték:
– Gyere haza, Talpas! Sok a munka otthon. Az eső beomlasztotta a járatainkat, új alagutakat kell ásnunk. A nagyterem is megtelt vízzel, elvezető csatornát kell építeni.
Talpas azonban meg sem hallotta őket, csak mondta a magáét.
– Pont most akartok elhívni? Már csak néhány napra van szükségem, és érzem, én leszek a legnagyobb nyúlvarázsló az egész Rigó-hegyen.
Az egyik napon aztán, mikor Talpas egy jókora pöfeteggel próbálkozott, csakugyan megtörtént a csoda. Estefelé a pöfeteg gömbölyű burka nagy pukkanással felnyílt, és mint füst a kéményből, sárgásbarna por szállt fel belőle.
– Végre! Igazi varázsló mester lettem! – kiáltotta boldogan Talpas.
Legidősebb testvére, Bojtos éppen akkor látogatta meg.
– Gyere, Talpas, a rét szélén zsenge lóhere nőtt. Ebédeljünk együtt!
– Mit nekem lóhere – felelte Talpas nagyképűen. – Megyek és répát ebédelek Mari néni kertjéből.
– Jaj, Talpas, a kertbe menni nagyon veszélyes! – óbégatott Bojtos.
– Nem megyek én be a kertbe, te buta. A répák maguktól jönnek majd oda hozzám. A varázserőmmel fogom kényszeríteni őket.
– Te teljesen meghibbantál – sóhajtott Bojtos.
Talpas ezen csak mosolygott magában. Kapta magát, és elszaladt Mari néni kertjéhez, egészen a répa ültetvény közelébe. Ott meglapult egy bokor alatt, behunyta a szemét, és két lábon járó répákat képzelt maga elé.
Ahogy ott erősen koncentrált – majd meg szakadt a nagy munkában –, egy vakond éppen a répaföld szélénél kezdett ásni magának új kijáratot. Az egyik répa tövénél kis halom emelkedett, s mikor jó magas lett, a répa kifordult a földből. Legurult a vakondtúrás oldalán, s meg sem állt a bokor tövéig. Talpas kinyitotta a szemét, s íme, ott volt előtte az ízletes, finom csemege.
Be is lakmározott belőle, és már kezdte volna a következő répát előcsalogatni, mikor szagot fogott Mari néni vizslája, a Burkus. Hangosan csaholva futott elő a ház háta mögül, s egyenesen Talpas felé tartott.
Tekingetett a nyulacska jobbra-balra, hátha meglát egy jókora követ, amit varázserejével a kutyához vághatna. De mert ilyet nem talált, elhatározta, hogy inkább átveszi a hatalmat a dühös állat felett. Megmerevedett, farkasszemet nézett Burkussal, s magában ezt ismételgette:
„Te nem akarsz engem megenni. Te nem akarsz engem megenni.”
Burkus, aki már túl volt az ebéden, éppen egy kiadós futkározásra vágyott. Jó ötletnek tűnt számára, hogy a kisnyulat meghajkurássza. Körbeugrálta Talpast, és morgással, ugatással próbált ráijeszteni. Hasztalan volt az igyekezete, a nyuszi olyan mozdulatlanul lapult a fűben, mint egy kőszobor. Végül a kutya elunta a próbálkozást, és eloldalgott.
Talpast mérhetetlen büszkeség töltötte el, hogy ilyen veszedelmes ellenséget le tudott győzni. El is határozta, hogy hosszú idő után végre hazatér, s családjának a hőstettével eldicsekszik. Csakhogy az esetnek szemtanúja volt egy csapat seregély, amely köztudottan a legfecsegőbb népség az erdőben. Talpas még csak a Csalános-rét szélén járt, mikor már az erdő minden lakója tudta a nagy újságot:
„Van egy ostoba nyúl, aki varázslónak hiszi magát, és nem fut el az ellenség elől.”
Egyszer csak Talpas észrevette, hogy két vörös bundás alak jön szembe az úton. Nem voltak azok mások, mint Rőtháti uraság és felesége, mindketten előkelő tagjai a rókák nemzetségének. Hírét vették a bolond nyúlnak, s eljöttek, hogy közelebbről szemügyre vegyék.
