A Holdköves Gyűrű III.
3. rész: Az ördög paripája
Peregtek a napok, a hold elfogyott és újra kigömbölyödött. Egy hét volt már csak hátra Péter-Pál napjáig, közeledett az aratás ideje. Ekkor történt, hogy egy reggel a szőlőjébe induló Pintér gazda széles csapást pillantott meg a búzatáblában. Olyan volt, mintha egy nagytestű állat végigcsörtetett volna rajta. A falubeliek kicsődültek a határba, s a nyomokból megállapították, hogy a csapást egy ló taposta a búzába. Mégpedig valami elvadult ló lehetett, mert egyik lábán sem viselt patkót. Félő volt, hogy ha az állat visszatér, még több kárt tesz a lábon álló gabonában.
A kovács, aki a legerősebb, s legnagyobb hangú ember volt a faluban, rögtön felajánlotta, hogy őrt áll a következő éjszaka.
- Kijövök én ide este a fiaimmal, s ha az a megvadult patás visszaólálkodna, ellátjuk a baját, hogy attól koldul! – jelentette ki fölényes magabiztossággal a nagydarab ember.
Állta is a szavát, naplemente után hívta két markos fiát, furkósbotokat ragadtak, és kimentek a határba. Ott aztán kettőt sem kellett pislogniuk, a sötétségből elővágtatott egy hófehér paripa. A kovács felemelte a bunkóját, a fiai úgyszintén. Meglátta ezt a ló, megtorpant, megvetette a lábát, s fújt egy akkorát, hogy szélvihar kerekedett belőle. Felkapta a szél a harcias férfiakat, hárman háromfelé repültek, mintha csak tollpihék lettek volna. Kora reggel a megvert sereg nyöszörögve, sántikálva tért haza.
- Hej, nem közönséges ló ez – kesergett a kovács. – Hófehér a szőre, mégis azt mondom, magának az ördögnek a paripája! Élő ember nem állhat az útjába!
A búzát újabb ösvények szabdalták keresztül-kasul. Látták az emberek, hogy ennek fele sem tréfa. Szaladtak a plébánoshoz, hogy tanácsot kérjenek. Meghallgatta a panaszukat az ősz lekipásztor, és azt felelte:
- Ha tényleg az ördöggel állunk szemben, akkor nem erővel kell felvennünk a harcot, hanem imádsággal, szenteltvízzel, tömjénfüsttel.
Aznap este három szentéletű férfiú bandukolt ki a búzaföldre. Középen ment a plébános, feszülettel a kezében, s buzgón imádkozott. Jobbján haladt a sekrestyés egy füstölőt lóbálva, a balján pedig a kántor hintette a szenteltvizet, miközben fejhangon énekelt.
Ők sem jártak jobban, mint a kovács és fiai. Előttük termett a hófehér paripa, s lángot fújt az atyafiak felé az orrlikából. Isten derék szolgái parázsló reverendával szaladtak a patakhoz. A tüzet eloltották, de szégyenszemre alsóneműben, a kertek alatt kellett hazaosonniuk.
Reggelre a búzának már csaknem a fele le volt taposva. A parasztok tanácstalanul bámulták a szörnyű pusztítást. Sopánkodtak, mi lesz velük, éhínség köszönt a falura. Akkor előállt Lüke Dani, és így szólt a maga csendes módján:
- Ne eméssze senki magát, majd én beszélek ennek a felbőszült állatnak a fejével. Hátha sikerül jobb belátásra bírnom!
- Hogy tehetnél bármit is, fiam? – sopánkodott a plébános. – Úgy beléette magát az ördög annak a lónak a bőrébe, hogy még a tömjénfüst sem csalta elő onnan!
- Én még olyan állatot nem láttam, amelyik az ördöggel cimborál – felelte a fiú. – Ez csak az emberek kiváltsága, az állatokkal még mindig sikerült szót értenem. Bízzák csak rám a dolgot, nagyobb baj már úgysem történhet!
Amint lebukott a napkorong a Kopasz-hegy mögé, vállára vetette Dani a tarisznyáját, annak a tetejébe telepedett Taréjos, és indultak ki a határba. A búzatábla közelében, a patak kanyarulatában tábort vertek. Dani tábortüzet gyújtott, s amellett várakoztak. A fiú régi dalokat énekelt, a galamb meg búgott hozzá, mintha cimbalmon kísérné az éneket. Mikor a tűz már leégett, Dani beledobott a parázsba pár szem krumplit. Kis idő múlva egy fuvallat futott végig a patak mentén, s a parazsat felszította. A távolban szikrák pattogtak, s a szikrák közül elővágtatott a hófehér paripa. A tűzhöz érve két lábra ágaskodott, s harciasan rúgkapált a levegőben. Taréjos rémülten felrebbent, s a közeli fűzfa ágai között keresett menedéket.
- Adjon, Isten! – mondta Dani szelíden, meg sem mozdulva. A lovak nyelvén szólt, amit bár ritkán gyakorolt, mégis szép tisztán beszélt. A ló meglepődve visszaereszkedett a földre, prüszkölt egyet-kettőt, azután azt kérdezte:
- Ki vagy te, hogy a mi nyelvünkön szólsz?
- Én Lüke Dani vagyok a faluból. A búzát, őrzöm, nehogy egy gonosz lélek az egészet letapossa. Hát benned kit tisztelhetek?
- Hogy én ki vagyok, az nem tartozik rád! – fújtatott a ló. – Jobban teszed, ha nem kérdezősködsz, hanem elhordod az irhádat, amíg szépen mondom! Ne próbálj engem semmiben meggátolni, ha kedves az életed! Elég legyen annyi, nem gonoszságból teszem, amit teszek, hanem, hogy egy nagyobb bajnak elejét vegyem!
- Jól van, elmegyek én – felelte Dani. – Csak előbb megvacsorázom. Éppen megsült a krumpli, telepedj le mellém, falatozzunk együtt!
- Mit gondolsz te rólam? – horkantott a fehér paripa. – Mi táltosok nem élünk ilyesmivel. Ha megéhezünk, izzó parazsat lakmározunk.
Dani erre megvonta a vállát.
- Abból is van itt épp elég, hát ne kéresd magad!
Úgy tett a fiú, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy táltossal beszélget. A táltost viszont éppen az izgatta, miként lehet, hogy egy parasztlegény beszéli a lovak nyelvét. S ez annyira fúrta az oldalát, hogy végül elfogadta a meghívást. Odacammogott a tűzrakáshoz, s míg Dani a krumplikat fosztotta meg a megfeketült héjától, ő a kihunyó parazsat kapkodta a szájába.