Szauba a mihaszna hangya

Fényesen ragyogott a telihold a tiszta égen, mikor a narancsligetből a falevelek megindultak az erdő felé. Egy füves domboldal választotta el az erdőt az ültetvénytől, amit kiszáradt árkok barázdáltak. Az egyik árok kopár szélén bandukoltak felfelé a levéldarabkák egyetlen hosszú, tömött sorban. Azt hihetnénk, talán a hold varázslatos fényétől kaptak kedvet, hogy zarándokútra keljenek. De nem így történt. Nem saját akaratukból vágtak neki a narancsfák levelei a domboldalnak. Apró, szorgos munkások százezrei vitték azokat fejük fölé tartva, mint valami napernyőt.

„Butaság ez” – gondolhatjátok. „Minek is kellene bárkinek éjszaka napernyő a feje fölé?”

Igazatok van, erre csakugyan nincs szükség. Ám ezek az apró lények levélvágó hangyák voltak, és otthonukhoz, a földből és apró ágacskákból épített hangyavárhoz tartottak. A levelek azért kellettek nekik, hogy kertészkedjenek velük.

Kemba már másodszor fordult meg azon az éjjelen a boly és a narancsliget között. Rágójával erősen szorította a levél sarkát, két csápjával pedig oldalról támogatta, hogy ne billegjen. Nagy kerek szemeit az előtte haladó hangya potrohán tartotta. Egy ütemre lépett vele, mindig szorosan mögötte maradt.

A hangyavár az erdő biztonságot adó mélyén magasodott. Ahogy Kemba közeledett otthonához, elhaladt egy vadon nőtt kakaófa alatt. Váratlanul apró ütődéseket érzett a levélen, mintha felülről valaki megdobálta volna. Pontosan tudta, hogy ki az, aki így jelez neki, de most nem állhatott ki a sorból.

A várhoz érve meglátta Szungut, aki a kapuban strázsált. Szungu hatalmas hangya volt a harcosok kasztjából, akivel senkinek nem volt tanácsos ujjat húzni. Öt szeme volt, két hatalmas oldalt, három kisebb pedig a homlokán. Ő aztán rögtön észrevette, ha valaki nem rendesen végezte a dolgát.

Kemba ledobta a levéldarabot a fal melletti kupacra, és azt mondta:

- Kettő.

- Jól van – bólintott Szungu behemót fejével. A feje is nagyobb volt, mint Kemba maga.

- Indulj vissza szaporán, még belefér reggelig egy utolsó szállítmány.

Kemba szó nélkül beállt a visszafelé haladók sorába. Az út most a kakaófa másik oldalán vezetett. Egy alsó ág alá érve apró fakéreg darabok hullottak mellé a földre.

- Tudtam, hogy nem hagysz békén – morogta Kemba. Ott hagyta társait, és a fa törzse felé vette az irányt.

Barátja, Szauba az ágon várakozott rá, nagyon izgatott volt.

- Végre, Kemba, azt hittem, sosem érsz ide – sóhajtotta a kis hangya. – Gyere, felmegyünk a fa tetejére.

Odafentről pompás kilátás nyílott a környékre. A telihold majdnem nappali világosságba vonta a tájat, épp csak a színek tűntek el. Minden az ezüst árnyalataiban csillogott.

- Ez az én birodalmam – mutatott körbe büszkén Szauba.

- Mit csinálsz te itt? Miért nem hordod a leveleket? – kérdezte dühösen Kemba. –Tudod, hogy a fejeddel játszol!

- Ugyan, Kemba. Kétszázezer másik hangya rabszolga módra dolgozik. Mit számít, hogy én mit csinálok?

- Miért, mit csinálsz?

- Gondolkozom. És a gondolataimból verseket formálok. A verseket pedig elszavalom neked. Ezért hívtalak ide.

Kemba kezdte kényelmetlenül érezni magát. Röpke élete során már barátja számos versét végighallgatta.

