5. rész: Zsarátnok
Hazafelé ballagtak az úton. Elöl ment peckesen Micó, mögötte lépdelt Lüke Dani, kinek vállán ott trónolt Taréjos. Ide-oda szökdécselve követte őket Bozont. A hold már teljesen elbújt a Kopaszhegy mögé, helyette a nap készülődött, hogy szolgálatát megkezdje. Dani nem figyelt arra, mi történik körülötte, a gyönyörű Bibi hercegnőről ábrándozott. Azt a színes, vörös szemű pillangót sem vette észre, mely mellettük a patak vize felett tovaröppent. Hevesen dobogott a fiú szíve, mikor arra gondolt, hamarosan találkozni fog a gyönyörű tündérleánnyal. Legalább is a táltos ezt ígérte.
Azt azért Dani sem remélte, hogy ez a találkozás ilyen hamar bekövetkezik. Éppen átkeltek a deszkahídon, mikor a távoli mogyoróbokor mögül egy légies alak lépett ki eléjük az útra. Ahogy közelebb értek hozzá, a homályból kibontakozott egy leány kecses alakja, előkelő rózsaszín selyemruhája, hullámos szőke hajzuhataga. Dani megbabonázottan állt meg a törékeny teremtés előtt, kinek arcát egy sűrűn redőzött fátyol takarta el.
- Tudod-e, ki vagyok? – kérdezte a leány, s lágy, dallamos hangja balzsamként kenegette a fiú lelkét.
- Úgy sejtem, Bibi hercegnő vagy, a Tündérkirály legkisebb leánya – felelte Dani.
- Jól gondolod, te legény. Én pedig úgy hiszem, nálad van a Holdköves Gyűrű. Veszélyes holmi ám az, jobb, ha tudod. Azért jöttem, hogy átadd nekem, s magammal vigyem. Nálunk, tündéreknél van csak biztonságban.
Elővett Dani a tarisznyájából egy kendőt, széthajtogatta, s íme, ott lapult a kendő közepében a gyűrű. Most, hogy a hold nem világította meg, kopott, halovány holminak tűnt a máskor tündöklő ékszer.
Dani már nyújtotta a lány felé a kezét, de félúton összezárta az ujjait, és így szólt:
- Mielőtt átadom, valamit még szeretnék kérdezni. Sok mindent hallottam már erről a gyűrűről, mégsem tudom, miben is rejlik a varázsereje. Miért olyan fontos ez a tündéreknek, s a gonosz manónak?
- Nem tudod?
A lány jóízűen kacagott, a nevetése is olyan édes volt, mintha aranycsengők csilingeltek volna.
- Tudd meg, te legény, ez itt a kezedben a szerelem gyűrűje. Ha egy gonosz lélek megkaparintaná, s a holdkövet összetörné, megszűnne a világban a szerelem. Nem csak köztünk, tündérek között, hanem idelenn az emberek között is.
- Az rettenetes volna – sóhajtott Dani.
Rágondolni is rossz volt, hogy épp, amikor szíve szerelmét reméli megtalálni, ilyen szörnyűség történhet.
Amíg ez a társalgás folyt, Bozont és Micó a tündér körül sündörögött. Micó hozzá dörgölődzött a leány lábához, és keservesen felnyávogott:
- Jaj, szúr a bőre, mint a gyalulatlan deszka!
Ugyanakkor Bozont is elvakkantotta magát.
- Olyan szaga van ennek a némbernek, mint a rothadó töknek!
- Ej, elhallgassatok! Ti minden fehérnépben, kivel szóba állok, csak a hibát keresitek! – korholta a barátait Dani.
- Mit mondtak az állataid? – kérdezte a leány.
- Nem számít az – legyintett a fiú. – Csak féltékenyek.
Erre már Taréjos is megszólalt.
- Legyen eszed, Dani! Nem különös, hogy ez a tündér nem érti az állatok beszédét?