Érezte Talpas, hogy nagy baj lesz ebből, de bízott a varázserejében. Lekushadt a fűbe, s mint az előbb, elkezdte mondogatni:
„Ti nem akartok engem megenni. Ti nem akartok engem megenni.”
Közben meghallotta, ahogy a két róka civakodik egymással.
– Én akarom mind a két combját! – mondta Rőtháti uraság.
– Elégedj meg az egyikkel, és tiéd lehet a feje – felelte Rőthátiné asszonyság.
– Nem bánom, a fülei finom ropogósak!
Ahogy a két róka egyre közelebb ért, szegény Talpas úgy érezte, minden varázsereje cserbenhagyja. Még szerencse, hogy a rókák a valóságban nem olyan ravaszak, mint amilyennek a mesékben lefestik őket. A szorult helyzetbe került nyuszik gyakran rászedik őket, s ez most sem történt másként.
Talpas egyszer csak felugrott, s az oldalt lévő bokor felé fordulva felkiáltott.
– Hé, fiúk! Nem kell elbújnotok! Elbánok én ezzel a két gazfickóval könnyedén! A varázserőm segítségével mindjárt jól meghajigálom őket kövekkel.
Azt nem lehet mondani, hogy Rőtháti úr, vagy a felesége megijedt volna Talpas fenyegetésétől. Azt viszont elhitték, hogy a bokorban egy egész csapat nyuszi lapul, s hirtelen arrafelé vették az irányt. Mire rájöttek a tévedésükre, Talpas elinalt az otthona felé.
Futott, ahogy bírt, árkon-bokron át, egyenesen a Rigó-hegyre, a mohos sziklához. A rókák persze nem hagyták annyiban a dolgot, és Talpas után vetették magukat. Rohamosan csökkent közöttük a távolság, de Talpasnak elegendő előnye volt, hogy elérje a sziklát. Az ám, csakhogy a biztonságot jelentő üreg nem volt sehol! Nem csoda, hiszen az elmúlt napokban a nyuszi lakás összes bejárata beomlott. 
A két vörös bundás már feltűnt a fák között, s Talpas nem talált búvóhelyet. Mi mást tehetett volna, kétségbeesetten kaparni kezdte a földet a szikla tövében. Ásott, lapátolt mancsaival, s ahogy ott dolgozott, egyszer csak a szikla megmozdult.
A szakadatlan esőzés kimosta a szikla alól a talajt, s az most nagy robajjal megindult lefelé a hegyoldalon. Talpasnak éppen csak annyi ideje volt, hogy belesimuljon a maga ásta gödörbe. A szikla átbillent a feje felett, s egyre gyorsabban gurult a völgy felé. A két róka sem volt rest, egyik jobbra ugrott, a másik balra, így is pórul jártak. Rőthátiné asszonynak oda lett a szép lompos farka. Rőtháti úr pedig még rosszabbul járt. Neki alaposan megropogtatta az egyik lábát a lezúduló kőtömeg. Mikor a veszély elmúlt, felesége támogatásával is alig bírt haza vánszorogni.
– Ide sem jövünk többet – morogtak útközben. – Ennek a nyúlnak tényleg hatalmas varázsereje van, ha ekkora követ tudott ránk zúdítani!
Talpas hamarosan rálelt családjára a hegy túloldalán. Ideköltöztek szülei és testvérei, mikor a víz kiöntötte őket otthonukból. A nyuszik nagyon megörültek, amikor Talpas hazatért. Körbevették, s kérlelték, hogy tanítsa meg őket is varázsolni. Talpas azonban bölcsen így felelt:
– Ilyesmiről ne is álmodjatok! Látom már, milyen veszélyes tudomány a varázslás, mostantól magam is felhagyok vele. Kis híján az életembe került, hogy azt hittem, nagyobb a hatalmam, mint bárkié. Azt mondom, éljetek csak tovább gyáva nyúlként még hosszú ideig! S ne feledjétek, aki elbízza magát, hamar főfogássá válik egy éhes rókakoma asztalán.

