Ruszilla varázstükre
4. fejezet: A hamis tükör
„Akkor talán azt is tudod, te csodálatos táltos, merre találom Tündérországot.” – gondolta reménykedve Gáspár.
„Tudom hát!” – felelte a táltos.
Hej, majd kiugrott Gáspár a bőréből örömében, mikor meghallotta ezeket a szavakat. Hisz nem kell akkor tovább kutakodnia! Nincs más dolga, mint felpattanni a paripa hátára, s az elviszi őt szép Tündérországba. Hanem örömét hamar lehűtötte a varázslatos jószág, ki most is olvasott a fiú gondolatában.
„Nem vihetlek én odáig, Gáspár, mert az Üveghegy az Óperenciás-tenger túloldalán van.” – mondta a táltos. „Sem repülni, sem vízen járni nem tudok. De a tenger partjáig elviszlek szívesen.”
„Induljunk máris” – felelte hevesen a fiú. „Szeretném már mielőbb magamhoz ölelni szépséges Ruszillámat!”
„Aztán tudod-e már, Gáspár. mit teszel majd, ha egyszer csakugyan ott állsz Tündérország kapujában? Mert élő ember azon be nem léphet.”
Megrázta Gáspár a fejét.
„Hogyan tudhatnám, kedves Táltosom? Hisz nem is sejtem, mi vár ott rám. Nem töprengek én ezen idejekorán. Most vigyél hát először az Óperenciás-tengerhez. Megígérem, ha odaérünk, visszaadom a szabadságodat.”
Jó kedve kerekedett ettől a táltosnak. Felágaskodott, nagyot nyerített, megrázta hamuszínű sörényét, és így szólt:
„Pattanj fel a hátamra, szédült gazdám. Ha száguldunk éjjel-nappal, mint a szélvész, hét nap alatt a tengerhez érhetünk.”
Nem kellett ezt Gáspárnak kétszer mondani. Bár híján volt a lószerszámnak, szőrén is megülte a lovat derekasan. Vágtatott vele a nemes állat, sebesen, mint a gondolat, hegyen-völgyön, folyókon, pusztaságon át.
A következő reggel a távolban egy város tornyai bontakoztak ki. Ahogy a városkapuhoz közeledtek, az úton mind több ember tűnt fel, zarándokok, kereskedők szekerei poroszkáltak a porban. Az út szélét rongyokba burkolódzó koldusok lepték el, kik karjukat nyújtogatták az elhaladók felé. Látta Gáspár az út mellett kuporgó szerencsétlen embereket, s megesett rajtuk a szíve. Volt közöttük sánta, vak és félkarú is, mindegyiknek megvolt a maga nyomorúsága.
Éppen delet harangoztak, hát megállt a fiú a városkapu előtt, s a sok szerencsétlent maga köré gyűjtötte. Azok kíváncsiak letelepedtek Gáspár elé félkaréjban. Mikor aztán Ruszilla valahol Tündérhonban hozzálátott a fésülködéshez, a fiú minden fényt az egybegyűltekre irányított.
Lett nagy ámuldozás, döbbenet, mikor az emberek érezték, hogy felpezsdül ereikben az élet, s látták, amint sebeik sorra begyógyulnak. Sokan felpattantak a földről, s az örömhírt hangoztatva a városba futottak. Olyanok is akadtak azonban, akiken a tükör nem segített, s ez Gáspárnak is tanulságul szolgált.
A vakok nem nyerték vissza látásukat, hisz nem tudtak a gyógyító fénybe nézni. Kinek karja, lába hiányzott, annak sem nőtt ki másik helyette.
- Szánlak titeket – mondta nekik Gáspár, - de nem tudok ennél többet tenni. Nem vagyok én Isten, sem más földöntúli lény. Minden csoda, ami történik, az ennek a varázslatos tükörnek, s a belőle áradó fénynek köszönhető.
A meggyógyultak között volt egy szép sudár fekete hajú lány, ki gyerekkora óta siket volt. A helyi fogadósnak volt ő a lánya, s csak azért járt a városkapunál, hogy egy kereskedőtől friss zöldséget vegyen. Mikor megmártózott a tükör fényében, s visszanyerte hallását, földöntúli boldogság töltötte el. Nem gondolt már a zöldséggel, futott haza édesapjához elújságolni a csodálatos hírt.
- Aztán láttad-e közelről azt a varázslatos tükröt, drága Lizettám? – kérdezte a fogadós, miután lánya végére ért a történetnek.
- Láttam, édesapám, hisz mikor a hallásom visszatért, odafutottam a legényhez, s a kezét megcsókoltam.
