Ruszilla varázstükre
2. fejezet: Pöndörös Ignác
Ha nem lett volna az aranytükör, álomnak gondolta volna mindazt Gáspár, ami vele azon a reggelen történt. Talán jobban is járt volna akkor, mert az álmokra - legyenek azok csodásak, vagy rettentőek -, az idő előbb-utóbb a feledés sűrű hálóját borítja. Így azonban mindig, mikor a legény a tükörre pillantott, beléhasított lelkébe a fájdalom. Bizony, keserves dolog megízlelni a szerelmet, és utána rögtön el is veszíteni.
Mondanom sem kell, folyvást a kis csillogó holmit leste Gáspár, akárhogy kínozta lelkét a vágyakozás. Azon az első délelőttön el sem mozdult a patakparti tisztásról. Remegve várta a pillanatot, hogy Ruszilla édes arca végre felbukkanjon az üveg mögött.
Eljött végre annak is az ideje. Egy távoli faluban megkondult a déli harangszó, s a tükörben, mely addig csak sötét falakat mutatott, hirtelen nagy fényesség támadt. El kellett kapnia róla Gáspárnak a tekintetét, mert beléfájdult a szeme a vakító sugárzásba. Mikor ismét visszasandított a tükörre, ott látta benne Ruszilla angyali arcát, hófehér karjait, selymes aranyhaját. Amint a leány végig húzta fésűjét hullámos hajzuhatagán, apró szikrák ezrei pattantak ki a hajszálak közül. Keringtek, forogtak a leány körül, majd a tükör üvegén áttörve Gáspár testét is beborították. Éppen olyan fényburok övezte a fiút, mint a tündéreket, kik reggel a tisztáson táncoltak.
Fertály órát gyönyörködhetett Gáspár a szerelme látványában, aztán Ruszilla letette a fésűt. Felállt kőből faragott pamlagáról, s amint eltávolodott tükrétől, a fények kihunytak, a kép elsötétült.
Megsimogatta akkor a fiú a varázstükröt, csókot lehelt az üvegére, majd elrakta gondosan a tarisznyájába. Most kezdett csak töprengeni, merre is induljon tovább. Abban bizonyos volt, hogy neki Tündérországba, ha addig él is, el kell jutnia. Arra nem gondolt, mi történik majd, ha egyszer csakugyan odaér. Azt is tudta már, hogy ez az ország az Üveghegy tetején fekszik. Mesékből hallott már az Üveghegyről, mely a legmagasabb a világon, csúcsa túl van a felhőkön, túl mindenen, amit emberi szem valaha is láthatott. De hogy ez a titokzatos hegy merre terül el, arról fogalma sem volt.
Gondolt egyet Gáspár, felmászott egy jókora jegenyefa tetejére, és körbenézett. Napnyugat irányába havas hegycsúcsokat, csipkés bérceket pillantott meg a távolban, hát úgy döntött, arrafelé indul. Három nap, három éjjel vándorolt, sem szakadék, sem sűrű bozót nem állhatta útját. A negyedik nap reggelére megérkezett a legközelebbi hegy lábához.
Egy magas szikla előtt állt, a szikla tövénél egy hasadékból forrás tört utat magának a napvilágra. Letelepedett a forrás mellé, s hirtelen rátört a fáradtság. Nem csoda, hogy elszállt belőle az erő. Három nap óta egy falatot sem evett, egy szemhunyásnyit sem aludt. Hogy, hogy nem, mégis akkora utat tett meg minden áldott nap, mely más embernek egy hétig is eltartott volna. Ruszilla csillogó szeme, piros ajka volt az ő egyetlen tápláléka. Mindig, amikor a leány megjelent a tükörben, elmúlt Gáspár éhsége, elillant a fáradtsága. Délutánonként olyan könnyedén és sebesen folytatta az útját, hogy emberfia nem kelhetett versenyre vele.
„Lám, mit tesz az emberrel a szerelem” – gondolta a fiú, s hálát adott a Teremtőnek, hogy ilyen csodával ajándékozta meg őt.
Mint mondtam, reggel volt még, távolinak tűnt a déli szerelem-ebéd, s a hegy oldalát sűrű, sötét erdő borította. Nehéznek ígérkezett a felfelé vezető út. Nagyokat korgott Gáspár gyomra, hát elővette a tarisznyáját, s kotorászni kezdett benne, milyen eleséget talál az alján. De nem lelt abban egyebet, mint egy marék kukoricadarát. Volt egy kis bográcsa, meg egy kanala, nekiállt hát puliszkát főzni.
