Szauba a mihaszna hangya
Előzmények: I. Szauba repülése II. Szauba kertészkedik
III. A páncélos szörny támadása IV. A hazatérés
V. fejezet A rajzás
Bármilyen közel volt az otthonuk, Szaubára és Kembára még hosszú út várt hazáig. Úgy döntöttek, a part mentén haladnak a narancsligetig, s onnan kapaszkodnak fel a hangyavárhoz az erdei tisztásra.
A folyópart kopár, köves volt errefelé. A kis hangyáknak minden egyes kő akadályt jelentett, amit vagy megmásztak, vagy megkerültek. Csak a következő napon, estefelé érték el az első narancsfákat. Kimerülten, de végtelen boldogsággal rogytak le az egyik fa tövéhez.
- Itt várjuk meg az éjszakát – mondta Kemba. – Aztán, ha jönnek a fiúk begyűjteni a leveleket, velük együtt bevonulunk a várba.
- Néznek majd nagyot – kuncogott Szauba. – Mindenki azt hiszi, hogy rég meghaltunk.
- Ne legyél olyan öntelt, Szauba – korholta barátját Kemba. – Tán egy tucat hangya van a bolyban, aki hallott már rólad. És kétszázezer, aki azt sem tudja, hogy létezel.
Lassan teljesen besötétedett, de az erdő felől nem indult meg a várva-várt mozgás.
- Talán rossz fához jöttünk – szólt némi idegességgel a hangjában Szauba. – Lehet, hogy egész máshol gyűjtik ma a leveleket.
- Nem hiszem – csóválta a fejét Kemba. – Nézd csak azokat a tépett leveleket! Látszik, hogy tegnap itt hagyták abba a munkát. Valami nagyon rossz dolog történhetett. Ideje utána járnunk, hová tűnt mindenki.
A fogyó hold keskeny sarlója alig világította meg nekik az utat. Mégsem tartottak attól, hogy eltévednek, minden kavicson, fűszálon érezték társaik szagát. Pirkadatra értek a tisztásra, ahol a hangyavár magasodott. Meglepő látvány tárult a szemük elé. Dolgozók tízezrei nyüzsögtek a fűben, pici kavicsokat, faágakat, földgöröngyöket cipeltek a vár felé. A vár oldalán egy hatalmas, vörös színű katona állt délcegen, és irányította a munkát.
- Ott jobbra még három kijárat szabad. Ezeket az ágakat oda vigyétek! A kavicsok a másik oldalra mennek.
- Hiszen ez Szungu! – kiáltotta kitörő örömmel Szauba. – Akkor hát ő is megmenekült! – De mi a csudát csinálnak?
A két kis hangya átfurakodott a nyüzsgő tömegen, egészen a várfal tövéig verekedték magukat.
- Szungu! Megjöttünk! – kiáltott fel Szauba a magasból vezénylő tábornoknak.
Szungu lepillantott a földre, és rögtön felismerte a két kis jövevényt.
- Vagy úgy! Megjöttetek végre? Épp ideje volt. Fogjatok faágakat, és vigyétek a tizenhetes kijárathoz! Délutánig el kell torlaszolni az összes nyílást, és már világosodik. Igyekezzetek!
A két jó barát, mintha nem is hallotta volna, földbe gyökeredzett lábbal álldogált a várfal tövében.
- De hát mi történt? Miért kell ezt csinálni? – kérdezte Szauba.
- Hát nem egyértelmű? Ma lesz a rajzás! Azazhogy nem lesz, ha jól dolgoztok. Na, indulás!
Szungu elfordult tőlük, és egy nagyobb csapat hangyát kezdett irányítani, akik egy datolya maggal próbálták az egyik nyílást bedugaszolni.
- Első sor térdre, hátsó sor háromra emel! Egy…, kettő…
Kemba a földön fetrengett, és kacagott.
- Hát ez nagyon jó! Teljesen kiment a fejemből. Pedig mindig ez van. Minden egyes rajzásnál.
Szauba idegesen toporgott barátja mellett.
- Mi van minden rajzásnál? Mondd már el, mi ez!
- Néha elfelejtem, hogy még a potrohodon van a tojáshéj - nevetett Kemba. – Szóval rajzáskor mindenki meghülyül. Még a legnagyobb tábornokok is. Meg akarják akadályozni, hogy a hercegek és hercegnők kirepüljenek. De szerencsére soha nem sikerül.
Amíg Kemba mesélt, mindketten elindultak a főkapu felé. Azt az egy bejáratot senki nem akarta eltorlaszolni. Nem is volt teremtett lélek a közelében.
