A nagy kavicsháború

I. rész: A különös varázserő
 
Messze-messze, az Óperenciás-tengeren is túl méltósággal hömpölyög a bő vizű Adamas folyó. Ott, ahol a folyó elhagyja a Sárkányfog-hegység kopár szikláit, réges-régen két aprócska országot választott el egymástól a széles víztükör. A jobb parton feküdt Berillion, élén a bölcs Gregor királlyal, a bal parton pedig Korundia terült el, hol a jóságos Henrik király ült a trónon.
Békében, de nagy szegénységben éldegéltek az emberek mindkét országban. Nem csak, hogy a tejbe nem volt mit aprítaniuk, de még tejet is csak ünnepnapon láttak. Képzeljétek el, azt találták ki, hogy csak háromévente ünneplik meg a gyerekek születésnapját, így annyival is kevesebbet kellett ajándékokra és tortára költeni. Gondolhatjátok, milyen rossz volt arrafelé gyereknek lenni.
Márpedig a sors úgy hozta, hogy mindkét királyi családban ugyanazon a napon érkezett meg a várva-várt főrangú csemete. Gregor királynak erős egészséges fia született, kinek a Mirkó nevet adták. Henrik király felesége egy selyembőrű, aranyhajú kisleánynak adott életet, akit Mirindának neveztek el. 
 
Eltelt három esztendő, a kisbabákból előbb totyogó, majd szaladgáló kisgyermekek lettek. A két család elhatározta, hogy Korundiában közösen ünneplik meg a gyermekek születésnapját, így fényesebb lehet a ceremónia.
Ragyogó napsütés köszöntött mindkét országra a jeles nap reggelén. Olyan szép idő volt, hogy Gregor király úgy döntött, gyalog sétálnak át Korundiába. Ahhoz, hogy a szomszéd országba jussanak, át kellett kelniük az Adamas folyón. A folyó közepén húzódott egy kis sziget, annak a partjára egy komp vitte át a királyi családot. Egy fertály óra alatt átsétáltak a sziget túloldalára, onnan egy erős kőhíd vezetett Korundia földjére. 
Mirkó királyfi, mint minden rendes kisgyerek, nem ment szépen a szülei mellett, hanem ide-oda szaladgált. Eközben, amit csak meglátott, kavicsot, bogarat, madártollat, mindent a zsebébe gyűjtött.
Épp időben érkeztek Henrik király várába. Az udvaron már javában készültek a vattacukrok, megfőtt a kukorica, sistergett a zsír a palacsintasütőben. Volt sok móka, kacagás egész nap. Délután a szülők leültek teázni, s beszélgetni. Éppen arról ment a szó, milyen jól eljátszanak egymással a gyerekek, mikor rettenetes ricsaj, kiabálás támadt. Hát, bizony, Mirkó és Mirinda csúnyán egymásnak esett. A királyfi ráncigálta a kis hercegnő haját, az meg véresre karmolta a kisfiú arcát. Nagy nehezen szétválasztották őket, s kérdezték, mi történt.
- Nem adja vissza a fényes köveimet! – duzzogott Mirkó.
- Kellenek a babaházhoz! – védekezett Mirinda.
Nézték a szülők a babaházat, s meglepve látták, hogy tündöklő piros és zöld kövek ragyognak a ház tetején. Az udvari ékszerész megvizsgálta a köveket, s megállapította, hogy a pirosak mind rubintok, a zöldek pedig mind smaragdok.
Senki a királyi udvarban nem látott még ennyi kincset egy halomban. Hiába vallatták a kis herceget, hol találta a drágaköveket, ő csak azt hajtogatta, hogy útközben a földről szedte fel. Nem leltek magyarázatot a történtekre, így végül megosztoztak a kincsen. A smaragdokat Mirkó vihette haza, a rubintokat odaajándékozták Mirindának. Persze a szülőknek gondja volt rá mindkét családban, hogy a kövek hamarosan a kincstárba kerüljenek. Amúgy sem volt ott pár réz garason kívül semmi.
 