Tüzet rakott sebtében, vizet vett a forrásból, és felrakta főni a darát. Mikor a puliszka már olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál, levette a tűzről a bográcsot. Letette hűlni a fűbe, és mellé heveredett.
Nem ért még a nap az égbolt tetejére, máris előhalászta Gáspár a tükröcskét. Nézte áhítattal, s titkon reménykedett, hátha aznap hamarabb végez a tündér a teendőivel, s korábban a szobájába tér. De úgy tűnt, Ruszilla épp olyan elfoglalt, mint máskor, a tükör nem mutatott mást, mint a komor falakat.
Váratlanul egy füttyentés hangja riasztotta fel Gáspárt az ábrándozásból. Úgy hangzott, mintha egy rigó hívta volna a párját, vagy még inkább, mintha egy szajkó a rigót utánozta volna. Amint Gáspár felpillantott, egy sötét ruhás alakot pillantott meg, aki a völgy felőli ösvényen közeledett. Ő füttyentett két ujját a szájába téve. Az éles hangra csörtető zaj volt a válasz az utat szegélyező bozótból. Pár pillanat múlva két másik figura bukkant elő a csalánosból. Csatlakoztak a sötét ruhás emberhez, hármasban szaporán igyekeztek a forrás felé.
Érezte Gáspár, hogy semmi jót nem várhat ezektől az alakoktól. Az életét nem féltette, ezt az érzést ő hírből sem ismerte, de attól a gondolattól megrettent, hogy drága kincsétől erővel megfoszthatják. Hirtelen ötlettől vezérelve a kis tükröt belehajította a bográcsba. A sűrű főzetben a tükör lesüllyedt, a puliszka szépen betakarta. Akkor Gáspár a keze ügyébe helyezett egy jókora husángot, így várta a hívatlan vendégeket.
Azok néhány perc múlva meg is érkeztek, s megálltak a fiú előtt. Gáspár feltápászkodott, s illendően köszöntötte őket.
– Adjon Isten jó napot az uraknak!
– Hogy nekünk jó lesz-e, az te rajtad múlik - felelte a sötét ruhás ember.
– De hogy neked keserves nap lesz, az egyszer biztos – tette hozzá az egyik társa, aki széles karimájú kalapot hordott a fején. Ezen mindhárman nagyot hahotáztak.
Útonálló volt a három cimbora, lerítt ez foltos ruházatukról, és sebhelyekkel tarkított marcona ábrázatukról egyaránt. A sötétruhás lehetett a vezér közöttük, ő egy fejjel magasabb is volt a többieknél. Egyik társa egy rozsdás kardot, másik egy furkósbotot tartott a kezében, fenyegetőn álltak a vezér mögött. Ez a sötét ruhás nem viselt fegyvert, csak egy furcsa, sűrű szövésű háló volt átvetve a vállán.
– Nem kellene, hogy ártsunk egymásnak – mondta csendesen Gáspár. – Jobb volna, ha mindenki menne a maga dolgára. Ha békén hagytok, én is úgy teszek.
Harsány nevetés volt erre megint a válasz.
– Megyünk már, megyünk! – kacagott a vezér. – Hanem az imént a távolból valami aranyosan csillogó holmit láttam a kezeid között, te legény. Tán elcsentél a közeli templomból egy kelyhet, vagy egy gyertyatartót. Akármi is az, magammal vinném, hogy visszaadhassam jogos tulajdonosának.
– Úgy ám, úgy ám – kontrázott a másik két útonálló szélesen vigyorogva.
– Megcsalt téged a napfény, komám – felelte erre Gáspár. – A puliszkát kavargattam, a kanalam nyelének csillogása téveszthetett meg.
A fiú a bográcsra mutatott, csakugyan kiállt a puliszkából a rézkanál nyele.
– És most kotródjatok innen, amíg szépen beszélek veletek.
– Nem tudod te, kivel húzol ujjat, te mihaszna! – kiáltott Gáspárra a harmadik útonálló, kinek bozontos haját egy vékony öv próbálta kordában tartani. – Tudd meg, hogy a rettenthetetlen Pöndörös Ignác előtt állsz, aki minden haramiák legfőbb vezére itt a Táltos-hegységben.
– Hát most már ezt is tudom – bólintott nagy nyugalommal Gáspár.
– Borulj akkor térdre, kutya, és könyörögj az életedért – rivallt a fiúra a sötét ruhás bandita, azaz hát maga a rettenthetetlen Pöndörös Ignác.
– Engedelmeddel, én majd csak Szent Péter előtt fogok leborulni, hogy a mennyországba bebocsátást nyerjek – felelte Gáspár, s jó erősen megragadta az odakészített husángot.