- Délután majd felsorakozik itt az összes katona, nehogy a kapun át próbáljon bárki is kitörni.
- De hát mi értelme van ennek? – értetlenkedett Szauba. – Miért kellene a rajzást megakadályozni?
Kemba megvonta a vállát.
– Tudod, a katonák csak az élet védelmére tudnak gondolni. És azok a hangyák, akik kirajzanak, csaknem egy szálig elpusztulnak.
Szauba döbbenten nézett Kembára.
- Elpusztulnak? Nekem azt mondta Moira hercegnő, hogy új bolyt alapítanak!
- Persze. Néhányuknak sikerül. De a többség elpusztul. Gondolod, hogy holnapra tízezer új boly lesz a környékünkön? Még csak az kéne!
Időközben beértek az előcsarnokba, ahonnan mindenfelé elágaztak a járatok. A csarnok is tele volt nyüzsgő hangyákkal, dolgozók, hercegnők és kertészek egyaránt rohangáltak fel-alá. Az oltókamra felőli járatból egy hercegnő feje bukkant elő. Nehezen vonszolta magát előre, mintha beszorult volna a járatba. Mikor végre sikerült előbújnia, kiderült, hogy Aszkara csimpaszkodik a hercegnő két hátsó lábába.
- Ne tegye, kérem, hercegnő, maradjon velünk! – sipákolt vékony hangján a főkertész. – Semmi szükség rá, hogy kirepüljön innen! Majd építünk egy második tróntermet, és alkirálynő lehet!
Szauba odapillantott az óbégató Aszkara felé, és nagyot dobbant a szíve.
- Hiszen ő Moira hercegnő!
Csakugyan Moira volt az, aki Aszkarával hadakozott. Az elmúlt napokban sokat növekedett, már Szaubánál is egy fejjel magasabb volt. Hosszú, csillogó szárnya méltóságot kölcsönzött sudár termetének.
Szauba átverekedte magát a nyüzsgő tömegen, és egy ugrással Moira előtt termett.
- Moira! Moira! Én vagyok az, Szauba!
- Ó igen, igen, te vagy Szauba – felelte Moira. - Ha már itt vagy, hadd kérdezzelek meg, szerinted jól áll nekem ez a sárga szín? Tetszeni fog a hercegeknek?
Moira előre nyújtotta egyik lábát, amit szinte teljesen belepett a sárga virágpor.
Szauba tisztában volt vele, hogy Moira már nem emlékszik rá, s ettől nagyon szomorú lett. De nem mutatta bánatát, hanem így válaszolt:
Szép sárga lett a hercegnő lába,
Így ballag el ma este a bálba.
A hercegek versenghetnek érte,
A sárga smink már ezért megérte.
- Tudom már! Te a kétbalkezes verselő hangya vagy! – kiáltott örvendezve Moira. – Nem hittem, hogy még látlak! Szívesen beszélgetnék veled, de rengeteg a dolgom. Én akarok lenni ma este a legszebb!
A hercegnő lerázta magáról Aszkarát, és elviharzott az egyik járaton. Szauba tátott szájjal bámult utána. Még jó darabig úgy maradt volna, de Kemba megveregette a feje búbját.
- Hé, pajtás! Ideje ebédelni. Napok óta nem ettünk egy falatot sem.
Szauba megfordult, merengő tekintettel bámult barátjára.
- Látni akarom a rajzást, Kemba!
- Te megőrültél! Most menekültünk meg ezer veszélyből, s te máris új kalamajkát keresel magadnak! A rajzás halálos szórakozás. Minden ellenségünk ott lesz, hogy belőlünk lakmározzon. Tán még a páncélos szörny is visszajön!
- Nem érdekel a veszély – rázta a fejét Szauba. – Tudni akarom, hogy mi lesz Moira sorsa. Ma este én mindenképpen kimegyek a kakaófára.
Kemba nagyot sóhajtott.
- Jaj, hová tettem az eszem, mikor barátod lettem! Rendben van, te lökött, felelőtlen hangya. Veled megyek, nehogy bajod essék. De előbb ebédelünk, ebből nem engedek.
Ebéd után a két jó barát kiosont a főbejáraton. Szerencséjük volt, Szungu éppen a vár túloldalán irányította a munkálatokat. Senki nem tartóztatta fel őket. Felmásztak a kakaófa tetejére, oda, ahonnan legjobban lehetett látni a hangyavárat. Mikor lenéztek, a vár bejárata előtt egy vöröses színű, hullámzó foltot pillantottak meg.