Roppant kapzsi ember volt a fogadós, másra sem gondolt, csak arra, hogyan kaparinthatná meg a varázstükröt. Hisz akkor mindenki neki fizetne a gyógyulásáért. Nyomban papírost és tintát vett elő, s megkérte leányát, rajzolja le a tükröt, ahogy emlékszik rá.
- Bekeretezem majd, s kiteszem a falra Szűz Mária mellé, ennek a csodás napnak az emlékére – hazudta Lizettának.
Tudni kell ehhez, hogy a leánynak, amíg a hangoktól megfosztva élt, különös képessége fejlődött ki. Bármit, amit egyszer jól megnézett, utána emlékezetből pontosan le tudta rajzolni.
Mikor a rajz elkészült, azt mondta a fogadós a leányának:
- Ej, drága Lizettám, eredj vissza ahhoz a fiatalemberhez, és hívd meg a fogadóba éjszakára. Ingyen adok én neki kosztot, kvártélyt, ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Amíg Lizetta távol volt, apja a rajzzal a közeli rézművest kereste fel. Megkérte, készítsen neki egy pontosan ugyanilyen tükröt. Sokáig szabódott a rézműves, végül megegyeztek, hogy másnapra kész lesz a másolat.
Nem sejtette Gáspár, mit forralnak ellene, örömmel elfogadta Lizetta meghívását. A fogadós tárt karokkal várta a fiút, s a legszebb szobát akarta a legény számára megnyitni.
- Köszönöm a jóságát – felelte Gáspár, - de én már csak úgy szoktam meg, hogy az istállóban alszom a lovam mellett. Jobb is lesz így, hiszen kora hajnalban már útra is kelek.
- Nem addig van az! – hördült fel ezekre a szavakra a fogadós. – Száz meg száz beteg ember él még a városban. Csak nem hagynád őket magukra, te legény?
Időközben a fogadó előtt már nagy csődület támadt. Mindenki idejött a városból, aki gyógyulást remélt a csodatévő tükörtől. Nem tehetett mást Gáspár, beadta a derekát, úgy döntött, marad még egy napot. Kiállt a tömeg elé, és megkért mindenkit, hogy másnap délben térjen vissza, mert a tükörnek csak délidőben van varázsereje.
Eljött az este, a fogadós Gáspárt bőségesen megvacsoráztatta. Vacsora után a fiú elköszönt a ház népétől, s kiment az istállóba. Magához hívta akkor a fondorlatos gazda a lányát, és azt mondta neki.
- Hej, Lizetta, nagyon félek én, hogy valaki el találja lopni ettől a buta fiútól a tükröt. Eredj ki hozzá az istállóba, és szép szóval, női praktikával szedd ki belőle, hol tartja azt a varázsszerszámot. Hadd lássuk, biztonságban van-e.
Kiment Lizetta hátra a lovakhoz, ott találta Gáspárt az istálló előtt. Ült a fiú egy gerendán, s a csillagos eget bámulta. A leány letelepedett melléje.
- Mondd csak, te Gáspár! – szólalt meg kis idő múlva Lizetta. – Egész életedben a világot fogod járni, hogy embereket gyógyíthass?
- Nem azért vándorolok – felelte Gáspár. – Drága szerelmemhez tartok Tündérországba. Egy szépséges tündérleány az én kedvesem.
- Hát a földi leányok nem elég jók neked? Nem volna okosabb közülük kiválasztani életed párját?
- Nem az eszem diktálja, hogy mit cselekedjek, hanem a szívem. A csodatükör is az én Ruszillám ajándéka. Nem is én gyógyítok általa, hanem ő maga. Ő lesz az én hitvesem, vagy senki sem.
Elszomorította Lizettát ez a válasz, mert igen megkedvelte ő is a fiút.
- Vigyázz jól erre a tükörre, Gáspár, sokan szeretnék megkaparintani – mondta neki.
- Ne aggódj emiatt – felelte a fiú. – Mióta egyszer valaki szemet vetett rá, óvom, még a széltől is. Mindig velem van, nézd, most is itt lóg a nyakamban egy zsinóron.
Szétnyitotta Gáspár az ingét, s csakugyan előcsillant mellén a varázstükör.
Visszatért csakhamar Lizetta a házba, s elmesélt apjának mindent, amit hallott. Dörzsölte markát a fogadós, tudta már, hogyan teszi rá kezét a nagy kincsre.
Későre járt az idő, bement Gáspár az istállóba, s kedves paripája mellett a szénába heveredett. Alig hunyta le szemét, meghallotta fejében a táltos hangját.