„Csakugyan!” – kapott észbe a megszédült fiú. „Honnan is lehetnék bizonyos benne, hogy valóban Bibi hercegnő áll előttem? Jobb lesz, ha próbára teszem!”
- Szerinted igaza van a galambomnak, drága hercegnő? – kérdezte Dani tettetett kedvességgel a leányt.
- Nem hallottam jól, amit mondott, a patak túl hangosan csobog. De ideadod végre már a gyűrűt? Nem várhatok itt egész nap!
- Ej, de türelmetlen vagy! Mielőtt átadom neked, látni szeretném az arcodat!
A leány vonakodott, de Taréjos hirtelen odaröppent hozzá, és félrelebbentette arcáról a fátylat. Épp abban a pillanatban úszott fel a napkorong az ég peremére, s első sugarai a tündér finom vonalú arcára estek.
Dani hátrahőkölt, mintha darázs csípte volna meg. A világszép arcról egy vörösen izzó, gyűlölettel teli szempár tekintett vissza rá.
- Hiszen te Zsarátnok vagy, s engem majdnem megtévesztettél! – kiáltott csalódottan a fiú. – De hiába volt a színjáték, soha nem lehet tiéd a Holdköves Gyűrű!
- Jól van, nekem így is jó – felelte vészjósló hangon a tündér alakját öltött manó. – Lásd hát, kivel állsz szemben!
Azzal hirtelen lekuporodott, áthengeredett a fején, s abban a pillanatban átváltozott egy tekergő áspiskígyóvá. Daninak moccanni sem volt ideje, a kígyó máris odacsusszant hozzá, s belémart a lábikrájába. A fiú érezte, hogy testében sebesen szétárad a kígyó mérge. Keze, lába elernyedt, látása elhomályosult. Térdre rogyott, és zsibbadt ujjai közül a földre hullott a gyűrű.
Ez kellett csak a kígyónak! Szájába kapta a zsákmányt, és uzsgyi, a patak felé vette az irányt. Ám mielőtt a vizet elérhette volna, egy ugrással előtte termett Micó. A kandúr éles fogaival megragadta a kígyót a feje mögött. Az tekergett jobbra, balra, próbált szabadulni, s közben ide-oda dobálta a csimpaszkodó kandúrt. Micó végül kifáradt a harcban, s elengedte a csúszómászót.
Több se kellett a kígyónak! Gombóccá összepöndörödött, füle, farka, lába nőtt, s máris egy vicsorgó nádi farkas állt a hüllő helyén. A gyűrűt mancsába szorította, s rárontott a megszeppent Micóra. Menekült volna szegény kandúr, de a farkas elkapta a lábát, s elkezdte marcangolni.
Ha Bozont közbe nem lép, a bátor Micó bizonyosan otthagyja a fogát. De a puli odafutott, és ráncigálni kezdte a fenevad lompos farkát. Addig tépte, húzta, míg végül a farkas Bozont ellen fordult, s Micó odébb biceghetett.
Időközben Dani tagjaiba visszatért az erő, s kitisztult előtte a világ. Az első, amit meglátott, éppen a két birkózó állat volt. Morogva hemperegtek a porban, egyik sem bírt a másikkal. A fiú, aki a légynek sem ártott még soha életében, most töprengés nélkül a mogyoróbokorhoz ugrott. Letört egy hosszú vesszőt, s rácsapott vele a farkas ülepére.
Bizony, nem simogat a mogyoróvessző, felvonyított a farkas a fájdalomtól, és kiejtette mancsából a gyűrűt. Taréjos odarepült, csőrébe kapta a kincset, és felszállt vele a magasba. Azt gondolhatta, sikerül valami biztonságos helyre eljutnia. Csakhogy a farkas a szeme sarkából megpillantotta a gyűrűvel távolodó galambot. Azonmód ellökte magától Bozontot, áthengeredett a fején, szárnya, csőre nőtt, s egy parázsló szemű vércsévé változott. Felemelkedett ő is az égbe, s űzőbe vette Taréjost. A szerencsétlen galamb már csak annyit vett észre, hogy egy sötét árnyék hirtelen beborítja.