Telt-múlt az idő, a gyermekek nőttek, okosodtak. Elröppent újabb három esztendő, s elérkezett a kis herceg és hercegnő második születésnapja. Illő volt, hogy ezúttal Berillionban rendezzék az ünnepséget. Gregor király igazán kitett magáért, még körhintát is felállítottak a palota kertjében. Káposztás lángost ettek, málnaszörpöt ittak, egyszóval volt nagy dínomdánom.
Délután a két király félrevonult a könyvtárszobába, s leült a sakktábla elé, hogy megmérkőzzenek. Gregor királynak egészen különleges sakk készlete volt. Márványtáblán játszottak, fekete és fehér kőből mívesen kifaragott bábukkal. Jól megszorongatták egymást, hullottak a bábuk mindkét oldalon.
 
Még tartott a parti, mikor besettenkedett a két gyermek a szobába. Elcsenték a leütött bábukat az asztal széléről, s a padlón kezdték el azokat tologatni. A két király mosolyogva nézte, hogyan játszanak a gyerekek a figurákkal. Egyszer csak, amint Mirkó felvett a földről egy fekete huszárt, s kacagva forgatta a kezében, lássatok csudát, a sakkbábu hirtelen csillogó zöld smaragddá változott. Még fel sem ocsúdott a csodálkozásból a két apuka, Mirinda kezében egy hófehér bástya lángoló vörös színbe öltözött.
Hívatta nyomban Gregor király az ország leghíresebb tudósát. Üzente neki, hogy siessen, mert ilyen csodát még nem látott. Az szedte is a lábát, de mire a palotába ért, a bábuk javarésze már átváltozott. Rubintokkal és smaragdokkal volt tele a padló, felbecsülhetetlen kincs hevert szerteszét.
Már csak a fehér királynő őrizte eredeti alakját, azon a gyermekek össze is vesztek. Egyszerre nyúltak a figura után, egymás kezéből próbálták kiráncigálni, végül verekedéssé fajult a dolog. Éppen úgy civakodtak, mint három évvel ezelőtt. Mirkó hátracsavarta a hercegnő kezét, az meg jól sípcsonton rúgta a királyfit.
Mire a szülők lecsitították a gyerekeket, a tudós már ki is kereste a mindent tudó könyvéből a csodás jelenség magyarázatát.
- Felség, igazi varázslat, ami itt történt, de nem egyedülálló a történelemben – jelentette ki az agg tudós. - A sakk készlet nagyon régi, senki nem tudja már, hogy ki készítette, s a bábukat milyen kőből faragta. Jó okom van feltételezni, hogy nem is kőből készültek ezek a figurák, hanem sárkánycsontból, a nőstények hófehér, s a hímek éjfekete csontjaiból. Számos feljegyzés szól arról, hogy a sárkánycsont a tisztalelkű emberek kezében drágakővé válik. S ugyan kinek lehetne tisztább a lelke, mint az ártatlan gyermekeknek?
- Na és az a világos vezér? – kérdezte Henrik király. – Az miért nem változott át?
- Az a sejtésem, hogy a harag árnyékot vetett a gyermekek lelkére, s ettől a varázserejük oda lett. Tiszta, nyitott lélek nélkül nem történik meg a csoda.
Mivel színes figurákkal úgysem lehet rendesen sakkozni, megosztozott rajta a két uralkodó. Henrik király hazavitte a rubintokat, Gregor királynak ott maradtak a smaragdok. Később a bábukat eladták gazdag országok tehetős urainak, s hosszú időre jólét költözött mindkét királyi házba.
 
