Ruszilla varázstükre
Hét nap alatt szeretett volna Gáspár eljutni az Óperenciás-tengerhez, de hétszer hét nap is kevés lett hozzá. Bármilyen sebesen nyargalt a fekete táltos paripa, gyorsabban szállt faluról falura a gyógyító csodadoktor híre. Az utakat ellepték a beteg emberek, s Gáspár nem hagyta magukra őket nyomorúságukban. Három-négy napig is időzött a fiú egy-egy helyen, s közben, akit tudott, a tükör fényével meggyógyított.
Az ötvenedik napon sziklás vidék váltotta fel a termékeny földeket. Attól kezdve emberrel alig találkozott Gáspár, csak néhány pásztor legeltette nyáját a hegyoldalakon.
Pár nappal később a kelő nap egy hegygerincen érte a fiút és táltos paripáját. Végtelen sík vidékre tekintettek le, melyet sűrű erdő borított. A nagy vörös napkorong sűrű párafelhőből bukkant elő az ég peremén, szétáradó sugarai remegő táncot jártak a horizonton.
- Az a vékony csík a távolban már az Óperenciás-tenger – mondta a Táltos.
- Végre valahára – sóhajtott Gáspár. – Már csak egy utat kellene találni, mely az erdőn át odavezet.
- Az bajos lesz. Ez itt előttünk a Világszéli Rengeteg. Olyan sűrű és bozótos, hogy ember, vagy állat alig juthat át rajta. A fák között sűrű indák szövevénye tekereg. A szarvasveszejtő nevű kúszónövény burjánzik itt mindenfelé.
- Szarvasveszejtő? Sosem hallottam róla – csodálkozott Gáspár.
- Onnan kapta a nevét, hogy ha egy szarvasbika a közelébe téved, rátekeredik az agancsára, s úgy foglyul ejti az állatot, hogy az nem szabadulhat többé.
- És mi át tudunk-e kelni ilyen sűrű bozóton?
- Ha kelet felé ereszkedünk le a hegyről, eljutunk a Fekete-folyóhoz. A folyó átszeli az erdőt, s egyenesen a tengerbe ömlik. A partján haladva talán könnyebb lesz a dolgunk.
Jónak tűnt a terv. Alig indultak meg azonban a hegy oldalán lefelé, hirtelen akkora szélvihar kerekedett, hogy körülöttük a szikladarabok repkedtek a levegőben, mint a falevelek. Égig érő, kavargó fekete tölcsér közelített a vándorok felé, éppen abból az irányból, amerre menni szándékoztak.
Nagy hirtelen egy sziklapárkány alá húzódtak mindketten, nehogy a forgószél őket is elrepítse. Ott várták meg, hogy a bömbölő vihar elvonuljon.
El is vonult az gyorsan, semmi nem állhatta útját, ám szörnyű pusztítást hagyott maga után. Az utat, melyen eddig haladtak, kidöntött fák, ráhordott sziklák torlaszolták el. Azon tovább nem juthattak.
- A forgószél elzárta az utat, de helyette nyitott nekünk egy másikat – mondta Gáspár, és az erdő felé mutatott.
Amerre a vihar továbbhaladt, olyan széles sávban letarolta a fákat, hogy arrafelé egy regiment is átkelhetett volna.
- Úgy van – felelte a Táltos. – De ha arra tartunk, követnünk kell a förgeteget. Az meg, amilyen bolond, akár még vissza is fordulhat.
Belátta Gáspár, nem jó dolog a szélviharnak szorosan a nyomában haladni. Inkább letáboroztak a hegy lábánál, hol az erdő kezdődött. A délidő is közeledett már, elővette hát Gáspár a varázstükröt, s várta, hogy Ruszilla megjelenjen benne. A táltos a kidöntött fák leveleit kezdte legelészni, ilyen csemegéhez máskor nehezen jutott hozzá.