A vércse Taréjos oldalába vájta a karmait, s horgas csőrével rákoppintott a bóbitás kis fejre. Szétnyílt a galambcsőr, s kicsusszant belőle a gyűrű. A kegyetlen ragadozó, mikor a kincset megkaparintotta, kiengedte karmai közül az áldozatát. Szegény Taréjos tehetetlen tollcsomóként zuhant a mélybe.
Mégis megszerezte hát Zsarátnok a szerelem gyűrűjét! Vércse képében, csőrében a zsákmánnyal diadalittasan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Amikor már a Kopaszhegy csúcsánál is magasabbra ért, a hegycsúcs mögül egyszer csak előbukkant a lemenő hold sápadt tányérjának a széle. S abban a pillanatban megesett az a ritka csoda, hogy a két nagy égi vándor, a felkelő nap és a lenyugvó hold egyszerre szórta sugarait a Holdköves Gyűrűre.
A holdkő hirtelen felizzott, lángnyelvek törtek elő belőle, és a vércse szárnya tüzet fogott. Keservesen vijjogott a madár, elejtette a gyűrűt, de már nem menekülhetett. A tűz elhatalmasodott, s a vércse egy röpke perc alatt porig égett. Így pusztult el Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.
A gyűrű éppen Dani mellé pottyant a földre, de sem ő, sem Micó, sem Bozont nem foglalkozott a kinccsel. A puli és a kandúr sebeiket nyalogatták, jutott nekik belőle bőven. Dani közöttük ült a porban, és Taréjos élettelen testét tartotta a kezében. Simogatta, becézgette, énekelt hozzá, búcsúzkodott tőle.
Sokáig maradtak ott, s miközben az éltető napsugarak a világot felmelegítették, Taréjos megtépázott teste kihűlt egészen.
4. rész: A Holdköves Gyűrű
5. rész: Zsarátnok
Hazafelé ballagtak az úton. Elöl ment peckesen Micó, mögötte lépdelt Lüke Dani, kinek vállán ott trónolt Taréjos. Ide-oda szökdécselve követte őket Bozont. A hold már teljesen elbújt a Kopaszhegy mögé, helyette a nap készülődött, hogy szolgálatát megkezdje. Dani nem figyelt arra, mi történik körülötte, a gyönyörű Bibi hercegnőről ábrándozott. Azt a színes, vörös szemű pillangót sem vette észre, mely mellettük a patak vize felett tovaröppent. Hevesen dobogott a fiú szíve, mikor arra gondolt, hamarosan találkozni fog a gyönyörű tündérleánnyal. Legalább is a táltos ezt ígérte.
Azt azért Dani sem remélte, hogy ez a találkozás ilyen hamar bekövetkezik. Éppen átkeltek a deszkahídon, mikor a távoli mogyoróbokor mögül egy légies alak lépett ki eléjük az útra. Ahogy közelebb értek hozzá, a homályból kibontakozott egy leány kecses alakja, előkelő rózsaszín selyemruhája, hullámos szőke hajzuhataga. Dani megbabonázottan állt meg a törékeny teremtés előtt, kinek arcát egy sűrűn redőzött fátyol takarta el.
- Tudod-e, ki vagyok? – kérdezte a leány, s lágy, dallamos hangja balzsamként kenegette a fiú lelkét.
- Úgy sejtem, Bibi hercegnő vagy, a Tündérkirály legkisebb leánya – felelte Dani.
- Jól gondolod, te legény. Én pedig úgy hiszem, nálad van a Holdköves Gyűrű. Veszélyes holmi ám az, jobb, ha tudod. Azért jöttem, hogy átadd nekem, s magammal vigyem. Nálunk, tündéreknél van csak biztonságban.
Elővett Dani a tarisznyájából egy kendőt, széthajtogatta, s íme, ott lapult a kendő közepében a gyűrű. Most, hogy a hold nem világította meg, kopott, halovány holminak tűnt a máskor tündöklő ékszer.
