Ruszilla varázstükre
6. fejezet: A váratlan találkozás
Kábultan állt Gáspár a hamutenger közepén, kavarogtak a kérdések a fejében.
„Hogyan rabolhat el bárki egy tündért, akit olyan bűbáj véd, hogy meghal, aki hozzáér? Mi a célja ezzel a gonosz mágusnak? Feleségül venné erővel az én szép szerelmemet? Miért nem indulnak a varázserővel bíró tündér legények a leány kiszabadítására? S legfőképpen, miből gondolja Táltos, hogy Ruszilla szeret engem?”
Kiolvasott a Táltos minden egyes kérdést Gáspár fejéből, s így válaszolt.
- Ha most mindent elmagyaráznék neked, Gazdám, lemenne a nap, mire a végére érnék. S közben nem jutnánk közelebb ahhoz, hogy a tündér hercegnőt rabságából kiszabadítsuk.
- Hercegnő? Az én Ruszillám egy hercegnő?
- Hát ennyit sem tudsz róla? Nem más ő, mint Genezárnak, a tündérkirálynak a legkisebb leánya. Bármit megadna a király azért, hogy leányát viszontlássa. Talán még az ellen sem ágálna, hogy feleségül vegyed. Pattanj fel azért a hátamra, Gazdám, s induljunk máris. Bőven lesz idő útközben, hogy a kérdéseidre választ adjak.
Visszatértek a Fekete-folyóhoz, s annak a partján haladtak tovább lefelé.
- Miért erre megyünk, ha nem Tündérország már a cél? – csodálkozott Gáspár.
- Tornadosz palotája a Vashegyre épült, mely az Üvegheggyel átellenben magasodik – magyarázta Táltos. - Mindkettőhöz az Óperenciás tengeren át vezet az út.
Sebesen vágtatott a paripa a folyópart homokos fövenyén. Hamar maguk mögött hagyták a leégett, halott világot, ismét zöldellő lombú sűrű rengeteg borította be körülöttük a vidéket.
- Évszázadok óta viaskodnak egymással a tündérek, s a mágusok – mesélte út közben Táltos. – Nem csoda, hogy nem kebelbarátok, hiszen a tündérek a gyógyításban, a mágusok a pusztításban jeleskednek. Hanem mostanra sikerült egyezségre jutniuk egymással. A mágusok átadták a tündéreknek a titkot, hogyan kell bűvös kaput nyitni a világ két pontja között. Ilyen kapun át járnak le a tündérek az Üveghegyről az emberek közé. Cserébe a mágusoknak joguk van a kiszakadt tündéreket foglyul ejteni, s szolgájukká tenni.
- Kiszakadt? Mitől lesz egy tündér kiszakadt?
- A bűvös kapu csak néhány órán át van nyitva. Ez idő alatt a rajta átlépő tündéreket védi a varázslat, melyről már te is hallottál. Egy fényburok veszi körbe őket, s aki ehhez hozzáér, lángra lobban és porig ég abban a pillanatban. Ha azonban egy tündér nem tér vissza a kapun, mielőtt az bezárulna, itt reked a földön, s nem védi többé semmi varázslat. Kiszakadt tündér lesz belőle.
- Azt hiszed, hogy Ruszilla ilyen kiszakadt tündér lett?
- Úgy kellett lennie. Tornadosz joggal kerítette őt hatalmába, s törvény szerint a tündérek semmit sem tehetnek ellene. Ha mégis megpróbálnák, véres háborút kockáztatnának, ami senkinek sem érdeke.
- Akkor hát Ruszilla most szolgálója lett ennek a mágusnak, nem pedig a felesége?
A táltos jobbra-balra himbálta a nyakát, ez afféle nevetés volt az ő világukban.
- Szép kis házasság lenne, mondhatom. Tűz és víz. Nem, dehogy! Csak a tündéred gyógyerejére van Tornadosznak szüksége, hogy megfáradt, vén csontjait megifjítsa.
Kicsit megkönnyebbült Gáspár lelke ezektől a szavaktól.
- De azt miből gondolod, jó Táltosom, hogy az én szerelmem viszont szeret engem? Említette talán a többi tündérlánynak, s azok mondták neked?
