Ez a mese két erdei gombáról szól, kiknek az élete nagyon hasonlóan kezdődik, de ahogy nőnek, úgy lesznek testben és lélekbe egyre különbözőbbek. És a gombák gyorsan nőnek...
Fogadjátok szeretettel új vendégírónk, Nemeshegyi Kata kedves meséjét.
Ez Kata első története a Mesesarok oldalon, de társalkotóként részt vett a Papírangyalok című karácsonyi meséskönyvünk elkészítésében is. Könyvünkben szereplő írása felnőtteknek szól, így ott az alkotó egy másik arcát ismerhetitek meg.
Írta: Nemeshegyi Kata olvasd el ezt is: Kurtácska a picike szöcske
Az álmodozók
Egy szép harmatos reggelen látta meg a napvilágot pici gombóc formájában a kis pöfeteg. Egészen picinyke volt, talán csak akkora, mint egy meggymag. Hatalmas sóhajtással nézett körül, lerázta magáról az apró homokszemeket, amik ruhájára tapadtak, miközben kibújt a földből.
– Végre, itt vagyok hát!
Jó mélyet szippantott a friss erdei levegőből. Tekingetett jobbra is, balra is, de nem nagyon látott ki a körülötte lévő fűcsomók közül. Felfelé azonban nagyszerű kilátása volt. Nagy-nagy messzeségben zöld lombsátor szűrte meg a reggeli napfényt. Imbolygó fénycsóvák táncoltak a távolban, ahogy az öreg tölgyfák hajladoztak a reggeli szélben.
– Van itt valaki? – kérdezte megszeppenve a kis pöfeteg.
Válaszra azonban senki nem méltatta, a levelek zizegésén kívül semmi nesz nem hallatszott. A kis gomba megadóan sóhajtott, becsukta szemét, és menten elaludt. Nem csoda, nagyon fáradságos dolog megszületni és kibújni a földből.
– Mi volt ez? – riadt fel álmából.
Mintha megremegett volna a föld egy pillanatra, aztán megint rázkódni kezdett a talaj, kicsit meg is emelkedett. A kis gomba megdőlt, majdnem lecsúszott az ösvényre, de a pici gyökér fonalak erősen tartották testét. Jobbra tőle, a zsenge fűszálak tövében óvatosan dugta ki fejét egy másik kis gomba. Olyan volt első ránézésre, mintha testvérek lettek volna, de mégsem pöfeteg volt, láthatta bárki, aki alaposabban megnézte őket. Kicsit nyúlánkabb volt, nem olyan gömbölyded, a színe is sötétebb volt.
– Hát te ki vagy? – kérdezte őt a kis pöfeteg.
Az új kis jövevény azonban nem válaszolt, csak icergett-mocorgott, próbálta lerázni magáról a földdarabokat, végül nyújtózkodott egy nagyot. Majd nagyon halkan, mintha messzi távol lett volna, megszólalt:
– Én? Hogy én ki vagyok? Ej, hát engem mindenki ismer.
– Én nem – mondta csalódottan a kis pöfeteg.
– Várj csak holnap reggelig, akkor meglátod, majd ha…
– Miért, mi lesz holnap? – vágott a szavába a kis pöfeteg kíváncsian.
– Holnap felszakad a burkom, és kibújhatok innen. De most pihennem kell. Jó lenne, ha csöndben maradnál végre – mordult rá a titokzatos, burokban lévő gomba.
„Holnap, majd holnap megtudom. Holnap, majd holnap megtudom”– mondogatta magában a kis pöfeteg, miközben lassan álomba ringatta magát.
Teltek-múltak az órák. Néha fel-felriadt a kis gomba mély álmából, és olyankor hosszasan nézegette a jobb oldalán pihenő másik jövevényt. Nem tudta eldönteni, hogy csak a szeme káprázik-e, de mintha valami kis szakadást vélt volna felfedezni a másik ruháján. És bár nem látta magánál nagyobbnak, de úgy tűnt, egyre nagyobb és nagyobb lett.