Dani már nyújtotta a lány felé a kezét, de félúton összezárta az ujjait, és így szólt:
- Mielőtt átadom, valamit még szeretnék kérdezni. Sok mindent hallottam már erről a gyűrűről, mégsem tudom, miben is rejlik a varázsereje. Miért olyan fontos ez a tündéreknek, s a gonosz manónak?
- Nem tudod?
A lány jóízűen kacagott, a nevetése is olyan édes volt, mintha aranycsengők csilingeltek volna.
- Tudd meg, te legény, ez itt a kezedben a szerelem gyűrűje. Ha egy gonosz lélek megkaparintaná, s a holdkövet összetörné, megszűnne a világban a szerelem. Nem csak köztünk, tündérek között, hanem idelenn az emberek között is.
- Az rettenetes volna – sóhajtott Dani.
Rágondolni is rossz volt, hogy épp, amikor szíve szerelmét reméli megtalálni, ilyen szörnyűség történhet.
Amíg ez a társalgás folyt, Bozont és Micó a tündér körül sündörögött. Micó hozzá dörgölődzött a leány lábához, és keservesen felnyávogott:
- Jaj, szúr a bőre, mint a gyalulatlan deszka!
Ugyanakkor Bozont is elvakkantotta magát.
- Olyan szaga van ennek a némbernek, mint a rothadó töknek!
- Ej, elhallgassatok! Ti minden fehérnépben, kivel szóba állok, csak a hibát keresitek! – korholta a barátait Dani.
- Mit mondtak az állataid? – kérdezte a leány.
- Nem számít az – legyintett a fiú. – Csak féltékenyek.
Erre már Taréjos is megszólalt.
- Legyen eszed, Dani! Nem különös, hogy ez a tündér nem érti az állatok beszédét?
„Csakugyan!” – kapott észbe a megszédült fiú. „Honnan is lehetnék bizonyos benne, hogy valóban Bibi hercegnő áll előttem? Jobb lesz, ha próbára teszem!”
- Szerinted igaza van a galambomnak, drága hercegnő? – kérdezte Dani tettetett kedvességgel a leányt.
- Nem hallottam jól, amit mondott, a patak túl hangosan csobog. De ideadod végre már a gyűrűt? Nem várhatok itt egész nap!
- Ej, de türelmetlen vagy! Mielőtt átadom neked, látni szeretném az arcodat!
A leány vonakodott, de Taréjos hirtelen odaröppent hozzá, és félrelebbentette arcáról a fátylat. Épp abban a pillanatban úszott fel a napkorong az ég peremére, s első sugarai a tündér finom vonalú arcára estek.
Dani hátrahőkölt, mintha darázs csípte volna meg. A világszép arcról egy vörösen izzó, gyűlölettel teli szempár tekintett vissza rá.
- Hiszen te Zsarátnok vagy, s engem majdnem megtévesztettél! – kiáltott csalódottan a fiú. – De hiába volt a színjáték, soha nem lehet tiéd a Holdköves Gyűrű!
- Jól van, nekem így is jó – felelte vészjósló hangon a tündér alakját öltött manó. – Lásd hát, kivel állsz szemben!
Azzal hirtelen lekuporodott, áthengeredett a fején, s abban a pillanatban átváltozott egy tekergő áspiskígyóvá. Daninak moccanni sem volt ideje, a kígyó máris odacsusszant hozzá, s belémart a lábikrájába. A fiú érezte, hogy testében sebesen szétárad a kígyó mérge. Keze, lába elernyedt, látása elhomályosult. Térdre rogyott, és zsibbadt ujjai közül a földre hullott a gyűrű.