Komótosan haladt a nap megszokott útján az égbolton, s Gáspár egyre nagyobb gyanakvással vizslatta a fénylő korongot. Azon tanakodott, nem lehetséges-e, hogy a vihar azt is felkapta, s valamivel odébb ejtette le, mint ahol rendesen lennie kéne. Mert az jól látszott, hogy elhagyta már déli tetőpontját a nap aranyló tányéra, s a varázstükör mégis sötét maradt. Telt-múlt az idő, s a fiú mind nyugtalanabbá vált. Egyre biztosabb lett benne, hogy valami nagy baj történt.
- Ej, Táltos, akár tovább se menjünk – ontotta ki végül keserűségét Gáspár. – Ruszilla nincs már a toronyszobában.
- Talán csak elaludt, vagy más dolga akadt – próbálta vigasztalni a táltos a nekikeseredett legényt.
- Nem lehet az – rázta a fejét a fiú. – Ő maga mondta, ha egy nap nem jelenik meg a tükörben, akkor bizony megtalálta az ő tündér párját, s férjhez ment.
- De tudhatod-e biztosan, hogy így történt?
- Mi más lenne a magyarázat? Ha él még egyáltalán, akkor megházasodott, s már el is feledett engem.
Ahogy Gáspár ezt kimondta, megborzongott. Lehet, hogy gyönyörű kedvese nincs is már az élők sorában? Fehér lett ettől a gondolattól a fiú arca, mint a templomi gyertya viasza.
- Egyet mondok – szólt a paripa, ki könnyen kiolvasta a fiú gondolatát. - Bármilyen kegyetlen az igazság, könnyebb elviselni, mint a bizonytalanságot. Azt pedig csak úgy tudhatod meg, ha folytatod az utadat.
Feltápászkodott nagy nehezen Gáspár, és azt felelte.
- Menjünk hát. Egy út van előttünk, másfelé amúgy sem indulhatunk.
Nekivágtak a széles csapásnak, amit a vihar vágott a fák közé. Ahogy egyre mélyebbre jutottak az erdőbe, az ösvény egyre szűkebbé vált. Úgy tűnt, veszített egy idő után a szélvész az erejéből. Estére egy kerek tisztásra jutottak, s a szürkületben már nem is látták, merre tovább.
Ott éjszakáztak, s akkor döbbent csak rá Gáspár, hogy alig van némi elemózsia a tarisznyája alján. Városról városra jártak eddig, s mindenhol jól tartották a fiút. Ha pedig épp az erdőben barangoltak, a tükör fénye, Ruszilla látványa volt a tápláléka. Most viszont minderről le kellett mondania.
Még két napig bolyongtak kanyargós ösvényeken, s Gáspár nagy hasznát vette a kardnak, mit korábban egy jó lelkű kovácstól kapott. A szarvasveszejtő olykor sűrű függönyként lepte be az utat, amin előre törtek.
A fák koronái összeborultak a fejük felett, nem látták sem a napot, sem a csillagokat, így abban sem lehettek bizonyosak, hogy a tenger partja felé haladnak. Nem tudta Gáspár azt sem, mikor van délidő, de már nem is volt az fontos a számára. A varázstükörből annyi fény sem tört elő, mint a gyufa pislákoló lángja. Az éhség és a küszködés lassan felemésztette a fiú erejét.
- Itt leljük a halálunkat, Táltos – sóhajtott az egyik délután Gáspár. – Jó is lesz az így, mert Ruszilla nélkül én már nem akarok élni ezen a világon. Csak téged sajnállak, hogy a sírkamrámba magammal hoztalak.
- Ne add fel a küzdelmet, gazdám – felelte a paripa. – Holnap ilyenkor már az Óperenciás-tengerben áztathatod a lábad.
- Ezt csak úgy mondod – legyintett a fiú. – Azt sem tudhatjuk, közeledünk-e hozzá, vagy épp elfelé megyünk.
- Tudom én azt pontosan – felelte a Táltos. – Látod-e a szemközti fa felső ágán azt a karvalyt? Éppen az imént kérdeztem meg tőle, hol járunk. Hidd el, jó irányba haladunk.