– Legyen akkor úgy, Szent Péter apánkat rögvest megláthatod – morogta dühösen a haramia vezér. Intett karjával, mire cimborái két oldalról nekitámadtak Gáspárnak.
Hanem a mi fiúnkat sem kellett félteni. Olyan vidéken nőtt fel, ahol a mulatságokban a lányok mellett a botokat is rendre megtáncoltatták. Elbírt ő két haramiával könnyedén. Amelyik karddal támadt, annak suhintása elől ügyesen elhajolt, s a husánggal jól meglapogatta a haramia lábát. Az térdre esett, akkor ráugrott Gáspár a hátára, s alaposan helyben hagyta a gazfickót.
Azután rávetette magát a fiú a másik támadójára, ki a furkósbottal hadonászott. Kicsavarta a kezéből a botot, sajátjával eközben jól főbe kólintotta a pernahajdert. Mikor ez lerogyott, felkapta Gáspár, mint egy liszteszsákot, s a másik, földön fekvő társához vágta.
Látta már Pöndörös Ignác, hogy nagy erejű legény ez, és nem sok babér terem ebben a harcban az ő cimboráinak. Azért hát lopva Gáspár mögé osont, leakasztotta válláról azt a különös hálót, és megpörgette a feje fölött. Nem másról kapta a nevét a haramiák vezére, mint a különleges hálóvető tudományáról.
Gáspár éppen végzett a két útonállóval, és szemével már a vezért kereste, mikor az égből sebesen forogva egy kötélrengeteg zuhant rá. A sűrű háló egész testét abban a pillanatban gúzsba kötötte. A földre huppant a fiú, moccanni sem bírt.
– Na, nekem ezzel megadtad a tiszteletet, most már indulhatsz a másvilágra – mondta akkor elégedetten Pöndörös Ignác.
A két megvert haramia addigra feltápászkodott. Egyszeriben mindketten husángot ragadtak, s ütni, verni kezdték a tehetetlen Gáspárt, ahol érték. A banditák vezére eközben kiürítette a fiú tarisznyáját, de a keresett aranytárgynak nem akadt a nyomára.
– Hagyjátok, elég volt neki ennyi lecke – szólt akkor keményen Pöndörös Ignác, és a két haramia abbahagyta az ütlegelést. Leoldozták az eszméletlen Gáspárról a hálót, utána még a fiú ruháját is gondosan megmotozták. Mindhiába keresgéltek, semmi kincset nem találtak. Végül dühöngve, morgolódva odébb álltak.
Nagy sokára nyiladozott fel Gáspár szeme, akkor is csak homályos foltokat látott maga körül. Jó ideig eltartott, mire úgy-ahogy kitisztult a látása. Sajgott minden porcikája, lábra sem bírt állni, érezte, hogy több csontja eltörött.
A nap a feje felett ragyogott, éppen délre járhatott az idő. Oda vonszolta magát Gáspár a bográcshoz, kiborította a tartalmát a fűbe, s a puliszkából kikotorta a maszatos tükröt. Addig törölgette a nadrágja szárába, míg az üveg tiszta nem lett. Éppen jókor végzett a tisztogatással, mert a tükör egyszeriben felragyogott, s a drága Ruszilla megjelent benne.
– Hej, rózsám, lehet, hogy utoljára látlak – sóhajtotta Gáspár. – Úgy elbántak velem ezek a semmirekellők, hogy talán itt végzem a Táltos- hegy lábánál, ki tudja milyen távol tőled. Hanem azt megígérem, hogy ha felkerülök a mennyek országába, első dolgom lesz, hogy megkeresem azt a kiskaput, ami átvezet a tündérek birodalmába. Merthogy van valami átjárás a két ország között, az bizonyos.
Így elmélkedett Gáspár, miközben szerelmében gyönyörködött, ki a tükör túloldalán mosolyogva fésülte a haját. Úgy tűnt, semmit nem tud a leány a fiú nyomorúságáról. A tükörből felszökő fénysugarak most is beborították Gáspár testét, lágyan simogatták, és melegséggel töltötték el.
Aztán kialudtak a fények, Gáspár pedig összeszedte holmiját, s indult volna tovább az útján. Amint még egyszer szétnézett és szakadt, véres ingére pillantott, akkor eszmélt csak rá, hogy mi történt. Amíg a tündérleány látványába feledkezett, sebei mind begyógyultak, csontjai összeforrtak, karja, lába megtelt friss erővel. A varázstükör nagyobb hatalommal bírt, mint azt Gáspár korábban el tudta volna képzelni.