Réges-régen, egy messzi-messzi vidéken, megnyitotta kapuit egy autósmozi.  A Csalános-rét esténként megtelt ütött-kopott járgányokkal, s a benne ülők izgalommal nézték a hatalmas vászonra vetített filmet.

Egy idő után ezeknek a filmeknek más nézője is akadt. A közeli Rigó-hegy oldalában a fenyves szélén lakott egy üregi nyúl család. A mohos szikla tövében ástak maguknak szertágazó alagutakból, tágas termekből álló föld alatti lakóparkot.

Nyár elején, mikor az esték már kellemesen langyosak, bódítóan illatosak voltak, a nyuszik kiültek a szikla tetejére, s az emberekkel együtt nézték a filmeket. Talpas, a vézna nyúlgyerek testvérei körében bámulta a kalandos történeteket. Ekkortájt heteken át ugyanazt a fantasztikus filmet játszották, s Talpas megjegyezte a film minden egyes kockáját. Szerepelt a történetben egy öreg zöld színű lény, akinek hosszú lapátfülei voltak, éppen olyanok, mint Talpasnak. Ez a fura nyúlszerű figura csodás varázserővel rendelkezett. Képes volt gondolatával hatalmas tárgyakat mozgatni, sőt akaratát más élőlényekre is rá tudta kényszeríteni. Az élő és élettelen dolgok mind úgy táncoltak, ahogy ő fütyült.

A történet szerint ez az öreg varázsló átadta tudását egy fiatal fiúnak, aki attól kezdve épp olyan hatalommal rendelkezett, mint mestere. Éjszakánként Talpas arról álmodott, hogy ő maga ez a fiú, s álmában már valóban kiválóan tudta varázserejét használni. Reggelente nagy csalódás volt neki arra ébredni, hogy ez az erő csak az álmában létezik.

El is határozta, hogy ő bizony, ha törik, ha szakad, kitanulja a varázslás fortélyát. Még aznap leült egy szöcske elé, összpontosított, és rákényszerítette a szöcskére az akaratát.

„Ugorj! Ugorj!” – gondolta jó erősen, és a szöcske elugrott.

Talpas nagyon elégedett volt magával, nem is gondolta, hogy ilyen könnyen megy a varázslás. Akkor egy kavicsot szemelt ki magának. Leült ez elé is, és arra koncentrált, hogy a kavics felemelkedjen. De a kavics nem mozdult egy tapodtat sem. A kudarc nem szegte Talpas kedvét.

„Biztosan túl nehéz, előbb egy könnyebb dologgal kell próbálkoznom” – gondolta.

Akkor egy pitypang elé kuporodott le, s azt bámulta egész álló nap. Ezúttal több szerencsével járt, a pitypang virága kinyílt, s délutánra hófehér, gömbölyű bóbitát növesztett. Egyszer csak, huss! A bóbita ezer darabra hullott, s az apró magvak tovavitorláztak a rét felett.

Talpas ugrándozni kezdett örömében, s azon a héten minden nap a pitypangok röptetését gyakorolta. Hiába hívták testvérei játszani, ő nem tágított. Tudta a filmből, hogy csak sok-sok gyakorlás árán válhat igazi varázslóvá.

Esősebb napok jöttek, a pitypangok már nem akartak nyílni. Talpasnak más kísérleti alany után kellett néznie. Szerencséje volt, a sok esőtől mindenfelé gombák bújtak ki a földből. Letelepedett hát egy gomba elé, s próbált erősen hatni rá, hogy növekedjen. És a gomba szót fogadott! Szép nagyra nőtt, hanem elrepülni valahogy nem volt kedve. Eltelt megint egy hét, de Talpas nem jutott előrébb a varázslás tudományában.

Testvérei gyakran meglátogatták és szépen kérlelték:

– Gyere haza, Talpas! Sok a munka otthon. Az eső beomlasztotta a járatainkat, új alagutakat kell ásnunk. A nagyterem is megtelt vízzel, elvezető csatornát kell építeni.