Aznap este abban a reményben heveredtek le egy tölgy lábához, hogy másnap véget ér fáradságos bolyongásuk. Hanem a szerencse épp akkor másfelé járt, s nem szegődött melléjük útitársnak. Az éjszaka közepén nagy surrogás, dobogás, lihegés, csapkodás támadt körülöttük.
Felriadt Gáspár, s tekingetett jobbra-balra, meresztette a szemét. Mindenfelé sötét árnyak suhantak el mellette, s mind egy irányba tartottak. Az erdő állatai voltak azok, s nagy veszedelem elől menekültek. Megérezte Gáspár is hamarosan a fojtogató füstszagot, s megpillantotta a vöröslő lángnyelveket. Kísértetként futkároztak azok a fák között, s közben egyre növekedtek, egyre sokasodtak.
- Pattanj a hátamra, Gáspár, s meneküljünk, mert lángba borult az erdő – kiáltotta a Táltos.
- Ugyan, merre menjünk ebben a vaksötétben? Még foglyul ejt minket a szarvasveszejtő.
- Ne törődj most azzal, csak kapaszkodj erősen.
Ráborult a fiú a paripa nyakára, átölelte egyik karjával, szorította a gyeplőt a másikkal. A táltos pedig suhant a fák között, követte a csapást, amit a többi állat kitaposott előttük.
Akárhogy igyekeztek is azonban, a lángnyelvek fürgébbek voltak náluk. Látta Gáspár, ahogy két oldalt a tűz az erdő mélyén elébük kúszik, érezte, ahogy egyre forróbb és fojtogatóbb lesz körülöttük a levegő.
- Fuss, ahogy bírsz, Táltos, mert végünk lesz, ha a tűz körbezár! - kiáltotta Gáspár paripája fülébe, elfeledve, hogy az a gondolataiból ért igazán.
- Attól ne tarts, gazdám – felelte a táltos. – Hanem kapaszkodj most nagyon, mert olyat teszünk, amit még soha nem próbáltunk!
- Mi lesz az?
- Repülni fogunk!
Nem értette Gáspár, mire gondol a táltos, de nem is volt idő rá, hogy ezen eltöprengjen. Hirtelen megritkultak körülöttük a fák, s egy sötét szakadék szélére értek. Ott a táltos elrugaszkodott, s pár pillanatig csakugyan úgy tűnt, szállnak a levegőben, mint a madár. Aztán már zuhantak lefelé, mint a kő, s mielőtt Gáspár felfoghatta volna, mi történt, hangos csobbanással vízbe merültek. Elengedte a fiú a ló nyakát a víz alatt, s néhány rúgással a felszínre emelkedett. Kidugta a fejét, s hunyorgott, mert szinte nappali világosság vette körül. Egy szurdok mélyén voltak, két oldalt meredek sziklafalak emelkedtek. Fenn, az egyik fal tetején a tűz akkor emésztette el az utolsó bokrokat, s a lángok fénye sokszorosan tükröződött vissza a mélyben hömpölygő hullámokon.
Pár pillanat múlva előbukkant a táltos feje is a habokból. Megrázta hosszú sörényét a hűséges állat, azután így szólt.
- Na, Gáspár, mégis megérkeztünk a Fekete-folyóhoz.
Kievickéltek a túlsó partra, hová a tűzvész nem terjedhetett át. Ott kimerülten elterültek, s mély álomba merültek. Hajnalban a ló orrával bökdösni kezdte a fiú oldalát.
- Mit akarsz hát? – kérdezte félálomban Gáspár.
- Ébredj, gazdám, indulnunk kell – szólt a Táltos.
- Hová sietnénk? A tenger nem szalad el, s Ruszilla sem vár már énrám – morogta a fiú.
- Nem a tengerhez megyünk, hanem vissza a leégett erdőbe –felelte a paripa.
