Szauba a mihaszna hangya

Szauba lepottyant a becsapódáskor, egy darabig tehetetlenül gurult lefelé, végül egy göröngyben sikerült megkapaszkodnia. Ahogy felnézett, látta, hogy a levél leszánkázik a vár oldalán, és ahogy földet ér, betakarja Szungut.

Szauba rájött, hogy ez a legjobb alkalom beosonni a várba. Ügyesen leereszkedett a vár tövéhez, és a kapu felé vette az irányt. A kapun már javában masíroztak befelé a megfáradt teherhordók. Szauba megpróbált csatlakozni hozzájuk. Már csak pár lépésre volt a menetoszloptól, mikor Szungunak sikerült kikecmeregnie a falevél alól.

- Állj! – mennydörögte, és Szauba kővé merevedett. - Hová, hová, kiskomám?

- Tudod, Szungu, én mára végeztem, megyek pihenni – magyarázta Szauba.

- Azt én mondom meg, mikor pihenhetsz. Ma éjjel még egyszer sem láttalak. És most sem hoztál semmit.

Szungunak mind az öt szeme villámokat szórt.

- Tévedsz – felelte Szauba. – Egy egész falevelet hoztam. Nem holmi darabkákat, mint mások, hanem egy egészet. Felér tíz másikkal.

- És hol az a csodálatos levél, ha szabad kérdeznem? – gúnyolódott Szungu.

- Most másztál ki alóla.

Szungunak elvörösödött a feje dühében. Igaz, ez nem látszott, hiszen eleve is vörös volt.

- Ezt? Ezt hoztad, te mihaszna? Hiszen ez egy…egy…

- Kakaólevél – segítette ki Szauba. – Nagyon jó szerintem.

-Te ostoba! – rivallt rá Szungu. – A kakaólevél értéktelen kacat! Szőrös és keserű. Senki nem bírja megrágni. A feladatod a narancslevél begyűjtése volt.

- Értem – mondta csöndesen Szauba, és bánatot színlelt. – Legközelebb ügyesebb leszek, megígérem.

- Nincs legközelebb! – ordította Szungu. – Mostantól a levélrágók között dolgozol. És három napig tagja vagy a Menekülő rajnak. Végeztem.

Szauba remegő lábakkal elsomfordált. A Menekülő rajba általában csak öreg hangyákat soroztak be, akiknek rágójuk már eltompult, így alig tudtak a boly hasznára válni. Szauba esete kivételes volt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is más fiatal hangya ilyen büntetést kapott volna. Csak abban reménykedhetett, hogy a három nap alatt nem lesz bevetés.

Legalább egy hónapja történt, hogy rablóhangyák támadták meg a bolyt. A Menekülők látszólag szembeszálltak velük, majd meghátráltak, és egy szűk járatba csalogatták az ellenséget. Akkor a katonák Szungu vezetésével hátulról a rablókra támadtak, és mindet lemészárolták. Azóta nem történt újabb bevetés, de azon a napon a Menekülő rajból sokan elpusztultak.

Mire a nap felvirradt, az öreg hangyák behordták a narancsleveleket a föld alatti feldolgozó terembe. Ez volt az egyetlen munka, amit az öregek még jól el tudtak látni.

A teremben összegyűltek a levélrágásra beosztott hangyák, és munkához láttak. Szauba örömmel pillantotta meg a dolgozók között Kembát. Közvetlenül mellé állt a sorba, és oldalba bökte.

- Hát te hogy kerülsz ide?

- Miattad – morogta Kemba. – Nem volt időm harmadik körre, levél nélkül jöttem haza. Szungu beosztott ide büntetésül.

- Engem is – sóhajtott Szauba.  A Menekülő rajról inkább nem beszélt.

Munkához láttak. Letéptek egy-egy kis darabot a levelekből, és addig rágták, míg zöld pép nem lett belőle. Eközben egy járaton az oltókamrába vonultak, ahol a pépet egy mélyedésbe köpték, majd egy másik járaton visszatértek a feldolgozó terembe, s kezdődött minden elölről.

Szauba három kör után már borzasztó unalmasnak találta az egészet. Gondolt egyet, felmászott a narancslevél kupac tetejére, és elkiáltotta magát.

- Állj!

Az elől állók megtorpantak, a járatokban a hangyák zavarodottan toporogtak.

- Biztos ti is elfáradtatok már – mondta Szauba. – Szükségetek van pár perc pihenőre, hogy utána jobban menjen a munka. Addig is hallgassátok meg az új versem, amit most költöttem.

A hangyák zúgolódtak, el akarták Szaubát zavarni, de Kemba lecsitította őket.

- Csak pár röpke sor az egész. Hadd mondja el szegény, aztán dolgozunk tovább.

És Szauba rákezdte.

"Itt van egy kupac levél, mögöttem meg kettő.
Örökösen dolgozom, de a munkám meddő.
Akármennyit elhordok, soha nincsen vége.
Ettől lesz majd köszvényes minden hangya térde..."

Itt tartott Szauba, mikor betoppant Aszkara, aki a hangyaboly főkertésze volt. Ő sokkal kisebb termetűre nőtt, mint Szauba, vagy Kemba, és általában az oltókamrában ügyködött. Most azért jött át, hogy megnézze, miért állt le mindenki.

- Mi folyik itt? – kérdezte cérnavékony hangon.