- Gyülekeznek már a katonák – mondta Kemba. – Elzárják a főbejáratot.
- Lehet, hogy nem is lesz rajzás – szólt elszontyolodva Szauba.
- Nyugalom, pajtás, mindig van rajzás. Hogyan törnek ki, fogalmam sincs, de mindig sikerül nekik.
A két kis hangya csendben várakozott, ám sokáig semmi sem történt. A nap korongja kezdett lebukni a domb mögé. Utolsó fénye vörös köntösbe öltöztette a tisztáson álló fákat, bokrokat.
- Milyen félelmetes! – borzongott Kemba. – Mintha lángba borult volna minden!
- Jaj, Kemba! – kiáltott fel hirtelen Szauba. – Az a kiszáradt tönk tényleg kigyulladt! Nézd csak, füst száll fel belőle!
A hangyavár mellett állt az a fatuskó, mely a páncélos szörny elleni harcban fedezékül szolgált nekik. Kemba pár másodpercig meredten bámulta a tuskóból feltörő fekete felleget, aztán lelkendezve felkiáltott.
- Hé! Ez nem füst, tökfej! Ez a rajzás!
Ezer meg ezer szárnyas hangya röppent fel a fatörzs repedezett kérgéből. A levegőben hömpölygő, forgó táncba kezdtek, sűrű fekete felhőként kavarogtak a tisztás felett. A felhő emelkedett, s szétterült, mint egy tornádó tölcsére. Ahogy a gomolygás közeledett a kakaófához, Szauba és Kemba egyre erősebben hallotta a zúgást, a hangyák szerelmi táncának hipnotikus zenéjét. Több tízezer hangyaszárny hasította egyszerre a levegőt, ütemes morajlást okozva.
- Csodálatos! – suttogta Szauba, és legszívesebben ő is közéjük vetette volna magát.
- Mindjárt más lesz a véleményed, odanézz! – felelte Kemba.
A folyó felől apró fekete pontok közeledtek. A pontok gyorsan növekedtek, már látszott a fejük, testük, szárnyuk. Pár pillanat múlva egy csapat denevér csapott le a rajzó hangyákra.
- Látod, erről beszéltem – magyarázta Kemba. - Megjöttek a cikázók. Legalább mi nem vagyunk veszélyben, csak a levegőben vadásznak.
A denevérek szélsebesen süvítettek keresztül a felhőn, majd máris megfordultak, s a másik irányból támadtak. Bizonyára sok-sok áldozatot szedtek, de a felhőben rajzó hangyák erről nem vettek tudomást. Ugyanúgy folytatták az őrült táncot, mintha mi sem történt volna.
Két órája tartott már a rajzás, mikor Szauba és Kemba mellé egy elpilledt hercegnő huppant le a kakaófa ágára. Őt távolabb több másik követte. A kavargó felhő egyre ritkább, áttetszőbb lett, s a közeli fák magasan lévő ágai mind megteltek bágyadt szárnyas hangyákkal. Jó fél óra múlva a rajzás véget ért. A felhő eloszlott, a denevérek pedig, ahogy jöttek, olyan hirtelen el is tűntek a távolban. Teljes csönd ereszkedett a tisztásra.
- Gyere, Szauba, ennyi volt, mehetünk haza – noszogatta társát Kemba.
- Nem lehet, meg kell keresnem Moirát! – felelte Szauba. – Tudnom kell, életben van-e.
- És mégis, hogy akarod megtalálni? Van itt vagy harminc fa, mindegyiken harminc ág, tele hangyákkal. Áganként csak harminc hangyát számolva az annyi, mint…
- Hangyalánc – mondta Szauba.
- Így is mondhatjuk, de pontosabb a huszonhétezer – felelte Kemba.
- Hangyaláncot csinálunk, nem érted? Megtudjuk, hol van Moira.
Szauba, a mellette pihegő hercegnőhöz lépett, és így szólt.
- Nemes hölgy, bár tudom, fáradt vagy, kérlek, teljesítsd egy aprócska kérésem. Átadnál egy kis üzenetet a többieknek?
A hercegnő, talán mert még mindig szerelmi mámorban úszott, nem ellenkezett. Szauba megköszörülte a torkát és rákezdte:
A kakaófán a lombok felett
Szauba várja Moirát.
Akihez eljut az üzenet,
A szomszédjának adja tovább.
Szeretném még egyszer látni,
Mielőtt végleg útnak ered.
Ha látja Moirát bárki,
Súgja fülébe a Szauba nevet.
