Ruszilla varázstükre VII. rész
A Kiválasztás Kapuja
Tündérország szívében, az Üveghegy csillogó bércei között keskeny völgy húzódik, a Hajadonok Völgye. Ebben a völgyben magasodik száz kőtorony. Minden toronyban egy eladó sorban lévő tündérlány él, egészen a házassága napjáig.
A völgy felhőkbe burkolódzik. Tündérország lakói, kik a hegycsúcsokra épített csillogó palotákban laknak, nem láthatják a tornyokat. Ám minden reggel, mikor a nap felkel, a kőtornyokat egy varázslatos erő rövid időre a felhők fölé emeli.
Ha egy tündérfiú felnőtté érik, s házasodni szeretne, bejelenti a szándékát Genezár királynak. Kora hajnalban az ifjú bebocsátást kér a királyi palotába, annak is a függőkertjébe, melynek Csodák Kertje a neve. Ez a kert egyenesen a Hajadonok Völgye fölé nyúlik. A kert végében széles márványkapu áll, a kapun túl már a tornyokat rejtő felhők gomolyognak. A kaput úgy nevezik, a Kiválasztás Kapuja.
A tündérfiú kiáll a Kiválasztás Kapujába, és vár. Mikor a nap első sugarai bearanyozzák a kapu márványoszlopát, megremeg a föld, s a leányokat rejtő kőtornyok kibukkannak a felhők közül. Addig lebegnek a Kiválasztás Kapuja előtt, míg a Csodák Kertjének ékessége, a Csengettyűfa bele nem kezd reggeli muzsikájába. Ez idő alatt kell a fiúnak választania. A tornyok egyformák, senki nem sejtheti, melyikben melyik leány hajtotta álomra a fejét. A tündérfiú kiválaszt találomra egy tornyot, odaröppen, és bekopogtat az ablakán. Amelyik leányt odabenn találja, az lesz a felesége.
Minden tündérfiú így talál párt magának, ez a törvény Tündérországban. Vannak, akik azt gondolják, kegyetlen törvény ez. Genezár, a tündérkirály szerint azonban bölcs és igazságos a rendelet. Hiszen minden tündérfiú okos és becsületes, minden tündérleány pedig gyönyörű és jóságos. Mi szükség volna akkor arra, hogy a tündérek udvaroljanak, szerelmesen epekedjenek egymás után? A szerelem csak zavarhoz és civakodáshoz vezetne, felbomlana a fennálló rend. Legalább is így gondolta ezt Genezár király.
Ruszilla, a tündérkirály legkisebb leánya is az egyik toronyban lakott sok-sok éven át. A sors úgy hozta, hogy a tündérfiúk az ő ablakát mindig elkerülték. Volt idő, mikor bosszankodott ezen a gyönyörű tündérleány, de mióta Gáspárt megismerte, nagyot fordult vele a világ.
Talán emlékeztek még történetünk kezdetére, amikor Ruszilla és Gáspár a kis erdei patak partján először találkoztak. Néhány percet tölthettek csak egymás társaságában, ám ez is elegendő volt ahhoz, hogy szívük, mint a parázsra vetett szalma, lángra lobbanjon.
Kora reggel volt, mikor találkoztak, s késő éjszaka lett, mire Ruszilla Tüdérországba hazaérkezett. Nem az út tartott olyan sokáig, egy pillanat volt a tündérlány számára átlépni a bűvös kapun. Csakhogy az Üveghegy tetején másként kel és nyugszik a nap, mint idelenn a földön. Mikor nálunk megpirkad, Tündérországban a legsötétebb éjszaka van. S mikor ott delelőre ér a napkorong, idelenn éppen lebukik a hegygerinc mögött. A tündérek éjszaka jönnek a földre, nehogy az emberek meglássák őket. Mikor aztán a reggeli napsugarak innen hazaüldözik őket, otthon borul rájuk a sötétség. Szegények, nem sokat élvezhetnek így a nap éltető fényéből.
De hová is kanyarodtam megint, azt akartam elmesélni, hogyan alakult Ruszilla sorsa, miután Gáspártól elbúcsúzott. Ott tartottam hát, hogy az éj leple alatt tért haza a leány a számára kijelölt kőtoronyba. Ledőlt az ágyára, de álom nem jött a szemére. Sokáig forgolódott, könnyeivel átáztatta az ágynemű puha selymét, s megváltás volt számára, mikor a Csengettyűfa virágai végre megkondultak. Varázslatos muzsikát játszott minden reggel a Csengettyűfa, mely ébresztőül szolgált az ország összes tündérének.