Talpas azonban meg sem hallotta őket, csak mondta a magáét.

– Pont most akartok elhívni? Már csak néhány napra van szükségem, és érzem, én leszek a legnagyobb nyúlvarázsló az egész Rigó-hegyen.

Az egyik napon aztán, mikor Talpas egy jókora pöfeteggel próbálkozott, csakugyan megtörtént a csoda. Estefelé a pöfeteg gömbölyű burka nagy pukkanással felnyílt, és mint füst a kéményből, sárgásbarna por szállt fel belőle.

– Végre! Igazi varázsló mester lettem! – kiáltotta boldogan Talpas.

Legidősebb testvére, Bojtos éppen akkor látogatta meg.

– Gyere, Talpas, a rét szélén zsenge lóhere nőtt. Ebédeljünk együtt!

– Mit nekem lóhere – felelte Talpas nagyképűen. – Megyek és répát ebédelek Mari néni kertjéből.

– Jaj, Talpas, a kertbe menni nagyon veszélyes! – óbégatott Bojtos.

– Nem megyek én be a kertbe, te buta. A répák maguktól jönnek majd oda hozzám. A varázserőmmel fogom kényszeríteni őket.

– Te teljesen meghibbantál – sóhajtott Bojtos.

Talpas ezen csak mosolygott magában. Kapta magát, és elszaladt Mari néni kertjéhez, egészen a répa ültetvény közelébe. Ott meglapult egy bokor alatt, behunyta a szemét, és két lábon járó répákat képzelt maga elé.

Ahogy ott erősen koncentrált – majd meg szakadt a nagy munkában –, egy vakond éppen a répaföld szélénél kezdett ásni magának új kijáratot. Az egyik répa tövénél kis halom emelkedett, s mikor jó magas lett, a répa kifordult a földből. Legurult a vakondtúrás oldalán, s meg sem állt a bokor tövéig. Talpas kinyitotta a szemét, s íme, ott volt előtte az ízletes, finom csemege.

Be is lakmározott belőle, és már kezdte volna a következő répát előcsalogatni, mikor szagot fogott Mari néni vizslája, a Burkus. Hangosan csaholva futott elő a ház háta mögül, s egyenesen Talpas felé tartott.

Tekingetett a nyulacska jobbra-balra, hátha meglát egy jókora követ, amit varázserejével a kutyához vághatna. De mert ilyet nem talált, elhatározta, hogy inkább átveszi a hatalmat a dühös állat felett. Megmerevedett, farkasszemet nézett Burkussal, s magában ezt ismételgette:

„Te nem akarsz engem megenni. Te nem akarsz engem megenni.”

Burkus, aki már túl volt az ebéden, éppen egy kiadós futkározásra vágyott. Jó ötletnek tűnt számára, hogy a kisnyulat meghajkurássza. Körbeugrálta Talpast, és morgással, ugatással próbált ráijeszteni. Hasztalan volt az igyekezete, a nyuszi olyan mozdulatlanul lapult a fűben, mint egy kőszobor. Végül a kutya elunta a próbálkozást, és eloldalgott.

Talpast mérhetetlen büszkeség töltötte el, hogy ilyen veszedelmes ellenséget le tudott győzni. El is határozta, hogy hosszú idő után végre hazatér, s családjának a hőstettével eldicsekszik. Csakhogy az esetnek szemtanúja volt egy csapat seregély, amely köztudottan a legfecsegőbb népség az erdőben. Talpas még csak a Csalános-rét szélén járt, mikor már az erdő minden lakója tudta a nagy újságot:

„Van egy ostoba nyúl, aki varázslónak hiszi magát, és nem fut el az ellenség elől.”

Egyszer csak Talpas észrevette, hogy két vörös bundás alak jön szembe az úton. Nem voltak azok mások, mint Rőtháti uraság és felesége, mindketten előkelő tagjai a rókák nemzetségének. Hírét vették a bolond nyúlnak, s eljöttek, hogy közelebbről szemügyre vegyék.