Halk sustorgás kezdődött, ahogy a hangyák egymásnak továbbították a versikét. Helyenként a lánc elágazott, ahol pedig a lombok összeértek, a sustorgás átterjedt a szomszédos fára.
Úgy negyedóra múlva a hercegnő Szaubához fordult, és azt mondta.
- Moira válaszolt neked, hallgasd hát:
A szárnyam elszakadt, ernyedt,
Ne akard, hogy én felmenjek.
Hogyha van valami terved,
Itt vagyok két ággal lejjebb.
Szauba ész nélkül rohant végig az ágon, le a fa törzsén, Kemba alig bírta követni. Ahogy az alsóbb ágra értek, az ott pihenő hangyák csápjukkal mutatták, merre menjenek. Moira egy levél közepén feküdt, teljesen kimerült volt. Egyik szárnya középen kettéhasadt, a másik is petyhüdten lógott a teste mellett.
- Szervusz, Moira – köszöntötte Szauba. – Mindent láttam, fantasztikus volt.
- Az volt, de borzasztóan elfáradtam – felelte bágyadtan Moira. – Soha többé nem fogok már repülni. Persze, nincs is rá szükségem.
- És hol van a férjed, a herceg? Vagy nem sikerült férjet találnod?
Moira elmosolyodott.
- De igen. Három férjem is volt, mind elhagytak. Ők már csak ilyenek. Nem jönnek velünk a vándorlásra. Vagy elpusztulnak, vagy visszatérnek a bolyba.
Szauba ezt elképedve hallgatta.
- De hát akkor egyedül kell az új bolyt megalapítanod!
- Úgy van.
- Egyedül kell leveleket vágnod, gombát tenyésztened, új dolgozókat, katonákat, kertészeket nevelned.
- Pontosan.
- De hát nincs is gombád! Semmiből nem lehet gombát növeszteni!
- Van nálam gomba, nézd csak meg!
Moira nagyra tátotta a száját, és ahogy Szauba belepillantott, egy kis fehér golyóbist vett észre a hercegnő rágója alatt.
- Ez elképesztő – álmélkodott Szauba. – Te mindenre gondoltál.
Ebben a pillanatban a többi hercegnő, akik eddig nyugalomban pihentek az ágon, felpattantak, és riadtan az ág vége felé iramodtak.
- Meneküljetek! Gyorsan! – kiáltott egyikük Moira felé.
Kemba felugrott, és a többiekkel szemben a fatörzs felé furakodott. Ahogy a törzsön lepillantott, egy óriási zöld fejet, rajta hatalmas sárga szempárt pillantott meg. S ez a fej gyorsan közeledett.
A kis hangya lélekszakadva futott vissza társaihoz.
- Elvesztünk! – kiáltotta. - Egy zöld sárkány vadászik ránk.
- Nyugodj meg, a zöld sárkány csak növényeket eszik– mondta csendesen Moira.
- A felnőttek igen, de ez még kicsi!
Ekkor már Szauba is megpillantotta a levelek közül kibukkanó rücskös bőrű zöld állatot. Egy leguán volt.
- Kemba, ez neked kicsi? Ez óriási!
- Hidd el, Szauba, a sárkányok között ő még gyerek.
A leguán megállt az alattuk lévő ágnál, résnyire nyitotta száját, és egy pillanatra elővillant hosszú nyelve. Nem lehetett látni, mi történt, de az ágról a hangyák szinte mind eltűntek.
- Azonnal indulnunk kell – kiáltott Szauba.
- Hova mennénk? – sopánkodott Kemba. - Egyenest a sárkány szájába?
- Kemba! Figyelj rám! Repülni fogunk, mint a múltkor! Rágd el a levél szárát! Moira, kapaszkodj!
Szauba a levél közepére futott, és csápjaival átkarolta Moira hercegnőt.
Kemba rájött, hogy Szaubának igaza van. Ez volt az egyetlen lehetőségük.
- Jól van, legalább ti megmenekültök! Vigyázzatok, indulás!
Nagyot harapott a levél szárába, az megreccsent, de még nem vált el az ágtól.
- Mit művelsz, Kemba? – förmedt rá barátjára Szauba. – Állj rá a levélre, és magad mögött rágd el! Neked is velünk kell jönnöd!
Kemba habozott egy pillanatig, de akkor észrevette, hogy a leguán tovább indult felfelé. Felpattant a levél szárára, s egy nagy harapással elválasztotta a levelet az ágtól.