– Biztos megcsalnak a fények – gondolta. – Vajon csak a beszűrődő holdvilágnál látszik úgy, hogy egészen sötét színű lett a ruhája? De nem, hiszen az enyém most is hófehér! – töprengett hosszasan a kis pöfeteg, majd újra elnyomta az álom.
– Hé, álomszuszék, jó reggelt, hasadra süt a nap! – üdvözölte vidáman egy éles csilingelő hang.
– Hát te… – akadt el a kis pöfeteg hangja – te lennél a-az.. – csak ámult és bámult, szóhoz sem jutott a csodálkozástól. – De hiszen te, te a mesegomba vagy! Hát ez hihetetlen!
Hebegett-habogott a kis pöfeteg, aki nem is volt már olyan kicsi. Az éjszaka alatt tekintélyesen meghízott, már majdnem kilátott a magasabb fűszálak közül is.
– Igen, én vagyok a mesegomba, jól mondod – illegette magát büszkén piros kalapjában az új jövevény. – Tetszenek a pöttyeim? – kérdezte, miközben jól kihúzta magát, hogy még karcsúbbnak lássék.
– Egy galóca, ráadásul légyölő! – dünnyögte a pöfeteg, és majd elsárgult irigységében.
– Nem kell mindjárt csúfolódnod, te hájpacni! – húzta fel az orrát a mesegomba.
– De, hát ez a neved, vagy nem?
– Jobban szeretem a mesegomba megnevezést – igazgatta ruháján a fodrokat a galóca. – Te viszont jól megnőttél az éjjel, lassan magasabb leszel még nálam is.
A pöfeteg, akit nevezhetnénk már nagy pöfetegnek is, végig nézett magán titokban, hogy lássa, miért is nevezték őt hájpacninak az imént. Igen csak meglepődött, észre sem vette addig, hogy mekkorát nőtt egyetlen éjszaka alatt. És nem csak felfelé, mint a szomszédja, hanem hát, no igen, széltében és hosszában is. Teljesen belefeledkezett a csodálkozásba.
– Na, mi van? Megkukultál? Elvitte a csiga a hangodat? – gúnyolódott a galóca. – Áruld el nekem, bimbós vagy, vagy óriás?
– Hogy mi vagyok? – kérdezte álmatagon a pöfeteg, és körbenézett csodálkozva, mert időközben a körülötte lévő fűszálak fölé magasodott. Forgatta a fejét minden irányba, és igyekezett még jobban felmagasodni, hogy minél messzebbre láthasson.
– Vigyázz már! Lassan a testtel, feldöntesz, tönkre teszed a szépséges kalapom! – méltatlankodott a galóca. – Tudnám, mit vagy úgy oda! Nincs arra felé semmi látnivaló, csak fű, meg fű, meg újra csak fű.
– De hiszen a világ olyan érdekes, gyere, nézd meg te is! – eresztette el a füle mellett a pöfeteg az utálatoskodó megjegyzéseket.
– Ugyan már, mire mész vele? Hiszen ide vagyunk cövekelve. Az a sorsunk, hogy itt díszelegjünk, hogy növekedjünk, és ha bárki erre jár, elámuljon a szépségünkön. Engem tutti nem szednek le, félnek tőlem, remélem még a csiga is messzire elkerül – dicsekedett a galóca magabiztosan.
– Hát nem tudom. Szerintem világot látni csodálatos lehet! – mondta vágyakozva a pöfeteg.
– Jaj, hagyd abba ezt a butaságot, persze mit is várhatna a mesegomba egy ilyen félre sikeredett valakitől, mint te. Nincs kalapod, se szép karcsú tönköd. És a burkodat se akarod elhagyni, amint látom. Nem sülsz meg odabenn?