Érezte Talpas, hogy nagy baj lesz ebből, de bízott a varázserejében. Lekushadt a fűbe, s mint az előbb, elkezdte mondogatni:

„Ti nem akartok engem megenni. Ti nem akartok engem megenni.”

Közben meghallotta, ahogy a két róka civakodik egymással.

– Én akarom mind a két combját! – mondta Rőtháti uraság.

– Elégedj meg az egyikkel, és tiéd lehet a feje – felelte Rőthátiné asszonyság.

– Nem bánom, a fülei finom ropogósak!

Ahogy a két róka egyre közelebb ért, szegény Talpas úgy érezte, minden varázsereje cserbenhagyja. Még szerencse, hogy a rókák a valóságban nem olyan ravaszak, mint amilyennek a mesékben lefestik őket. A szorult helyzetbe került nyuszik gyakran rászedik őket, s ez most sem történt másként.

Talpas egyszer csak felugrott, s az oldalt lévő bokor felé fordulva felkiáltott.

– Hé, fiúk! Nem kell elbújnotok! Elbánok én ezzel a két gazfickóval könnyedén! A varázserőm segítségével mindjárt jól meghajigálom őket kövekkel.

Azt nem lehet mondani, hogy Rőtháti úr, vagy a felesége megijedt volna Talpas fenyegetésétől. Azt viszont elhitték, hogy a bokorban egy egész csapat nyuszi lapul, s hirtelen arrafelé vették az irányt. Mire rájöttek a tévedésükre, Talpas elinalt az otthona felé.

Futott, ahogy bírt, árkon-bokron át, egyenesen a Rigó-hegyre, a mohos sziklához. A rókák persze nem hagyták annyiban a dolgot, és Talpas után vetették magukat. Rohamosan csökkent közöttük a távolság, de Talpasnak elegendő előnye volt, hogy elérje a sziklát. Az ám, csakhogy a biztonságot jelentő üreg nem volt sehol! Nem csoda, hiszen az elmúlt napokban a nyuszi lakás összes bejárata beomlott. 

A két vörös bundás már feltűnt a fák között, s Talpas nem talált búvóhelyet. Mi mást tehetett volna, kétségbeesetten kaparni kezdte a földet a szikla tövében. Ásott, lapátolt mancsaival, s ahogy ott dolgozott, egyszer csak a szikla megmozdult.

A szakadatlan esőzés kimosta a szikla alól a talajt, s az most nagy robajjal megindult lefelé a hegyoldalon. Talpasnak éppen csak annyi ideje volt, hogy belesimuljon a maga ásta gödörbe. A szikla átbillent a feje felett, s egyre gyorsabban gurult a völgy felé. A két róka sem volt rest, egyik jobbra ugrott, a másik balra, így is pórul jártak. Rőthátiné asszonynak oda lett a szép lompos farka. Rőtháti úr pedig még rosszabbul járt. Neki alaposan megropogtatta az egyik lábát a lezúduló kőtömeg. Mikor a veszély elmúlt, felesége támogatásával is alig bírt haza vánszorogni.

– Ide sem jövünk többet – morogtak útközben. – Ennek a nyúlnak tényleg hatalmas varázsereje van, ha ekkora követ tudott ránk zúdítani!

Talpas hamarosan rálelt családjára a hegy túloldalán. Ideköltöztek szülei és testvérei, mikor a víz kiöntötte őket otthonukból. A nyuszik nagyon megörültek, amikor Talpas hazatért. Körbevették, s kérlelték, hogy tanítsa meg őket is varázsolni. Talpas azonban bölcsen így felelt:

– Ilyesmiről ne is álmodjatok! Látom már, milyen veszélyes tudomány a varázslás, mostantól magam is felhagyok vele. Kis híján az életembe került, hogy azt hittem, nagyobb a hatalmam, mint bárkié. Azt mondom, éljetek csak tovább gyáva nyúlként még hosszú ideig! S ne feledjétek, aki elbízza magát, hamar főfogássá válik egy éhes rókakoma asztalán.