Ruszilla varázstükre
3. fejezet Mirna anyó és a táltosok
Hosszú és küzdelmes volt az út a Táltos-hegy tetejére. Ahogy Gáspár egyre feljebb jutott a hegyen, a fákat és bokrokat kopár, meredek sziklák váltották fel. Az éjszakák egyre fagyosabbak lettek, s Gáspárnak csak egy könnyű ing és egy szakadt nadrág volt minden ruhája. Ő mégsem didergett, mert minden délben a tükörből áradó fény úgy átmelegítette a testét, hogy az kitartott a következő napig.
A szépséges Ruszilla látványa volt étele, itala, s most már meleg gúnyája is.
Jól tudta Gáspár, hogy ez nem az Üveghegy, és a tetején nem fogja megtalálni Tündérországot. Ezért úgy okoskodott, ha majd a csúcsról szertenéz, valahol a távolban csak megcsillan az a titokzatos birodalom. Vagy ha az nem, hát lát majd egy másik hegyet, ami magasabb, mint emez. S akkor azt fogja megmászni, s így halad tovább, míg el nem éri a célját.
Negyedik nap reggelén jutott fel Gáspár annak a jeges sziklának a tetejére, ahonnan már csak lefelé vezetett az út. Heves izgalommal kémlelte a tájat minden irányba, de izgalmát hamar a csalódás váltotta fel. Sem az Üveghegyet nem pillantotta meg, sem a Táltos-hegyhez fogható másik csúcsot nem látott. Bármerre nézett, a világ mélyen a lába alatt terült el.
„Hát legalább egyet megtanultam” – gondolta Gáspár mélyet sóhajtva.
„Jóval nagyobb ez földgolyó, mint amit én a két szememmel beláthatok. Örök életemben barangolhatok, mégsem jutok drága szerelmem közelébe. Találnom kell valakit, aki ismeri az utat Tündérországba.”
Azon nyomban el is indult lefelé. Egy lankás ösvényen haladt, mely a mélyben zöldellő völgyek felé vezetett. Szaporán szedte a lábát, a fagyos kopárságot csakhamar füves fennsíkok, csenevész bokrok váltották fel. Azt hitte Gáspár, búcsút mondhat végre a fogvacogtató hidegnek, mikor hirtelen sűrű fekete felhők takarták el a napot, és viharos szél csapott le a hegy oldalára. Egy sóhajtásnyi idő múlva pedig már ostorozta a fiú hátát a jégeső, keményen, mintha korbáccsal verték volna.
A sűrű esőfüggönyön át a közeli sziklafal oldalán sötét foltot pillantott meg Gáspár. Arrafelé vette az útját botladozva. Remélte, hogy az egy barlang bejárata lesz, s nem is kellett csalatkoznia. Bár szűk volt a nyílás, a fiú valahogy átpréselte magát rajta. Odabenn sötétség és csend honolt, mint egy sírkamrában.
Nem akart Gáspár a vaksötétben botorkálni. Leült hát a bejárat közelében egy kőre, s várta, hogy odakinn a tomboló vihar veszítsen erejéből. Ahogy ott üldögélt, egyszer csak halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. A barlang faláról sokszorosan verődött vissza a hang, úgy szólt az, mintha valami kísértet, vagy lidérc óbégatna.
- Hé, ki van itt? – kérdezte Gáspár jó hangosan, de választ nem kapott, sőt a nyöszörgés is abbamaradt.
- Szóljon hát, aki itt van – kiáltott ismét a fiú. – Nem vagyok sem rabló, sem medve, nem eszek embert, nincs mitől tartania.
- Itt vagyok, fiam! – felelte egy reszketős, vékony hang valahonnan a barlang mélyéből.
Meresztette Gáspár a szemét, de hiába, semmit sem látott.
- Segíts rajtam, gyermekem, ígérem, meghálálom – sipította a hang.
- Segítenék örömmel, ha legalább annyi fény volna, mint a gyertya lángja.
Ahogy Gáspár ezt kimondta, hirtelen világosság árasztotta el a barlang szemközti falát. Nem történt egyéb, mint hogy elérkezett a délidő, s az erős fény mind a varázstükörből tört elő.
Felkapta Gáspár a tükröt, s azt használva lámpásnak, elindult a barlang gyomrába. Nem kellett messzire mennie, hamar meglelte a vékony hang gazdáját. Egy mély üreg alján kendőkbe és rongyokba bugyolált anyóka feküdt tehetetlenül. Arcát ezernyi mély ránc borította, csoda volt, hogy apró szemeivel valami résen még ki tudott kukucskálni.
- Hát maga hogy került ide, néném? – kérdezte elképedve a fiú.