- Semmi – felelte Kemba.

- Azt látom, de miért nem történik semmi?

A hangyák egymás szavába vágva magyaráztak, és közben csápjaikkal Szaubára mutogattak.

- Értem – mondta végül Aszkara. – A legjobb lesz, Szauba, ha átmész a növendék gombatelepekhez. A mai feladatod a túl hosszú fonalak megvágása lesz. Ezt egyedül csinálhatod, nem tartasz fel vele senkit.

Szauba elkullogott egy oldalsó járaton át a gombatelepek felé, és a feldolgozóban újra megindult a munka.

Talán nem mondtam még, de a levélvágó hangyák egész életükben kizárólag gombát esznek. És csakis egyetlen fajta gombát, amit ők maguk termesztenek. Szörnyen unalmas lehet ez az étrend, de ők nem bánják. Aszkara és néhány társa oltja be a megrágott levélpépet gombafonállal. Ebből a beoltott pépből nőnek ki aztán a föld alatti szivacsos gombatelepek.

Szauba ott toporgott egy szürkésfehér fonálrengeteg előtt, és nem tudta, hogyan fogjon a munkához. El kell vágnia a túl hosszú szálakat. Azt tudta, hogy a vágások helyén nőnek majd azok a hangyafej méretű gömböcskék, melyek a legfinomabb csemegék a hangyák számára. De melyik a túl hosszú szál?

Találomra elharapott egyet. A fonálvégek bekunkorodtak, és egy alagút nyílt a fonálköteg belsejébe. Elindult befelé, s közben itt-ott elharapott egy-egy hosszúnak tűnő fonalat. Ettől újabb csatornák nyíltak meg, s ő egyre jobban elkeveredett. Egy vastag, erős fonálhoz érkezett, ami össze-vissza kanyargott.

„Ez a leghosszabb” – gondolta, és két-három harapással elroppantotta a szálat.

A következő pillanatban az alagút összeomlott. Fonálnyalábok zuhantak a fejére, potrohára, és a kis hangya mozdulni sem bírt. Sokáig feküdt ott béklyóba kötve tehetetlenül, mikor egyszer csak kaparászást hallott meg a feje felett. Kis lyuk keletkezett a fonálkötegeken, és azon egy hangya dugta be a fejét. Valamivel kisebb lehetett, mint Szauba, de nem az apró kertészek közül való volt.

- Hát te hogy kerülsz ide? – vihogott a kis jövevény.

- Beszorultam – morogta Szauba.

- Azt látom, de minek jöttél be a fonalak közé? Itt nem férnek el ekkora mamlaszok, mint te.

- Akkor te sem vagy itt, és csak káprázik a szemem.

- Én itt keltem ki, itt is nőttem fel. Ismerem a járást. De neked semmi keresnivalód itt.

Szauba kelletlenül elmesélte, mi történt. A kis hangya ezután csak még jobban nevetett.

- Aszkara nem mondta, hogy a felfelé növő szálakat kell elvágni? A telep tetején kellett volna végigmenned. De magadtól is rájöhettél volna.

- Nem kertész vagyok, hanem költő – felelte Szauba.

- Én pedig Moira vagyok, a tízezer hercegnő egyike.

Szaubának nagyot dobbant a szíve.

- Egy igazi hercegnő? Van szárnyad is, meg minden?

A hercegnő átpréselte magát a lyukon, és Szauba orra előtt billegett. Igazán kecses hangya volt, bár szárnyai kissé satnyának tűntek.

- Még kicsit nőnek rajzásig – magyarázkodott. – De a koromhoz képest szép, erős szárnyak. Mi az, hogy költő?

- Olyan, aki verseket talál ki. Ilyesmit, hogy:

"Beszorult a hangya a gombába,
nem számított ilyen sok fonálra.
Ha kiszabadulna innen a lába,
talán még haza is találna."

- Ez nagyon jó volt – örvendezett Moira hercegnő. – Ha mondasz még verseket, én közben kiráglak innen.

Szauba ennél jobb elfoglaltságot el sem tudott képzelni. Miközben elszavalta egész életművét, Moira sorra lerágta róla a fonalakat. Amikor Szauba már tudott mozogni, a hercegnő egy szélesebb alagúton a gombatelep széléig vezette. Ott elbúcsúztak.

- Gyönyörűek a verseid, büszke lehetsz rájuk – mondta Moira.

- Találkozunk még? – kérdezte reménykedve Szauba.

- Nem hiszem. Egy hét múlva rajzás van. A többi herceggel és hercegnővel együtt én is kirepülök a bolyból. Aztán addig keringünk a levegőben, míg mindenki meg nem találja a párját. Összeházasodunk egymással, és új bolyokat alapítunk. Ha sikerül, valahol én leszek a királynő. Ez az élet rendje. De mindig születnek újabb ifjú hercegnők, akiknek szavalhatsz. Úgyhogy ne csüggedj.

Szauba aznap jókedvűen tért nyugovóra. Végre talált valakit, akinek örömet tudott szerezni a verseivel. S így most már biztosan tudta, hogy mégsem egészen haszontalan tagja ő ennek a hatalmas hangyabirodalomnak. 

 

Folytatjuk... 

Olvass tovább:  III. A páncélos szörny támadása   IV. A hazatérés   V. A rajzás

Előzmény:  I. fejezet Szauba repülése

        vissza az elejére