- Nem mondott ilyet, hisz Tündérországban nem ismerik a szerelem fogalmát. De emlékszel-e Gazdám a forgószélre, mely előttünk az egyik utat elzárta, s a másikat megnyitotta?
- Hogyne emlékeznék, hiszen balsorsunk abban az esztelen viharban kezdődött.
- Hát tudd meg, hogy azt a vihart maga Tornadosz szította, s bizonyára őkelme is ott volt a förgeteg közepében. S azért száguldott keresztül az orrunk előtt, hogy Ruszillát magával ragadja.
- Ruszillát? Minek jött volna Ruszilla a Világszéli Rengetegbe? Megbolondult talán?
- Megbolondították, igen, az érzései. Hát mi másért jött volna ide az a tündérleány, mint hogy veled találkozzon? Ezért nem tért vissza a bűvös kapun, ezért vállalta, hogy kiszakadttá válik, s ezért mondom, hogy szeret téged tiszta szívéből.
Hitte is, nem is Gáspár, amit hallott.
- Szép, szép, amit mondtál, Táltos, bár igaz lenne. De honnan tudta volna Ruszilla, hogy merre keressen engem?
Ezen a táltosnak is el kellett töprengenie. Mivel egy meredek szikla útjukat állta, s át kellett úszniuk a túlsó partra, hát volt idő gondolkoznia. Ahogy a túlparton kilábaltak a folyóból, s lerázta magáról a paripa a vizet, egyszer csak azt mondta.
- Tudod-e mire gondolok, Gazdám?
- Ha én is a fejedbe látnék, táltos lennék magam is – felelte Gáspár.
- Lehet, hogy minden délben, mikor a tükörbe néztél, nem csak te láthattad őt, amint fésülködik, hanem ő is látott téged, hol jársz, és mit csinálsz éppen.
- Ha így van, jól titkolta, mert soha egy mosolyt, egy szerelmes pillantást nem küldött felém – sóhajtotta a legény.
A folyónak ezen az oldalán gyorsabb volt a haladás. Délutánra a meredek sziklákat lankásabb dombok váltották, a meder mind szélesebb lett. Mire pedig a nap lebukott, a folyó több ágra szakadva, lustán hömpölyögve beleolvadt az Óperenciás-tenger végtelen vizébe.
Ott állt hát Gáspár és a Táltos a tenger partján a csillagos ég alatt. A millió csillag millió tükröt vetett a tenger sima felszínén, ég és tenger eggyé olvadt az éjszakában. Gáspár úgy érezte, eljutott a világ végére.
- Most, hát, kedves Táltosom, ahogy megígértem, visszaadom a szabadságodat – szólt a fiú.
- Most hát, Gáspár, én szabad akaratomból melletted maradok – felelte a Táltos.
A legény ámulva pillantott a paripára.
- Veszélyes kalandba indulok, hűséges társam. Kár lenne, ha te is otthagynád a fogadat.
A táltos így felelt.
- Úgy hírlik, Tornadosz szereti csavaros fejtörőkkel próbára tenni a hozzá látogatók észjárását. Aki jól válaszol a kérdéseire, azt gazdagon megjutalmazza. Hanem aki nem találja ki a helyes választ, annak mérgében a fejét veszi. Félek, Gáspár, a segítségem nélkül egy fejjel rövidebben térnél haza.
Elnevette magát Gáspár, ahogy ezt meghallotta.
- Azt hiszed tán, kedves paripám, hogy fondorlatosabb vagy nálam? Hatalmas a tudásod a világ dolgairól, de a ravaszság mégiscsak az emberek kiváltsága.
- Jóllehet, nem vág az eszem, mint a borotva – felelte a táltos. – Csakhogy én könnyen kiolvasom a helyes válaszokat a kérdező fejéből.
Nem messze a parttól, a dombok közt volt egy forrás. A forrás mellett nőtt egy fügefa, annak érett gyümölcséből Gáspár végre jóllakhatott. Ideje volt már, üres gyomra napok óta hangosan követelődzött. A forrásnál éjszakáztak, s reggelre virradóra visszatértek a partra.