Ez kellett csak a kígyónak! Szájába kapta a zsákmányt, és uzsgyi, a patak felé vette az irányt. Ám mielőtt a vizet elérhette volna, egy ugrással előtte termett Micó. A kandúr éles fogaival megragadta a kígyót a feje mögött. Az tekergett jobbra, balra, próbált szabadulni, s közben ide-oda dobálta a csimpaszkodó kandúrt. Micó végül kifáradt a harcban, s elengedte a csúszómászót.
Több se kellett a kígyónak! Gombóccá összepöndörödött, füle, farka, lába nőtt, s máris egy vicsorgó nádi farkas állt a hüllő helyén. A gyűrűt mancsába szorította, s rárontott a megszeppent Micóra. Menekült volna szegény kandúr, de a farkas elkapta a lábát, s elkezdte marcangolni.
Ha Bozont közbe nem lép, a bátor Micó bizonyosan otthagyja a fogát. De a puli odafutott, és ráncigálni kezdte a fenevad lompos farkát. Addig tépte, húzta, míg végül a farkas Bozont ellen fordult, s Micó odébb biceghetett.
Időközben Dani tagjaiba visszatért az erő, s kitisztult előtte a világ. Az első, amit meglátott, éppen a két birkózó állat volt. Morogva hemperegtek a porban, egyik sem bírt a másikkal. A fiú, aki a légynek sem ártott még soha életében, most töprengés nélkül a mogyoróbokorhoz ugrott. Letört egy hosszú vesszőt, s rácsapott vele a farkas ülepére.
Bizony, nem simogat a mogyoróvessző, felvonyított a farkas a fájdalomtól, és kiejtette mancsából a gyűrűt. Taréjos odarepült, csőrébe kapta a kincset, és felszállt vele a magasba. Azt gondolhatta, sikerül valami biztonságos helyre eljutnia. Csakhogy a farkas a szeme sarkából megpillantotta a gyűrűvel távolodó galambot. Azonmód ellökte magától Bozontot, áthengeredett a fején, szárnya, csőre nőtt, s egy parázsló szemű vércsévé változott. Felemelkedett ő is az égbe, s űzőbe vette Taréjost. A szerencsétlen galamb már csak annyit vett észre, hogy egy sötét árnyék hirtelen beborítja.
A vércse Taréjos oldalába vájta a karmait, s horgas csőrével rákoppintott a bóbitás kis fejre. Szétnyílt a galambcsőr, s kicsusszant belőle a gyűrű. A kegyetlen ragadozó, mikor a kincset megkaparintotta, kiengedte karmai közül az áldozatát. Szegény Taréjos tehetetlen tollcsomóként zuhant a mélybe.
Mégis megszerezte hát Zsarátnok a szerelem gyűrűjét! Vércse képében, csőrében a zsákmánnyal diadalittasan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Amikor már a Kopaszhegy csúcsánál is magasabbra ért, a hegycsúcs mögül egyszer csak előbukkant a lemenő hold sápadt tányérjának a széle. S abban a pillanatban megesett az a ritka csoda, hogy a két nagy égi vándor, a felkelő nap és a lenyugvó hold egyszerre szórta sugarait a Holdköves Gyűrűre.
A holdkő hirtelen felizzott, lángnyelvek törtek elő belőle, és a vércse szárnya tüzet fogott. Keservesen vijjogott a madár, elejtette a gyűrűt, de már nem menekülhetett. A tűz elhatalmasodott, s a vércse egy röpke perc alatt porig égett. Így pusztult el Zsarátnok, a gonosz parázsszemű manó.
A gyűrű éppen Dani mellé pottyant a földre, de sem ő, sem Micó, sem Bozont nem foglalkozott a kinccsel. A puli és a kandúr sebeiket nyalogatták, jutott nekik belőle bőven. Dani közöttük ült a porban, és Taréjos élettelen testét tartotta a kezében. Simogatta, becézgette, énekelt hozzá, búcsúzkodott tőle.
Sokáig maradtak ott, s miközben az éltető napsugarak a világot felmelegítették, Taréjos megtépázott teste kihűlt egészen.
VI. rész: Bibi hercegnő
vissza az elejére