– Én ilyennek születtem, nekem nincs kalapom az igaz, de van kiadós termőtestem – mondta szemét lesütve a pöfeteg, aki időközben már akkorára növekedett, mint egy focilabda.
– Hát az van, csak az van – hagyta rá utálkozva a galóca, és büszkén felvetette a fejét.
A mi kis pöfetegünk szomorúan sóhajtozott, már nem is válaszolt, csak csöndesen nézte, ahogy galóca percenként igazít egyet a kalapján, hajladozik és illegeti magát. Aztán egyszer csak a közeli bokor ágaira csicsergő madarak szálltak le. A pöfeteg vágyakozva bámulta a kis madárkákat, amint egyik ágról a másikra szökkennek.
– De jó is lehet nekik, bejárhatják az egész világot, felrepülhetnek akár a fényes napkorongig is!
– Jaj, ne beszélj már csacskaságokat! Mi értelme van össze-vissza repkedni? Jó fárasztó lehet, és milyen zajos egy népség! – mérgelődött a galóca, egészen belepirult a kalapja is.
– Én szívesen elmennék világot látni! Te nem vagy kíváncsi, mi lehet azon a dombon túl? – mutatott a háta mögé pöfeteg, aztán szégyenlősen elhallgatott, mert rájött, hogy időközben akkorára nőtt, hogyha akarna, se láthatna ki tőle a másik gomba.
– Én bizony nem akarok sehová se menni. Jó itt nekem, már ha nem túrsz ki a helyemről. Na! Menj már egy kicsit odébb, lassan el sem fogok férni tőled. És akik erre járnak, nem fognak észrevenni. Pedig most vagyok szerintem a legszebb. Látod ezeket az új csinos pöttyöket?
– Hm – sóhajtott a pöfeteg, és vágyakozva nézte a kis madárkákat, akik hangos csicsergés közepette reppentek tova. Hirtelen tompa puffanásokra, éles reccsenésekre lett figyelmes. Kíváncsian nyújtózkodott felfelé, hogy messzire elláthasson. Nagy barna bakancsok taposták az erdei ösvényt. Néhány pillanattal később a nap is elhomályosult, és kíváncsi fejek magasodtak föléjük.
– Nézzétek csak, ez egy igazi mesegomba! Jaj, de szép! Vigyük haza! – lelkendezett egy tíz év körüli fiúcska.
A mesegomba büszkén feszített, még a kalapját is csábosan oldalra billentette, hogy még megnyerőbb legyen.
– Szép, szép, de semmi haszna, sőt nagyon is mérgező, hozzá se nyúljatok! – mondta egy érdes hang. – Hanem ez! Ide nézzetek!
És erős kezek megmarkolták a pöfeteget, könnyedén megcsavarták, a kis fonál gyökerek megreccsenve eresztették el a földet.
– Ez viszont, ez egy szépséges óriás pöfeteg, lehet vagy egy kiló, igazán klassz. Elvisszük magunkkal!
Óriás pöfeteg utolsó pillantása, búcsúzó mosolya a mesegombának szólt.
– Látod, mégis csak világot láthatok!
Büszkeségében majd meghasadt, úgy kidüllesztette a mellét, miközben szorgosan tekintgetett jobbra, balra, sőt egészen a dombon túlra is.
A mesegomba bánatosan nézte, amint társa eltűnik egy fonott kosár mélyén, és hirtelen nagyon egyedül érezte magát.
– Na, igen, hozzám nem mertek nyúlni, mert én vagyok a légyölő galóca, aki szép, de haszontalan, ráadásul mérgező – dünnyögte. – Ő meg az óriás, az óriás pöfeteg, a világlátó… De sebaj. Jól van ez így. Legalább nem takar el többé, és mindenki láthatja, milyen szép vagyok!
Azzal megrázta, büszkén kihúzta magát, megigazította a kalapját, és csak állt, állt magányosan, szótlanul az erdei ösvény szélén.