- Dél felé haladva még ma Korindionba érünk, ami a legnagyobb kikötő a partvidéken. Ott, Gáspár, bérelhetsz majd hajót, ami a Vashegyhez elvisz téged – magyarázta a táltos.
Jóformán azonban még útnak sem indultak, mikor a távolban egy földnyelv mögül kis hajó bukkant elő. Egyetlen árbocán dagadozott a vitorla a reggeli szélben, a bárka sebesen közeledett. A folyó torkolatát elérve a hajósok váratlanul bevonták a vitorlát, s horgonyt vetettek.
- Nocsak, tán nem is kell olyan messzire mennünk, hogy hajóhoz jussunk – jegyezte meg Gáspár.
- Nézd csak a fekete zászlót az árboc csúcsán – figyelmeztette a fiút a Táltos. – Kalózok lehetnek ezek, vagy csempészek, nem pedig tisztességes emberek.
- Épp ilyen cimborákra volna szükségünk, kik nem a kitaposott ösvényt járják – felelte Gáspár.
Időközben a hajóról egy apró csónakot eresztettek a vízre, s két matróz megmarkolta az evezőket. A csónak orrában egy marcona, sötét ruhás alak állt.
Gáspár nyugodtan állt a parton, csak a táltos toporgott mellette idegesen.
- Egyre jobban hallom a gondolataikat, Gáspár! Haramiák ezek, kik Korindionban jártak, hogy a rablott holmit pénzzé tegyék. Jobban tesszük, ha eliszkolunk, mielőtt partot érnek.
A csónak gyorsan közeledett. Gáspár most már tisztán kivehette a csónak orrában álló alak arcvonásait, ruházatát, s egy különös holmit is, ami a férfi vállán volt átvetve.
- Nem megyünk innen egy tapodtat sem, Táltos. Mert azzal az emberrel ott elszámolni valóm van. Nem más ő, mint Pöndörös Ignác, az útonálló, kivel a Táltos-hegyen akadtam össze, s ellátta a bajomat. Ideje, hogy visszaadjam a kölcsönt.
Csakugyan a hálóvető haramiát hozta megint Gáspár útjába a sors. Nem történhetett volna így, ha a fiú jobban iparkodik, s nem tart hónapokig, hogy az Óperenciás-tenger partjára érjen.
A haramia nem ismerte fel azonnal a díszes ruházatú fiúban az egykori szegény vándorlegényt. Kizsebelni való uraságnak nézte Gáspárt, s mikor kikötöttek, intett két társának, hogy két oldalról kerüljenek a fiú mögé.
- Tedd félre a gonosz szándékaid, Pöndörös Ignác – szólította meg Gáspár a rablót.
Elcsodálkozott a haramia, hogy a fiú tudja a nevét.
- Talán volt már dolgunk egymással, úrfi? – kérdezte komoran, s megmarkolta vállán a vető hálót.
- Volt bizony, s ha szembeszállsz velem, arra is rájössz hamar, hogy hol és mikor. Ha viszont meghallgatsz, olyan üzletet ajánlok, mely dúsgazdaggá tesz téged is és a cimboráidat is.
Az ’üzlet’ és a ’gazdagság’ varázsszavak voltak Pöndörös Ignác fülében. Nyomban megenyhült, s társait elküldte a dolgukra. A csónakban két üres hordót hoztak, azzal a két fickó elindult a forráshoz, hogy friss vízzel megtöltse. Mikor már jó messze jártak, azt mondta Pöndörös Ignác.
- Ki vele, úrfi, mi van a tarsolyodban, remélem, nem az időm vesztegetem veled.
Gáspár elővett három zacskó aranyat, s a rabló lábához hajította.
- Ezen a pénzen megvenném a hajódat a legényeiddel együtt. De ez semmi ahhoz képest, amit akkor kaphatsz, ha a kalandban, amire készülök, velem tartasz.
És előadta a fiú, hogy a Vashegyre indul a tündérkirály leányának kiszabadítására.
- Ha sikerrel járunk, Genezár, a tündérkirály mérhetetlen kincsekkel halmoz el bennünket– fejezte be mondandóját Gáspár.