Így érkezett el három év múlva a gyermekek harmadik születésnapja. Ha jó fejszámolók vagytok, már tudjátok is, hogy Mirkó királyfi és Mirinda hercegnő éppen kilenc évesek voltak akkor.
A születésnapot ezúttal ismét Korundiában ünnepelték. Egy álló hétig tartott az eszem-iszom, tellett rá az egyik rubint huszár árából. Mikor aztán az utolsó áfonyás fánk is elfogyott, s az utolsó csepp mézes körtelikőrt is benyakalták, Gregor király és családja beült a díszes hintóba, és elindultak hazafelé. Furcsa, de egész hét alatt Mirkó egyszer sem veszett össze Mirindával, sőt, a legnagyobb barátságban voltak. Ennek is köszönhető, hogy Henrik király és a kislánya elkísérték a vendégeiket egy darabon. Együtt átkocsikáztak a szigetre, gondolták, majd a kompnál elbúcsúznak. Volt is idő búcsúzkodni, mert a komp éppen akkor indult át a folyó túloldaláról.
 
Ácsorgott a két uralkodó a folyó partján, s egyszer csak Gregor király lábához egy csillogó zöld smaragdot sodort ki a hullám. Meglepve hajolt le a drágakőért, s akkor vette észre, hogy a part közelében még számos fénylő kő hever, smaragdok és rubintok vegyesen.
Csakhamar kiderült, mi is történt. A gyerekek kicsit feljebb szaladtak a folyó mentén, s ott kacsázni kezdtek a lapos, kerek kövekkel. Igen ám, de ahogy felvettek egy követ a kezükbe, az drágakővé változott. A fekete kövek zöld fényben, a fehérek vörös fényben kezdtek ragyogni, még mielőtt a vízbe értek volna. Nosza, a két bölcs uralkodó lehúzta a topánkáját, le a selyemharisnyáját, s térdig gázolva a folyóban gyűjtögették zsebükbe a kincseket. Volt, hogy egy-egy nagyobb példányt egyszerre pillantottak meg, s akkor szinte ölre mentek érte, kié is legyen.
Látták ezt a gyerekek, s Mirkó királyfi epésen megjegyezte:
- Hej, a te papád nem túl udvarias, nézd, hogy odébb lökte az enyémet.
- Dehogyis! – vágott vissza Mirinda. – Az imént a te papád vetett gáncsot az apukámnak, most csak visszakapta a kölcsönt.
- Nem is, a te papád kezdte az egészet! – kiabált dühösen Mirkó.
- Nem, mert a tied! – felelte csípőre tett kézzel Mirinda.
Jól összekapott ezen megint a két gyerek, s attól kezdve egy kő sem változott át, akárhányat is a kezükbe vettek. Hamarosan a komp is megérkezett, de a könnyes búcsú elmaradt, a két család szó nélkül hátat fordított egymásnak, s mindenki ment a maga útjára.
 
Hazaérve Gregor király kérdőre fogta a tudóst, hogyan lehetséges, hogy közönséges folyami kavicsok drágakővé változtak a gyerekek kezében?
- Uram, királyom – felelte alázatosan a tudós, - nem lehet más magyarázat, mint hogy azok bizony nem egyszerű kavicsok. Az Adamas folyó a Sárkányfog-hegységben ered, s köztudott, hogy ott ezer esztendeje még valóban éltek sárkányok. Azt gondolom, hogy a folyó kimosta a csontjaikat, azok pedig sodródva a hullámokban apróra törtek, simára csiszolódtak, s végül a mi szigetünkön partra vetődtek.
Eltöprengett Gregor király a hallottakon, egész éjjel álmatlanul forgott az ágyában, s végül ezt sütötte ki: 
„Lehet, hogy az én szép, okos fiamat most feldühítette az a buta kis csitri, de holnapra majd elszáll a haragja, a lelke kitisztul, s akkor a varázslat ismét működni fog.”
 