- Szerencséd, hogy nem öreganyádnak szólítottál – felelte az anyóka. – Ki nem állhatom, ha öregnek néznek, pedig most léptem csak a nyolcvanadik esztendőmbe. A vihar zavart be erre az elátkozott helyre. Megcsúszott a buta lábam, és végül itt kötöttem ki.
- Aztán mi dolga volt magának a hegyen, néne?
- Csitkenyét szedtem, meg szömörcét. De igazad, van fiam, nem kellett volna nekem ficánkolni. Most jól összetörtem magam, mozdulni sem bírok. Ha lemásznál ide, tán veled kievickélhetnék innen.
Nézte Gáspár az üreg oldalát, de az olyan meredek és sima volt, hogy odalenn ő maga is csapdába került volna.
- Mást mondok én néném. Csak forduljon ide a fénysugár felé, aztán várjunk egy keveset. Gyógyító fény ez, összeforrasztja a törött csontokat.
Hitte is, nem is az anyóka a fény csodatevő hatását. Mivel egyebet nem tehetett, belehunyorgott a vakító ragyogásba.
- Jó fény ez, tényleg – mondta egy kis idő múlva. – Melegít, és simogat, mint a lápodi iszap. Hol tettél szert rá, fiam?
Elmesélt Gáspár mindent töviről hegyire, s cserébe az anyó is elmondta, hogyan éldegél egyedül egy kis viskóban az egyik völgyben.
- De nem vagyok egészen egyedül. Sokan járnak a bölcs Mirna anyóhoz gyógyfüvekért, tanácsokért a környékbeli falvakból. Nem telnek unalomban a napjaim.
A tükör fénye közben halványulni kezdett, Ruszilla végzett a szépítkezéssel.
- Induljunk, néne, amíg valamit még látunk – sürgette az anyókát Gáspár.
Felkelt Mirna anyó, először nyöszörgött nagyokat, aztán jóízűt nyújtózkodott. Maga sem hitte, de fájdalma úgy elillant, mintha soha nem is lett volna. Felállt egy kőre, felnyújtotta a karját, és a fiú könnyedén kihúzta őt a gödörből.
Odakinn akkor már nyoma sem volt a zord időnek, a nap korongja fényesen ragyogott az égen.
- Fiam, itt az ideje, hogy megháláljam, amit értem tettél – mondta Mirna anyó.
- Gyalogosan sosem jutsz el Tündérországba. Én azonban segíthetek, hogy táltos paripát fogjál magadnak.
Elkerekedett Gáspár szeme, efféléről eddig ő nem is hallott.
- Táltost? Olyat, mely az égen száll a szélnél is sebesebben?
- Ej, de telhetetlen lettél, Gáspár! – kuncogott az anyó. – A röpködést hagyjuk meg a szárnyas jószágoknak. Ló ez, ami a földön jár, de nincs nála nemesebb paripa, majd meglátod!
Miközben egy ösvényen lefelé bandukoltak a hegyoldalon, az öregasszony kitanította Gáspárt a táltos fogás minden fortélyára. Figyelmesen meghallgatta Gáspár, amit Mirna anyó mondott, minden szavát jól az eszébe véste. Egy szurdok bejáratánál aztán búcsút vettek egymástól.
- Ezen, ha végigmész, fiam, napnyugtára éppen a Táltosok völgyébe érsz.
- Az ég áldja, néne – felelte Gáspár. – Ha egyszer Ruszilla kezét elnyerem, maga lesz az első, akinek a lakodalomba meghívót küldök.
Nagyot kacagott Mirna anyó, megölelgette a fiút, aztán mindketten mentek a maguk útjára.
Sebes patak mellett, magas sziklafalak között gyalogolt Gáspár egy jó mérföldön át. Késő délutánra a szurdok kiszélesedett, és a fiú egy puha pázsittal borított katlanba érkezett. A patak is lelassult itt, kiterült, mintha kis tó lett volna. Partján egy kiszáradóban lévő platánfa állt. Minden éppen úgy nézett ki, ahogy Mirna anyó Gáspárnak leírta.
A nap már kezdett lebukni a sziklafalak mögé, a fiú nem késlekedhetett. Levette az ingét, és begázolt a patak sekély vizébe. Tövishínárt gyűjtött, mely itt bőven el volt szaporodva. Olyan erős szára volt ennek a hínárnak, hogy Gáspár elszakítani nem bírta, de tövestül a puha fövenyből könnyen kihúzogatta. A hínárokat sorra a nyaka köré tekerte. Mikor kijött a partra, úgy nézett ki a sok csüngő zöldségtől, mint egy vízi szörny.