„Hallod-e gazdám, míg te ezzel a fehérnéppel édelegtél, beleolvastam én ennek a leánynak a gondolataiba.”
„Rendes lány ez, Táltos. Csak tisztaságot láthattál az ő fejében.”
„Beléd habarodott, annyi bizonyos, s nem akar neked semmi rosszat. Hanem az apjával vigyázz. Ő parancsolta Lizettának, hogy a tükörről kérdezősködjön. Az az ember nem jár egyenes úton.”
Eltöprengett Gáspár a táltos szavain, de végül elhessentette a gyanú gondolatát.
„Rémeket látsz, Táltos” – felelte a fiú a lónak, aztán mély álomba szenderült.
Másnap délelőtt akkora tömeg gyűlt össze a fogadó előtt, hogy az emberek egymást taposták. Sokan voltak, akiket tényleg valami betegség kínzott, másokat csak a kíváncsiság hajtott oda. Látta Gáspár, hogy ennyi embert egyszerre meggyógyítani lehetetlen. Sorba állított mindenkit, ő maga pedig a fogadó bejáratában telepedett le. Táltos paripáját is a bejárathoz vezette, s kihirdette, hogy csak az járulhat a tükör elé a fénybe, akit a lova odaenged.
Úgy is történt minden. A táltos sorra belenézett az érkezők gondolatába, s aki nem volt valóban beteg, annak elállta az útját. Sok rászorulót sikerült így aznap Gáspárnak meggyógyítania. A szerencsések között több jómódú nemes és mesterember is akadt. Bár nem kért a fiú senkitől fizetséget, aki csak tehette, valami ajándékot ott hagyott a fogadó lépcsőjén. Mire a tükörben kialudtak a fények, Gáspár több erszény arannyal lett gazdagabb. Kapott tiszta ruhát, díszes lószerszámot, a kovács jóvoltából még egy fényes kard is került az oldalára.
Szépen megköszönt Gáspár mindent, aztán visszavezette a táltos paripát az istállóba. Azt mondta neki odabenn a táltos:
„Fura dolgot láttam az egyik ember fejében, Gáspár. Volt ott egy ősz hajú, hórihorgas rézműves. Nem tudott az másra gondolni, csak arra, hogy a tükör, amin dolgozik, vajon hasonlít-e a tiédre.”
Elmosolyodott Gáspár, nem tudta mire vélni a rézműves butaságát.
„Hiszen elkészítheti ő az ikertestvérét is az én tükrömnek, akkor sem tud majd vele gyógyítani.”
Közeledett a vacsora ideje. Felvette Gáspár a tiszta ruhát, amit aznap kapott, s elindult be a házba. Ahogy átvágott az udvaron, észrevette, hogy akkor fordul be a kapun egy fura ember, éppen olyanforma, mint akiről a táltos beszélt. Egy kis csomagot hozott a hóna alatt, azzal bement a fogadóba. Pár pillanat múlva világosság gyúlt az egyik emeleti szobában.
Állt a ház mellett egy vén diófa, gondolt egyet Gáspár, arra hirtelen felkapaszkodott. Onnan átlépett a ház oldalán futó párkányra, s éppen be tudott kandikálni a szoba ablakán. Elkerekedett a szeme attól, amit ott látott.
Az idegen egy fényes, aranyos tükröt adott át a fogadósnak. Olyan pontos másolat volt az, hogy Gáspár ijedten kapott a melléhez, megvan-e még nyakában a varázstükör. A fogadós láthatóan elégedett volt a rézműves munkájával. A tükröt az almárium fiókjába zárta, s egy erszény, csengő arany kíséretében a rézművest útjára bocsátotta.
Látta már Gáspár, hogy a fogadós rosszban sántikál. Töprengett, mitévő legyen, végül úgy döntött, megérdemli az a gazfickó, hogy megleckéztessék.
Mikor a szobában sötét lett, Gáspár óvatosan benyomta az ablakot, és bemászott. Bicskájával felpattintotta az almárium fiókját, és a két tükröt kicserélte. A fiókba rakta Ruszilla varázstükrét, s nyakába akasztotta a fényes másolatot. Utána mindent visszazárt, s lesettenkedve a lépcsőn úgy tett, mintha most érkezne az istállóból.
- Gyere, drága fiam, ez a búcsúvacsorád nálunk, hát nem szeretném, ha éhen maradnál – köszöntötte őt a fogadós.