Másnap reggel a király megparancsolta, hogy egy markos legény egy szekéren induljon azonnal a szigetre, és ami kavicsot talál a folyóparton, azt mind lapátolja fel, aztán hozza a királyi udvarba. El is indult a szakács jól megtermett fia, de pár óra múlva futva tért vissza, s teli volt kék-zöld foltokkal. 
- Uram, királyom, kegyelem szegény fejemnek – hajlongott Gregor király előtt. - A folyóparton Henrik király emberébe botlottam, s ő is a kavicsokért volt ott. Összeverekedtünk, egymás szekerét összetörtük, s a folyóba dobtuk. Jól helybenhagytuk egymást, de kavicsot egyikünk sem tudott elhozni.
Irtózatos haragra gerjedt Gregor király. Hogy jön ahhoz bárki, hogy az ő földjén kavicsokat gyűjtögessen? Összetrombitálta a palota testőrségét, voltak vagy négyen, és az élükön maga vonult a szigetre rendet teremteni. Az első ember, akivel ott szembetalálta magát, az éppen Henrik király volt. Ő is a saját vitézeivel érkezett, miután hírét vette a csetepaténak.
- Mégis, hogy képzeled ezt, kedves szomszéd, hogy feldúlod a földemet? – förmedt rá Gregor király egykori jóbarátjára. – Ősidők óta a folyó Berillionhoz tartozik, mi hajózhatunk rajta, mi halászhatunk benne. S ha a folyó a miénk, akkor miénk a sziget is, amit a víz közrefog.
- Nem úgy van az! – feleselt vissza Henrik király. – Hiszen dédnagyapám a szigetet a híddal a parthoz, és ezzel országunkhoz csatolta. Egyértelmű, hogy most Korundia földjén állunk.
Olyan vehemenciával védte mindkét király a maga igazát, hogy majd megpukkadtak a méregtől. Ordítoztak egymással magukból kikelve, s nem engedtek az igazukból egy jottányit sem. Végül, mivel nem jutottak dűlőre, dérrel-dúrral haza mentek mindketten a palotájukba. Ott összehívták a minisztereket, s megtanácskozták, mitévők legyenek.
 
Másnap Henrik király gyorsfutárral átküldetett egy cirkalmas hadüzenetet Berillionba. Gregor király miszlikbe szaggatta a papirost, és válaszul kivontatta a folyó partra a nagy ágyút. Igaz, másik ágyú nem is volt az egész országban, de ez tényleg jó nagyot tudott durranni. Mire a nap leszállt, a Korundiába vezető hidat rommá lőtték.
 
Ne higgyétek, hogy ezzel a harcok véget is értek. Ellenkezőleg, most kezdődött csak az igazi csetepaté. Pár nap múlva az éj leple alatt bátor korundiai vitézek egy ladikon átkeltek a folyón. A nagyágyút rátolták a kompra, majd az egészet felgyújtották, és a folyóba süllyesztették. 
Attól kezdve nem volt kegyelem. Mindkét országban zsoldosokat toboroztak, s egy hét múlva katonák árasztották el végig a folyópartot. A jobb parton a berillioni vitézek sorakoztak fel, a bal parton a korundiai hadfiak álltak rendbe. S nem csak ácsorogtak, hanem lőtték is egymást szakadatlanul. Odáig egyik csapat sem merészkedett, hogy a folyón átkeljen. Hogyisne, abban a golyózáporban az kész öngyilkosság lett volna. Így is számos baleset történt. Az egyik korundiai muskétásnak egy golyó lecsippentett egy darabot a fülcimpájából. Egy berillioni dragonyos pedig megvágta az ujját, miközben a szuronyát fényesítette.
 
Hosszú éveken át, váltakozó szerencsével folyt a küzdelem, melyet a korabeli kódexek a ’Nagy kavicsháború’ néven jegyeztek fel. Hogy mi lett ennek a szörnyű háborúnak a vége, s hogyan alakult Mirkó herceg és Mirinda hercegnő sorsa, megtudhatjátok jövő héten a következő részből.

II. rész: Három találkozás