Fogta aztán a fiú a levetett ingét, és sarkait összekötve kis batyut formált belőle. Azzal végigment a tisztáson, s amit látott, minden kékvirágú növényt összeszedett. Jókora kupac lett belőle az ingében. Kecskerutának nevezte Mirna anyó azt a virágot, mikor elmesélte, hogy az a táltosok kedvenc csemegéje. A platánfa alatt seregesen nőtt a kecskeruta, ott Gáspár két nagy körben meghagyta a virágokat, egyet jobbról, egyet balról. A fa mögül indulva pedig egy hosszú sávban nem nyúlt a kecskerutához. Ha valaki az égből akkor letekint, azt láthatta volna, hogy egy kék virágokkal kirakott ösvény vezet a platánfától a közeli sziklafalig.
Ahol a virágösvény véget ért, két szikla között volt egy szűk hasadék. Elindult Gáspár befelé a hasadékon, s közben a köves talajra szórta a begyűjtött virágokat. Vagy húsz lépés után egy leomlott szikla elzárta a további utat. Annak lábánál a fiú a földre kupacolta a maradék kecskerutát, aztán felmászott a szikla tetejére.
Sötét volt már, a nap lebukott, de a hold még nem jött fel helyette az égre. Gáspár lehámozta magáról a sok hínárt, s mellé telepedett. Négyesével-ötösével összefogta a hosszú szárakat, s olyan erős kötelet font, mellyel az ördögöt is béklyóba lehetett volna verni.
Mikor a kötél elkészült, Gáspár kötőféket és gyeplőt csomózott belőle. Épp végzett a munkával, mire a telihold felkúszott az ég tetejére, s ezüstös fénybe borította a katlant. Egyéb dolga már nem volt a fiúnak, mint várakozni nyugalomban.
Fertály óra múlva paták dobogása törte meg az éji csendet. Három gyönyörű ló ügetett a tisztásra. A patak alsó folyása felől érkeztek, s egyenesen a platánfához tartottak. Hófehér volt az elől haladó, barna pej a középső, hollófekete a leghátul érkező. Mindegyik csillogó szőrű, izmos paripa, mintha most szöktek volna meg a király méneséből.
A fehér ló és a pej rögtön legelni kezdte a kecskerutát a fa két oldalán. A feketének így nem jutott teríték. Ide-oda futkosott a tisztáson, végük ráakadt a virágokkal benőtt ösvényre. Ahogy azt komótosan lelegelészte, egyre közelebb került a sziklahasadékhoz.
Egyszer csak ott állt a fekete paripa a leomlott sziklafal előtt. Nagy szemeket meresztett rá Gáspár, s a lélegzetét is visszafojtotta. A ló így is megérezte a veszélyt, mert hirtelen felkapta a fejét, a levegőbe szimatolt, és hangosat nyerített. Menekült volna szegény pára, de a hasadék olyan szűk volt, hogy megfordulni nem tudott benne.
Gáspár ügyes mozdulattal a ló fekete fejére hajította a kötőféket, nagyot fohászkodott, aztán rávetette magát az állat hátára.
Ágaskodott, rugdalódzott a paripa, de mindhiába, nem volt menekvés. Erősen húzta a fiú a gyeplőt, keményen szorította lábaival a ló oldalát. Órákig hadakoztak egymással, közben a paripa valahogy kifarolt a hasadékból, s őrült vágtatásba kezdett. Hegyen-völgyön át vitte Gáspárt a hátán, s úgy tűnt, a fáradtság soha nem vesz erőt rajta.
Mikor a nap első sugarai megcsillantak, hirtelen megadta magát a fekete mén, megállt, s mint a világ legszelídebb jószága, az útszéli kórót kezdte legelészni. Leugrott akkor Gáspár a hátáról, és megveregette a nyakát.
- Most már az enyém vagy – mondta elégedetten.
„Legyőztél, szolgállak életed végéig” – felelte az állat.
Hátrahőkölt Gáspár, mert beszélő lóval még sohasem találkozott. Csak lassacskán jött rá, hogy hang nem hagyja el a paripa torkát, a gondolatain át szól hozzá.
„Csakugyan táltos ez” – álmélkodott a fiú.
„Az vagyok. A táltosok ura, de a te szolgád is egyben, Gáspár. A gondolatok olvasója vagyok, a világ titkainak ismerője.” – felelte a ló.
Némán álltak egymás mellett, s mégis beszélgettek.
„Akkor talán azt is tudod, te csodálatos táltos, merre találom Tündérországot.” – gondolta reménykedve Gáspár.
„Tudom hát!” – felelte a táltos.
folytatjuk...