A terített asztalon hétféle sült, hozzá hétféle mártás illatozott. Nekiláttak a sok finomságnak, s hogy jobban csússzon az étel, a fogadós bőséggel töltötte a poharakba a bort és a körtepálinkát.
Sejtette Gáspár, mire megy ki a játék, óvatosan kortyolgatott csak a poharából. Azzal nem számolt, hogy a ravasz házigazda altatószert kevert az italába. Néhány korty után Gáspár előtt elhomályosult a világ, s lefordult a székről, elvágódott a földön, mint egy darab fa.
Mikor zúgó fejjel magához tért, már magasan járt a nap az égen. Erősen rázkódott alatta a föld, nem tudta hirtelen mire vélni a dolgot. Lassacskán fogta csak fel, hogy a lova hátán ül, és baktatnak az országúton. Elhagyták messze a várost, kis szürke pont volt az már csak a távolban.
Akárki rakta fel Gáspárt a lova hátára, tisztességes munkát végzett. A paripa rendesen fel volt szerszámozva, s a sok ajándék, mit Gáspár előző nap kapott, mind ott függött zsákokban a ló oldalán. Még a kardot is felkötötte valaki Gáspár derekára.
„Lizetta volt az, ki apja parancsára hajnalban útnak indított téged” – mondta a Táltos. „Azt akarta a vén lókötő, hogy délre már jó messze járjunk.”
Eszébe villant a fiúnak, mi történt előző este, s ijedten a nyakában lógó tükörhöz kapott. Kezébe vette, remegve belé pillantott, azután megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem saját magát látta viszont benne, a tükör egy toronyszoba rideg belsejét mutatta neki.
„Jól van Táltos, tényleg gazember ez a fogadós. Amíg aludtam, elcserélte nyakamban a tükröt. Nem sejtette, hogy a varázstükröt adta ezzel vissza nekem.”
Közeledett a délidő, erősen tűzött a nap. Megálltak egy fa alatt, s letelepedtek az árnyékában. Nagyon várta már Gáspár, hogy szépséges szerelmét viszontláthassa. Napok óta mindig csak mások gyógyítására fordította a tükörből áradó fényt. Most Gáspárra is ráfért a gyógyító kúra, úgy imbolygott körülötte a világ.
A fény ezúttal is megtette a hatását. Gáspár feje kitisztult, s közben Ruszilla szépségében is bőven volt ideje gyönyörködni. Már éppen erőtől telve tovább indult volna a fiú, mikor különös dologra lett figyelmes. A város felől az úton porfelhő kerekedett, s nagy kiáltozás, átkozódás hangját hozta a szél.
Visszafordította Gáspár a lovát, s a porfelhő felé vágtatott. Mire odaért, a felhő eloszlott. Egy nagy csapat ember akkor tért vissza a városba, kezükben botokat, husángokat szorongattak. A fogadós tépett ruhában, összeverve feküdt a porban, s behunyt szemmel nyögdécselt. Mellette a leánya, Lizetta térdepelt.
- Szegény apuskám, szegény apuskám – sírdogált a lány. – Azt hitte, ő is tud majd gyógyítani a tükörrel. Az emberek minden aranyukat odaadták neki, de mikor a tükör nem működött, dühbe gurultak, és kikergették a városból.
- Apád jó leckét kapott, hisz meg akart lopni engem – mondta Gáspár. – De ennél is nagyobb bűn, hogy mások nyomorúságán akart meggazdagodni.
Hanem te, Lizetta, jótét lélek vagy.
Leszállt Gáspár a lováról, elővett tarisznyájából egy erszény aranyat, s a lány markába nyomta.
- Ápold atyádat türelemmel, idővel begyógyulnak majd a sebei, s talán jobb emberré is válik.
Kinyitotta résnyire szemét a fogadós, és azt suttogta:
- Meg akartalak lopni, s te pénzt adsz nekünk? Nem fogadhatjuk el.
Körbe tekintett Gáspár, majd hirtelen lehajolt, s a porból egy fényes tárgyat emelt fel. A hamis tükör volt az, a rézműves munkája.
- Ez a holmi rátok csak bajt hozott, nekem viszont még hasznos lehet. Egy erszény aranyat adtál érte, hát most én ugyanannyiért megveszem tőled.
Azzal a fiú a hamis tükröt tarisznyájába csúsztatta, felpattant a lovára és búcsút intett.
- Élj boldogul Gáspár, és találd meg a szerelmedet – kiáltott utána Lizetta.
Sokáig nézte még a lány a távolodó alakot, mely egyre kisebbre zsugorodott, majd végleg elenyészett a messzeségben.
folytatjuk...