- Figyelj, Szauba, nekem most erre nincs időm. Még meg kell tennem egy kört, hogy Szungu elégedett legyen. Nem akarom, hogy beosszon a Menekülők közé. Miért mindig engem boldogítasz a bolondságaiddal?

- Azért, mert csak te értesz meg engem – felelte Szauba.  –És tudod, honnan tudom ezt?

Kemba tagadólag rázta a fejét.

- Elárulom. Amikor az előbb jöttél a vár felé, megdobáltam a leveledet fakéreggel. Érezted?

Kemba bólintott.

- És mit gondolsz, honnan tudtam, hogy te vagy a falevél alatt?

- Tényleg, honnan?

- Onnan, hogy más formájú a faleveled, mint a többieké. Minden hangya egész életében háromszög alakú darabokat vág ki a levélből, te viszont oválisat. Ebből látszik, hogy van fantáziád. És ezért vagyunk barátok.

- A dagadt potrohodról vettem a mintát – morogta Kemba.

- Na látod, erről beszélek – felelte lelkesen Szauba. – Nyitott szemmel jársz a világban.

Kemba megadóan leheveredett az ág végére. Belátta, hogy legkönnyebben úgy szabadul, ha végighallgatja barátja versét. A kis költő kiszaladt egy levél csücskére. Úgy állt meg, hogy a hold kerek tányérja éppen háta mögött világítson, és fénybe borítsa testét. Nagy levegőt vett, és szavalni kezdett.

Szikrázó holdfény és csillagok fessétek ezüstre a fákat. Nézzetek rám, én is itt vagyok, feszítik lelkemet a vágyak.

Szeretnék repülni az égen, szeretnék szárnyakat hátamon. Ma éjjel felszállok, remélem, a mindenség már vár rám nagyon.

- Szauba, ez hülyeség – sóhajtotta Kemba. – Nincs szárnyad, és nem is lesz soha. Te munkáshangya vagy. Szárnya csak a hercegeknek és hercegnőknek van.

- Jó, a szárny az csak költői túlzás volt - felelte durcásan Szauba. – De repülni igenis fogok. És éppen most fogok repülni, a te segítségeddel.

Kemba hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Gyere csak ide, Kemba, a levélhez, amin állok. Arra kérlek, mint legjobb barátomat, rágd el a levél nyelét.

- A levélen akarsz repülni? Te megőrültél. Le fogsz zuhanni.

Szauba ezen csak nevetett.

- Hetek óta figyelem ennek a fának a leveleit. Olyanok, mintha hatalmas szárnyak lennének. És úgy is szállnak a levegőben. Nézz csak le, Kemba! Az a nagy szürke torony a földön a hangyavár. Ha innen indulok, éppen előtte fogok földet érni.

Mikor Kemba belátta, hogy nem tudja Szaubát ettől az őrültségtől visszatartani, úgy döntött, nem fecsérli tovább az idejét.

- Jól van, haver, akkor kapaszkodj! – kiáltotta. –És az ég legyen veled.

Néhány erős harapással a falevelet elszakította az ágtól. A levél himbálódzva süllyedni kezdett.

- Minden rendben, ura vagyok a helyzetnek – hallotta még Kemba barátja távolodó hangját, aztán a levél eltűnt a messzeségben.

Az a néhány perc, amit Szauba a levegőben töltött, a kis hangya életének legboldogabb pillanata volt. A falevél pörögve-forogva ereszkedett a tisztásra, ahol a hangyavár magasodott. Szauba arcába vágott a süvítő szél, táncot járt körülötte a világ, s ő minden erejével kapaszkodott.

 A levél átsuhant a hazafelé tartó hangyák végtelen sora felett. Szauba integetett nekik a csápjaival, de azok a fejük felett cipelt tehertől nem láthatták. Már csak centikre volt a kakaólevél a tisztás füves talajától, mikor egy apró fuvallat új lendületet adott a repülésnek. A levél átröppent a várkapu mellett strázsáló Szungu feje felett, és a hangyavár oldalának csapódott. 

 

olvass továbbb: II. Szauba kertészkedik    III. A páncélos szörny támadása  

vissza az elejére