Ezt a bolondságot nem értette Gáspár.
- Ugyan mi dolgunk lehetne ott? – kérdezte elképedve.
- Hatalmas pusztulás történt az éjjel – magyarázta a táltos. - Az erdő halott, s új életet csak a tündérek adhatnak neki. Biztos vagyok benne, hogy ma reggel itt lesznek, s találkozhatunk velük.
- Gondolod, hogy Ruszilla is köztük lesz? – kérdezte Gáspár, s nyomban megélénkült erre a gondolatra.
- Azt nem tudom, de mindenképp megkérdezhetjük őket, mi történt a szerelmeddel.
Visszaúsztak a folyón, s kerestek egy partszakaszt, hol a sziklafal nem volt annyira meredek. Azon rézsút felkapaszkodtak. Odafenn borzasztó látvány fogadta őket. A korom és a hamu szürke sivataggá változtatta a tájat, melyből csak néhol meredezett fölfelé egy-egy elszenesedett fatuskó. Óvatosan lépdelt a táltos, térdig gázolt a hamuban, kerülgette az itt-ott még parázsló ágakat. Időnként megállt, a levegőbe szimatolt, aztán ment tovább magabiztosan valamelyik irányba. Egy jó óra múlva egyszer csak megtorpant, s mozdulatlanságba dermedt.
- Ott, előttünk – mondta hosszú várakozás után.
A távolban három fénylő pont suhant át az üszkös ágak között, mintha a parazsat görgette volna a szél.
- Szállj le, gazdám, s maradj itt, mert te csak elriasztanád őket. Én majd beszélek velük – parancsolta a táltos.
- Biztos, hogy az ő fejükbe is ugyanúgy belelátsz, mint az enyémbe? – kételkedett Gáspár.
- Máskor is megtettem már – felelte a fekete paripa.
Jónak látta a fiú, ha nem ellenkezik, hát leszállt, s figyelte, mi történik.
A táltos nem a fénylő pontokat vette célba, hanem a közeli kis dombocska tetejére indult. Mikor felért, felágaskodott, mellső lábaival rúgkapált a levegőben, s közben érces hangján harsányat nyerített.
A három fénypont növekedni kezdett. Ahogy közeledtek a dombocskához, lassan kibontakozott emberi alakjuk. Valóban tündérek voltak, s az őket körülvevő fényburok adta csillogásukat. Egy fiú és két leány suhant a hamu tetején, olyan könnyedén és sebesen, mintha jégen korcsolyáztak volna. Amerre elhaladtak, a hamu eloszlott, s a fekete talajon máris apró, színes virágok bontogatták szirmaikat.
A tündérek körbetáncolták a táltost, majd megálltak. Néhány percig egyikük sem mozdult. Aztán a táltos ismét felágaskodott, nyerített, s a tündérek elsuhantak a messzeségbe, éppen arrafelé, ahonnan érkeztek.
Nem várta meg Gáspár, hogy lova visszatérjen hozzá, nyakába kapta a lábát, s törtetett fel a dombra, ahogy csak bírt. Nem érdekelte, hogy néhol derékig kellett gázolnia a szürke hamuban.
- Mondd hát, kedves Táltosom, ne kímélj, mi hír az én Ruszillámról?
A ló így felelt.
- Ruszilla él, s nem ment férjhez. Sőt, úgy hiszem, valóban szeret téged.
Hevesen kezdett dobogni Gáspár szíve ezekre a szavakra.
- Mi történt hát, miért tűnt el a tükörből?
A paripa lehajtotta a fejét, s nem válaszolt rögtön. Kereste a szavakat, nehogy Gáspárt halálra rémítse.
- Elrabolták, s most fogságban van.
- Elrabolták? – kérdezte döbbenten Gáspár. – Kicsoda?
- Egy gonosz mágus Tornadosz. Ő uralkodik a földön a pusztító szelek felett, s ősidők óta a tündérek ellensége. Ha látni akarod még kedvesed, vele kell megküzdened.