Ruszilla kiugrott az ágyból, s első dolga volt, hogy a tükör elé ülve megfésülködjék. Óriási, kerek tükör volt ez, az egyik falat egészen beborította. Ahogy a tündérleány végighúzta gyöngyház fésűjét hullámzó haján, felizzott a tükör gyémántokkal kirakott kerete, s az üveg mögött először homályosan, majd egyre tisztábban megjelent az egész világ. Reggel volt ekkor Tündérországban, de hétágra sütött a nap lenn a földön, s így minden, mi az emberek világában történt, jól látható volt. Tisztán látta Ruszilla a folyókat, hegyeket, városokat, s tudta, hogy ahol a tájat fekete foltok borítják, ott valami rossz dolog történik. Ezeket a foltokat kellett volna jól megfigyelnie, ám ő a szemével valami egészen mást keresett. Egy apró aranyszínű pontot, mely szentjánosbogárként pislákolt. Ruszilla tudta, hogy az a pont a varázstükör, s ahol a pontot látja, ott jár éppen Gáspár.
Attól a naptól kezdve a tündérlány minden reggel ezt a fénypontot figyelte, s reménykedett, hogy az a pont Tündérországhoz gyorsan közeledni fog. Hanem egyik nap múlt a másik után, s a pont alig mozdult valamit. Ruszilla kezdett elszontyolodni. Ám egyik reggel a kis csillagocska végre sebesen megindult fölfelé, mintha csak a tükör tetejét díszítő, tátott szájú oroszlán torkába akarná vetni magát. Nagyot dobbant akkor Ruszilla szíve, mivel látta, hogy Gáspár közeledik. Két-három napig madarat lehetett volna a leánnyal fogatni. Aztán a pont mozgása lelassult, s heteken át alig vánszorgott előre.
Ruszilla egyik nővére, Flávia, nap mint nap látta, hogyan emészti a bánat kishúgát. Alig száz évvel volt idősebb Ruszillánál, így igazán jól megértették egymást. Korábban minden gondjukat, bajukat megbeszélték, nyitott könyv volt az életük a másik előtt. Most azonban Flávia hiába firtatta kishúga bánatának okát, a leány nem válaszolt a kérdésekre.
Ekkoriban történt, hogy a Fehér-folyó kilépett a medréből, s értékes szántókat, ősi erdőket tarolt le a pusztító áradás. Genezár király nagy csapat tündért küldött a folyóhoz, hogy a természet újraéledését segítsék. Itt a Fehér-folyó partján végre alkalma nyílt Fláviának, hogy Ruszillát kifaggassa.
- Nem hallgathatsz tovább, Ruszilla! Nézz csak magad mögé, s lásd, milyen bajt okoz a bánatod! Áruld el, mi nyomja a lelked!
Amerre a tündérek elhaladtak, léptük nyomán százféle színes virág dugta elő fejét a kopár talajból. Ám ahol Ruszilla lába érintette a földet, nem nőtt más, csak csalán és dudva. A tündérlány maga is meglepődött, mikor megpillantotta gyomokkal benőtt lába nyomát.
- Jaj, nővérkém, bocsáss meg nekem! - szólt Ruszilla könnyeit törölgetve. –Elmondani is alig merem, mert bármilyen különös is, egy földi ember facsarintotta össze a szívem. Az a fiú, aki nemrégiben a pataknál úgy ránk ijesztett. Mióta megláttam, s beszéltem vele, nincsen sem éjjelem, sem nappalom, csak őrá gondolok.
Emlékezett Flávia, hogy húgocskája késve érkezett haza azon a napon. Ruszilla akkor azt füllentette, hogy ijedtében elbújt, s megvárta, míg az idegen eltávozik. Most végre elmondta nővérének a teljes igazságot.
- Jaj, húgom, hová tetted a józan eszed? – sopánkodott Flávia. – Hiszen a földi emberek élete alig hosszabb, mint egy szemvillanás. Hogyan gondolod, hogy boldog lehetnél mellette?
- Nem gondolok én semmit – sóhajtott Ruszilla. – De nem tudok már parancsolni az érzéseimnek. Talán igazad van, szemvillanás volna csak a boldogságunk. De az is több lenne, mint ami a legtöbb tündérleánynak kijut egész életében.
Sokáig győzködte Flávia a húgocskáját a szerelem hiábavalóságáról, de szavai süket fülekre találtak. Végül, mikor haza kellett térniük, Ruszilla megkérte nővérét, hogy a hallottakról senkinek se beszéljen.
Persze az efféle titkokat a földi leányok sem bírják néhány percnél tovább megtartani, a tündérek pedig még náluk is fecsegőbbek. Flávia még aznap este kikotyogta a dolgot egyik barátnőjének, ki nyomban tovább pletykálkodott a bátyjának, Perfidornak.