Pörögve hullottak a mélybe, Kemba kétségbeesetten kapaszkodott a vékony szárba. Próbált beljebb húzódzkodni, de a levél megbillent, és attól kezdve lábai már a levegőben kalimpáltak. Csápjaival tartotta még magát, de egyre kijjebb csúszott.
- Vége – sóhajtott Kemba, és behunyta a szemét.
Hirtelen erős fájdalom nyilallt egyik csápjába. Amint óvatosan felfelé sandított, Szaubát pillantotta meg maga felett. Szauba lábaival átölelte a levél szárát, rágójával pedig Kemba csápját szorította. Ugyanígy tartotta Moira hercegnő Szauba egyik hátsó lábát, miközben ő a levél erezetébe kapaszkodott.
Így tették meg a maradék utat, míg végül a levél a kiszáradt fatönk mellett földet ért. Végre elengedhették egymást, mindhárman kimerülten a földre huppantak.
- Innen indult a rajzás, és ide érkeztünk – mondta Moira. - A fatönk alatt van egy titkos járat, ami a hangyavárba vezet. Azon át mindketten biztonságban hazajuthattok.
- Sok szerencsét, Moira! – felelte Kemba. – Kívánom, hogy sikerüljön új bolyt alapítanod. Nekem egy időre elég volt a kalandokból. Gyere, Szauba, menjünk!
Szauba nem mozdult a hívó szóra.
- Ne haragudj, Kemba, de én Moirával tartok.
- Ez őrültség! – tiltakozott Moira. – Mi hasznodat venném?
- Moira, én már nem az vagyok, akinek megismertél. Az elmúlt napokban rengeteg dolgot megtanultam. Tudok levelet vágni, hazacipelni, összerágni. Harcoltam többféle ellenséggel. Gombát nevelni te tanítottál, és ha majd az új boly lakói megszületnek, én fogom őket mindenre megtanítani.
- Hát igen, különleges vagy, Szauba, az biztos – bólogatott Kemba. - És a legjobb barát. Tulajdonképpen a verseid is egész jók. Hiányozni fogsz, cimbora.
- Gyere te is velünk, Kemba! – kérlelte barátját Szauba. - Rengeteg lesz a tennivaló!
- Nem lehet, Szauba. A gomba nem nő olyan gyorsan. Kezdetben nagyon kevés ennivalótok lesz, minden falatot be kell osztanotok. Ha én is ott lennék, hárman biztosan éhen pusztulnánk. De megígérem, teliholdkor mindig kimegyek majd a kakaófa csúcsára. Ha kíváncsi leszel öreg barátodra, ott megtalálsz.
Ennyit mondott Kemba, aztán sarkon fordult, és befutott a fatuskó repedezett kérge alá. Moira Szaubára pillantott.
- Szóval te fogod tanítani a gyermekeimet. Akkor mindenki verseket fog faragni munka helyett?
- Nem helyette, csak úgy mellette – felelte Szauba. – Tudod, néha szüksége van a léleknek a felüdülésre. Utána a munka is jobban megy, majd meglátod. Rengeteg ötletem van, hogyan tegyük színesebbé az életünket.
- Akkor induljunk. Alig várom, hogy lássam azokat az ötleteket.
A két kis hangya felkászálódott, s elindult a folyó irányába. Nem tudták, pontosan hová tartanak, de bíztak benne, hogy jó szerencséjük nem hagyja őket cserben. Egymás mellett, vidáman baktattak egy ismeretlen jövő felé.
Utóhang
A következő évben a Paraná egyik mellékfolyója mentén dél-amerikai tudósok a levélvágó hangyák egy új módosulatát fedezték fel. Ezek a hangyák nem a megszokott háromszög alakú levéldarabokat vágták ki, hanem a legkülönbözőbb formájúakat. Az egyik szív alakút, a másik virágsziromhoz hasonlót, a harmadik körlapot. A tudósok azt is megfigyelték, hogy a hangyák időnként váratlanul elhajigálják a cipelt leveleket, és egyetlen társuk köré csoportosulnak. A középen álló hangya ilyenkor hosszú ideig rezegteti, dörzsölgeti csápjait, kocogtatja rágóját. Egy idő után a hangyák visszaállnak a sorba, és folytatják a munkát. A tudósok nem találtak magyarázatot a hangyák ésszerűtlen magatartására. Úgy gondolták, mivel ez a viselkedés nem szolgálja a faj fennmaradását, a felfedezett törzs hamarosan ki fog pusztulni. Minden tudományos érv ellenére azonban az új kolóniák száma egyre szaporodik.