- Őrültség – mondta erre Pöndörös Ignác. – S éppen ezért tetszik. Üsse kő, teszünk veled egy kitérőt a Vashegy felé. De szűkös a hely, a ló nem jöhet fel a hajóra.
„De bizony, hogy felmegyek, te pernahajder!” – hallott meg a fejében egy dörgedelmes mély hangot Pöndörös Ignác. Földbe gyökeredzett a lába egy pillanatra, aztán a homlokára csapott, s jóízűt kacagott.
- Hiszen te az a legény vagy, kit a Táltos-hegyen elagyabugyáltunk! Ez pedig nem egy közönséges ló, hanem táltos, kit a hegyen fogtál magadnak. Én is gyakran megültem ilyet gyerekkoromban. Hanem felnőtt fejjel már nem állhatom, ha a gondolataimat kihallgatják. Meséld el, fiú, hogyan sikerült a táltost befognod.
Elmondott mindent Gáspár, így szóba került Mirna anyó, s az anyó kapcsán a varázstükör is.
- Jól tetted, hogy ezt nem hallgattad el – mondta akkor a rabló. – Mert tudd meg, Mirna anyó az én drága nagyanyám. Magam is azért szoktam arra járni, hogy őt meglátogassam. Hálás vagyok neked, hogy az életét megmentetted, s cserébe én sem török többé a tiédre. De mutasd azt a csodás tükröt, mely nélkül nem állnál most itt velem szemben.
Elővette tarisznyájából Gáspár a tükröt, de csak a másolatot, mit a pórul járt fogadóstól megvett. Az igazi varázstükröt most is a nyakában tartotta elrejtve. Átadta a csillogó holmit Ignácnak, az forgatta, nézegette, úgy tűnt, tetszik neki.
- Szép munka – szólt elismerően. – Jobb lesz, ha ezentúl magam vigyázok rá. Azt áruld még el, hová tudtad elrejteni, mikor rád támadtunk, hogy meg nem leltem.
- Elmondom – felelte Gáspár -, ha előbb megverekszel velem. Ha meg nem ölsz, a végén a füledbe súgom a választ.
Feltűrte inge ujját Pöndörös Ignác, leakasztotta válláról a hálót, és így szólt:
- Rajta hát!
Gáspár kivonta fényes kardját, s lassan kerülgetni kezdték egymást. Felemelte Ignác a hálót, pörgette a feje felett, de el nem engedte. Azt várta, hogy Gáspár figyelme egy pillanatra elkalandozzon. No, arra hiába várt. Egyszer csak a fiú támadást színlelve a rabló felé szúrt a kardjával. Elengedte erre Ignác a hálót, repült az éppen Gáspár nyakába. A legény résen volt, s egy suhintással a hálót a levegőben kettészelte. Kétoldalt a fövenyre zuhant a háló két darabja, s Gáspár a kardját közöttük mélyen a homokba szúrta.
- Nézzük meg, Ignác, mire megyünk puszta kézzel – mondta fennhangon a fiú.
Egymásnak estek, s jó darabig birkóztak, váltakozó szerencsével. Végül Gáspár derékon kapta Pöndörös Ignácot, s úgy a földhöz vágta, hogy az csak úgy nyekkent. Utána még rátérdelt a haramia mellkasára, s öklével úgy átformálta annak arcát, hogy Mirna anyó sem ismert volna az unokájára. A végén azért azt sem felejtette el a fiú, hogy amit megígért, azt a rabló fülébe súgja.
Felállt Gáspár, leporolta a ruháját, s a kardját is magához vette. Éppen ideje volt már, mert Ignác két cimborája közeledett a dombok felől. Lassan bandukoltak az úton, egy-egy teli hordót gurítottak maguk előtt. Mikor észrevették, hogy vezérük kiterítve hever a parton, otthagyták a hordókat, s Ignáchoz rohantak.
- Mi történt veled, kapitány? Jól vagy? – kérdezgették.
Megpróbált feltápászkodni Pöndörös Ignác, de visszahanyatlott. Ahogy ott feküdt, fuldokló, gurgulázó nevetés tört fel a torkából. Egész teste rázkódott a kacagástól, s közben ezt nyöszörögte:
- A puliszkában volt… a puliszkába dugta az átkozott!