Ez a Perfidor kétszáz éves is elmúlt már, ám eddig mégsem házasodott meg, amire jó oka volt. Rendkívül eszesnek és bölcsnek tartotta magát, s úgy gondolta, megérdemelné, hogy Tündérország következő királya legyen. A királyváltás ideje pedig egyre inkább közeledett. Genezár már nyolcszáz éves is elmúlt, s az öregedés látható jelei megjelentek rajta.
Azt gondolta Perfidor, ha a tündérkirály egyik lányát venné feleségül, ezáltal a trónra nagyobb jogot formálhatna. Csakhogy évtizedek alatt sem sikerült kiötölnie, miként tudná akár Fláviát, akár Ruszillát megszerezni magának. Mikor azonban Gáspár és Ruszilla szerelmének a híre a fülébe jutott, úgy érezte, eljött az ő ideje.
Pár nap múlva Perfidor kiügyeskedte, hogy Ruszillával négyszemközt beszélhessen. Odalenn jártak megint a Fehér-folyó mentén. Ruszilla egy zuhatag szélén állt, hallgatta a lezúduló víz robaját, gyönyörködött a szétporladó vízcseppek játékában. Távol járó szerelmére, első találkozásukra gondolt, mikor váratlanul egy mély hang szólalt meg a háta mögött.
- Leszel-e a feleségem, szépséges Ruszilla?
Remegő szívvel perdült meg a sarkán a tündérleány, s mélységes csalódással vette tudomásul, hogy csak Perfidor áll mögötte.
- Hát te? – kérdezte megrökönyödve Ruszilla.
- Évek óta vártam erre a pillanatra, hogy megkérdezhessem. Leszel-e a feleségem?
Perfidor alázattal meghajolt Ruszilla előtt, aki még mindig megkövülten bámult a tündérfiúra.
- De… mégis… hogy jut ilyen eszedbe? Hiszen ismered a törvényt. Kopogj be az ablakomon, és a törvények szerint a feleséged leszek.
- Megteszem –bólintott Perfidor. – Csak adjál jelet, hogy tudhassam, melyik toronyban laksz!
Perfidor egy gyertyát vett elő és Ruszilla kezébe nyomta.
- Ezt a gyertyát állítsd az ablakodba, s hajnalban lobbantsd lángra! A fénye majd eligazít engem a tornyok rengetegében.
Ruszilla elsápadt.
- Hiszen ez csalás lenne! Csak nem képzeled, hogy éppen én, a király leánya, megszegem a törvényt? És miért is tenném? Nem vagy több számomra, mint bármely más tündér.
Perfidor gúnyosan felnevetett.
- Azt hiszed tán, te lennél az első, aki így csalogatja magához a vőlegényét? Száz, meg száz szerelmes tündérpár kelt egybe ilyen módon, mióta ez a kegyetlen törvény életben van.
- Csakhogy én nem vagyok beléd szerelmes! – csattant fel Ruszilla.
- Azt jól tudom, hogy nem engem szeretsz. Sőt azt is tudom, ki a te szívednek választottja. Egy földi ember után epekedsz. Ha az én kedvemért nem is, az ő életéért talán meggyújtod ezt a gyertyát.
Ruszilla megrettenve nézett Perfidorra, kinek arcát most gonosz vigyor rútította el.
- Királyapád még semmit sem tud a különös vonzalmadról, s bizonyára azt szeretnéd, hogy ez így is maradjon. Ki tudja, mi történne a kedveseddel, ha Genezár király dühe lesújtana rá! Gyújtsd meg hát ezt a gyertyát hajnalban az ablakodban, s akkor a szám örökre néma marad.
- Megígéred-e ezt nekem szent esküvéssel?
- Esküszöm a napra a holdra és az összes csillagokra – felelte Perfidor.
- Akkor én is esküszöm, hogy megteszem, amit kérsz – mondta komoran Ruszilla. – És most eredj innen, hagyj magamra a gondolataimmal!
Nagy vígan távozott a cselszövő Perfidor, örült, hogy Ruszilla ilyen könnyen ráállt az alkura. Amint visszatértek Tündérországba, röpült Genezárhoz, s engedélyt kért, hogy hajnalban a Kiválasztás Kapujába állhasson.
- Épp ideje volt, fiam – bólogatott az uralkodó. – Ha jól tudom, már testvéreid mind megházasodtak. Nem is értem, miért halasztottad ilyen sokáig a dolgot.
- Csak arra vártam, hogy Prolixia, az a zsémbes leány elkeljen. Féltem, hogy véletlen ő jutna nekem – vágta ki magát Perfidor. Válaszán Genezár király akkorát kacagott, hogy az ég zengett belé, s a robajt talán még a földön is meghallották.
Ruszilla ez alatt nővéréhez, Fláviához sietett, s felelősségre vonta, amiért titkukat kikotyogta. Flávia nem győzött bocsánatot kérni, s esdekelt, hogy jóvátehesse baklövését.
- Van egy tervem – mondta Ruszilla. – Perfidort megeskettem, hogy állja a szavát, s a tündérek esküje szent. Nekem is meg kell tennem, amit ígértem, mégsem lesz Perfidornak öröme benne.
Sötétedés után a két tündér végigjárta az összes tornyot. Minden hajadont megkértek, hogy hajnalban gyújtsanak gyertyát az ablakukban. A tündérlányok nagyokat kuncogtak a kérés hallatán.
- Eddig csak a fiúk próbálkoztak nálunk hasonlókkal, lányok még sohasem – felelték.
A legtöbben végül ráálltak, hogy megteszik, fúrta az oldalukat a kíváncsiság, mi sül ki ebből. Ruszilla megnyugodva hajtotta álomra a fejét, biztos volt benne, hogy sikerült túljárnia Perfidor eszén. A tündérfiú majd biztosan rosszul választ, s kénytelen lesz egy másik tündérlányt feleségül venni.
Perfidor már éjféltájt bebocsátást kért a kertbe, üldögélt a Csengettyűfa tövében, s az ölébe hulló gazdagságról és hatalomról ábrándozott. Türelmetlenül számolgatta az órákat, perceket, sürgette volna az idő múlását, de az csak a maga megszokott módján csordogált előre. Végül a tündér elbóbiskolt, s már csak arra riadt fel, hogy megremeg alatta a föld. Perfidor szeme egyből felpattant, a fiú felugrott a földről, és a Kiválasztás Kapujába libbent.
Az ég alja még alig derengett, a hajnali szürkületben sötét, fenyegető óriásokként bukkantak elő a kőtornyok, egyik a másik után. Testet, lelket remegésbe ejtő morajlás kísérte a hatalmas kőtömeg emelkedését. A fenséges látvány, mint oly sok tündért már korábban, Perfidort is lenyűgözte.
Fertály óra múltán a tornyok megállapodtak, s a világra csend borult. Éppen abban a pillanatban történt ez, amikor az ég aljáról felszökött az első napsugár, s a palota ablakain vidám táncba kezdett. Pár perc múlva az egyik torony ablakában is világosság támadt, egy gyertya remegő fénye szűrődött ki az üveg mögül.
Perfidor elégedetten bólintott, de még nem mozdult el a kapuból. Nem bízott Ruszillában, ám a bizonyosság megszerzéséhez időre volt szüksége. Jól tette, hogy kételkedett, mert hamarosan egy második, aztán egy harmadik gyertyafény is csatlakozott az elsőhöz. Kis idő múlva a legtöbb ablakban fény pislákolt.
- Hát így állunk – dörmögte dühösen Perfidor. – Azt hitte ez a kis mafla, hogy nem gondolok erre a cselre. Lássuk hát, melyikünk volt a ravaszabb!
A tündér feszülten figyelte az ablakokat, járatta a tekintetét egyikről a másikra. Nem is vétette el a pillanatot, mikor az egyik gyertya egy fényeset lobbanva kialudt, s a torony sötétségbe borult. Akkor elrugaszkodott Perfidor a Kiválasztás Kapujának pereméről, és suhant a friss hajnali levegőben egyenesen az elsötétült ablakhoz. Aranyfejű botjával hármat koppantott az ablaküvegen, és így szólt.
Nyisd ki az ablakot, szép tündérlány!
Gyere az asztalom terítve már!
Két tündérszív ma egymásra talál,
Bújj elő, itt kinn a hitvesed vár!
Kinyílott résnyire az ablak, s könnyben úszó szemmel Ruszilla tekintett ki rajta.
- Hát megtaláltál – suttogta a leány.
- Meg bizony, hála a ravaszságomnak, s a rövidke kanócnak, amit a gyertyám rejtett – felelte Perfidor. – Most már az enyém vagy a törvények szerint. Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket!
S éppen amikor Perfidor a nagyharangot említette, megkondultak a Csengettyűfa virágai. Csengett-bongott az ezer apró harangocska, s mindenfelé kitárultak a házak, paloták ablakai. A tündérek kiröppentek, körbeállták Ruszilla tornyát, tapsoltak, nevetgéltek, gratuláltak. Mindenki boldog volt, csak az ünnepelt leány érezte úgy, hogy az ő élete immár mindörökre véget ért.